Egy gerezd narancs

Van olyan, hogy alkotói válság? Hallottam már róla, de hogy meg is éljem? Ez teljességgel elképzelhetetlen. Volt. Eddig. De mi a baj? Mi történik velem?
Tizennégy éve naponta foglalkozom romákkal. Újságíróként ez a területem. Az sem utolsó szempont, hogy bennem is van egy jókora vonóhúzás, ahogy mondani szokták. Na jó, azért megesett, hogy az elmúlt tizennégy év alatt mással is foglalkoztam. De nem bírtam sokáig, újra meg újra tollat ragadtam. Illetve számítógéphez ültem.
Az ismerőseim közül, a tágabb baráti társaságomból azok koptak ki elsőként, akik, miután meghallották, hogy romákkal és romákért is dolgozom, óva intettek: vigyázz, ha sokat leszel köztük, még a végén elcigányosodsz! Amikor megkérdeztem, hogy ez mit is jelent, csak a vállukat vonogatták, és annyit mondtak azzal az összekacsintós tekintettel, hogy tudod te azt jól. Nem, nem tudtam, sőt még most sem tudom.
Azt viszont igen, hogy amikor elkezdtem az írást, aztán a rádiózást és a tévézést, csak úgy repkedtem. Élveztem, amit csináltam. Vitt a szívem, elkapott a gépszíj, de akárhányféle kifejezést használok, a lényeg változatlan: beleszerettem az újságírásba. És ezzel együtt szinte azonnal beleestem a hibába, amitől próbáltak megóvni előbb a tanáraim, azután pedig a szerkesztők, főszerkesztők. Ne engedd magadhoz túl közel a témát vagy a szereplőket! – így hangzott a féltő jó tanács. Ugyan már, nagylány vagyok, tudom kezelni a helyzetet, gondoltam, és mondtam is. De hamar rá kellett ébrednem, hogy mégsem lehetek (elég) nagy lány, mert a történetek és a szereplői sorra belém égtek. A fájdalmuk ugyanúgy fájt nekem is, a felháborodásuk bennem is felháborodást keltett. És nem is múlt el, amíg valamilyen megoldást nem találtunk. De feladata a problémákat bemutató újságírónak, hogy megoldást találjon? A tankönyvek szerint nem. A szívem szerint viszont igen. Hogy ettől rosszabb újságíró lennék, mint bárki más a szakmában? Lehet, nem tudom, de képtelen vagyok másképp csinálni. Pedig próbáltam.
Tudom, Yoda mester is megmondta: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! Így hosszú évekig nem tettem. Hagytam, hogy vigyen a fájdalmuk, a szomorúságuk, a felháborodásuk, a félelmük, néha az örömük és a lelkesedésük. Mert azért időnként ilyen történettel is találkoztam. Azt hiszem, sőt már tudom is: ez volt, ami hajtott, ezek az érzések adtak erőt. Ezért nem szálltam ki, ezért maradtam ezen a területen. Mosolyogtam, amikor az idősebb kollégák arról beszéltek, hogy kéne valami, ami felrázza őket. Belefásultak, nincs már, ami hajtsa őket, mert nem látják a munkájuk eredményét. Nem értettem, miért nem tudnak mosolyogni, miért nem tudnak örömmel beszélni arról, amit csinálnak. Hiszen én láttam eredményeket. Lehet, nem volt olyan látványos, amikor a Ghandiban leérettségizett az első évfolyam, vagy nem lakoltatnak ki családokat, nem kerülnek gyerekek állami gondozásba, csak azért mert a szüleik szegények, kiszolgálnak romákat ott, ahonnan elhajtották őket, vagy jókora kártérítést fizetnek azért, mert diszkriminálták őket.

Láttam, ahogy jobb lett a világ. Aztán azt is, ahogyan elkezdett újra romlani. És most néha úgy érzem, időutazó lettem. Újra ott vagyok, ahol elkezdtem. Sőt a helyzet még olyanabb lett. A telefonom nap mint nap csörög. Hívnak az ország minden tájára, minden szegletébe.

„Segíts! Mondd, mit csináljak! Elviszik a gyerekem, elárverezik a lakást a fejem felől, nem tudom a beteg anyámnak kiváltani a gyógyszereit, nem jön ide a mentő, mert még mindig nincs aszfaltos út, nincs munka, nincs kenyér, a tanár, a polgármester nem áll szóba velünk, fázunk, elkeseredtünk.” Sokszor egy szót sem tudtam kinyögni, pedig éreztem, arra vár az ember a vonal másik végén, hogy megnyugtassam, megígérjem neki, hogy minden rendben lesz. Hiszen ezért hívott fel. Mert azt hallotta, hogy tudok neki, nekik segíteni. De tényleg tudok? A média, a nyilvánosság ma is elég ahhoz, hogy valami változzon? Elég ahhoz, hogy mondjuk, egy polgármester meggondolja magát, és az ember, az élet újra előrébb kerülhessen az értékrendjében, hogy bekerülhessen a fontossági sorrendjében legalább az első öt közé?
Van értelme ennek az egésznek? Miért figyeljek másokra, ha azt látom, hogy senki sem teszi? Hiszen még mindig mennyivel könnyebb ujjal mutogatni. Egyszerűbb azt mondani, hogy ő tehet minden bajáról, mint bekopogni és megkérdezni, hogy van?
„Ezt neked hoztam” – kaptam egy kistányérban egy gerezd narancsot. A kollégám rám mosolygott, és még annyit mondott, hogy kicsit felfrissít. És tényleg. Megettem a narancsot, kiírtam magamból, ami fájt. Most jobb. A mágikus narancsgerezd maga volt a törődés, a figyelem. Szóval ez hiányzott nekem. De ha nekem hiányzott, akkor hiányozhat másoknak is.
Ha valaki elmondhatja, hogy hol és miért fáj, és közben figyelnek rá. Mert ha elmondta, akkor megkönnyebbül. És ha megkönnyebbült, akkor kicsit meg is nyugszik. Ha pedig megnyugodott, akkor könnyebben észreveszi a lehetőségeket – és talán a megoldást is.
Nálam legalábbis működött. Újra látom, hogy merre tartok. Ha nem is váltom meg a világot, foglalkozom azokkal, akik hozzám fordulnak. Meghallgatom őket, megírom a történetüket, és velük együtt keresem a megoldásokat. Mert megoldás mindenre van, tudom, érzem. És sokszor nem kell hozzá más, csak egy mágikus narancsgerezd.