Bogdán Péter blogja

Párizsi üzenetek

2012. április 10. | Bogdán Péter

Érkezem a Charles de Gaulle reptérre. Amikor az Orly-n landoltam, a felét sem láttam felülről a francia fővárosnak, most viszont szembesültem azzal, hogy legalább ötször vagy akár nyolcszor is nagyobb, mint Budapest, amitől megállt bennem az ütő. Egyszerre láttam madártávlatból az Eiffel-tornyot, a Notre Dame-ot, a Diadalívet, a hipermodern La Défense negyedet és a Sacre Coeur-t, és ez sokkal nagyobb benyomást tett rám, mint a december végi, éjszakai körkép a Diadalívről és az Eiffel-toronyról.

Amikor pár hónapja hazamentem Franciaországból, egy kedves ismerősöm azt mondta, volt olyan szerencséje, hogy egy éven belül háromszor is visszatérhetett Párizsba, ezért mindig más-más arcát látta a gall fővárosnak. Valahogyan így jártam én is: decemberben a világhírű műemlékeket vettem célba a párommal, majd az Újévet ünnepeltük, most meg interkulturális pedagógiát tanulok, napi nyolc órában, és végre angolul. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az angol kérdéseimre adott francia válaszokban vannak-e az eszperantóban is használt latin (gyökerű) szavak, mert csak akkor értek meg belőlük valamit. Ha viszont az angolul feltett kérdéseimre angol válaszokat kapok, akkor értelmes társalgás alakulhat ki szakmai kérdésekről.

Azt azonban most is érzem, hogy valami nem stimmel Párizzsal. Értem és tapasztalom, hogy monumentális világban mozgok, de talán pont ez a bajom. A „történelmi paradicsom”, Róma után a moszkvaihoz hasonlóak a méretek. Csodálatosak a műemlékek, mégsem olyan lenyűgözőek, mint az olasz föld sűrített művészeti és építészeti szépsége. Ugyanakkor felemelő az etnikai sokféleség, ami körülvesz. Percenként ütközik az ember afrikaiakba, kínaiakba, indiánokba, arabokba, pakisztániakba, thaiföldiekbe vagy japánokba, természetesen a franciák rovására. Egyértelmű, hogy Franciaország miért idegenkedik a nácizmustól, de az is, hogy a szélsőséges Le Pen mire tud építeni.

Az otthoni viszonyok ismeretében elgondolkodtam, nézve az embereket az utcán, vajon itt is a romák kiirtására szavaznának-e a gazdasági visszaesés miatt? Ezt valahogy nehezen tudom elképzelni, és ettől elkezdtem otthonosan érezni magam. December végén még erősködtem, hogy ennyi negatívum után soha nem leszek hajlandó megtanulni franciául. Most viszont azon merengek, hogy az angolszász területek mellett Párizs biztosan szóba jöhet menekülési útvonalként jobbikos kormányzás esetén. Szívem szerint azonnal kezdenék munkát keresni, annyira jól érzem magam. De otthon várnak a szeretteim, meg a diákjaim, munkatársaim, barátaim – akiket szeretek és akik fontosabbak, mint a saját jólétem. Szóval komolyan fel sem merül bennem, hogy az egyhetes képzés után ne térjek vissza.

És viszek is haza magammal valamit: újszerű, interkulturális pedagógiai módszereket. Eljutottam egy itteni iskola-előkészítő óvodába, a Rainbow Preschoolba. Csodálatos volt. A Montessori reformpedagógia módszereivel integrálnak egy angol nyelvű intézményben spanyol, amerikai, indiai, kínai, afrikai, pakisztáni, arab és egyéb nemzetiségű kicsiket. A gyermekek hatéves korukra háromnyelvűek lesznek: megőrzik az anyanyelvűket, tökéletesen beszélnek franciául és angolul. Azaz olyan többlettudás birtokában lesznek majd, amelyet eredményesen használhatnak az őket kisebbségiként sújtó hátrányok leküzdésében. Akár előnyösebb helyzetbe is kerülhetnek, mint az átlag franciák (akik körében az angol nyelv használata korántsem általános). Nemcsak francia nyelvterületen tanulhatnak tovább, hanem az angolszász országokban is, megjelenhetnek az angliai, írországi és egyéb munkaerőpiacokon.

Pozitívum, hogy ez a sokféle etnikumot felmutató környezet nem szegregál, mert befogadja az angolul tanulni vágyó francia gyermekeket is. A Rainbow Preschool olyan, mint Párizs kicsiben. A csöppségek nap mint nap együtt tevékenykednek, etnikai villongások nélkül, amerikai, ausztrál, afrikai, kínai és francia tanárok segítségével. A rendszer arra a tanoda modellre hasonlít, amely Magyarországon a roma és nem roma, halmozottan hátrányos helyzetű diákokat segíti multikulturális környezetben, és közös vonás az is, hogy az állam itt sem ad fejkvótát. Magyarországon főleg azért, mert a politikusok többségének elképzelése sincs a bevált pedagógiai módszerekről. Ez lehet az ok Franciaországban is, csak itt azon akadnak fenn, hogy miért tizenöt gyermek van egy csoportban, miért nem harminc, mint az állami iskolákban. Kétségtelen tény, hogy eredményesebb a pedagógus, ha több időt tud fordítani egy-egy gyermek személyre szabott fejlesztésére. (De a politika, mint tudjuk, sokszor gazdasági, takarékossági kérdésként tekint ezekre a dolgokra.)

A következmény persze ugyanaz, mint nálunk: más, nem állami forrásokat kell találni az ilyen típusú intézmények működtetéséhez. Magyarországon ezek lehetnek az önkormányzattal kötött közoktatási megállapodások és az uniós pályázatok, míg Franciaországban az alapítványi forma szokásos, amelyet a szülők támogathatnak. Ebből a szempontból viszont rosszabb a helyzet Párizsban, mert a szülők anyagi helyzetétől függ az intézmény sorsa. Mint kiderült, valóban tehetős értelmiségi bevándorlók gyermekeivel találkoztam, míg nálunk lehetőség (és tegyük hozzá: szükség) van a halmozottan hátrányos helyzet felszámolására is. Persze, a Rainbow Preschool nyilván szívesen venné, ha ők is ezt tehetnék meg, de úgy tűnik, hogy Franciaországban is akadnak oktatáspolitikai szakértők, akik éppen az oktatáshoz nem értenek.

Mindezek közben ért el a hír, hogy Schmitt Pál lemondott. Bevallom, örülök neki, bizonyos párhuzamok miatt. Most legalább nem leszek azzal vádolható, hogy azért kapom meg a doktori címet, mert nem az idén barnultam le. Határozottan veszélyeztetve éreztem a jövőmet, de az elmúlt napokban, ebben a környezetben valahogy ez sem tudott érdekelni. Túlságosan szép itt a világ ahhoz, hogy Schmitt Pál labdába tudjon rúgni. Olvasom persze a neten, hogy a külföldi sajtó – benne a Le Figaro és az AFP is – mindenre és mindenhol reagált, ehhez képest a francia tévéhíradókban nem Schmitt Pál volt a téma, hanem az afrikai belharcok, a toulouse-i tragédia és a francia elnökválasztási kampány, ez utóbbi folyik még a csapból is.

Vegyük még ehhez, hogy az interkulturális pedagógiai képzés szlovén résztvevője szerint ők semmit nem tudnak a magyar belpolitikáról, a romák helyzetéről meg még annyit sem. Ugyanilyen tapasztalatokról számolt be egy cambridge-i magyar tanárnő is, csak az angolokra vonatkoztatva. Nem lepett meg, hogy a Párizsban dolgozó afro-amerikai, több diplomás értelmiségi is megdöbbenve hallgatta, hogy mit művelnek hazánkban a cigánysággal és a zsidókkal. A jelek szerint Párizsig nem jutnak el ezek a hírek. De a remény hal meg utoljára. Reménykedjünk abban, hogy a nemzetközi sajtó képviselői mindent tudnak, és ez elegendő lesz ahhoz, hogy a nyugat-európai politikusok is mindent megtudhassanak. Persze, ha az általuk képviselt nép eközben semmit nem tud a nyomorunkról, akkor vajon mitől lesz rajtuk akkora nyomás, hogy tegyenek is valamit értünk? Eldöntöttem, meglátogatom a Francia Eszperantó Szövetséget. Kíváncsi vagyok, ők mit tudnak rólunk.

Vigasztaló volt azonban látogatásom a hadtörténeti múzeumban. Bonaparte Napóleont mentem megnézni, de találtam egy olyan épületszárnyat, amely Bismarcktól a II. világháború végéig tárgyalja a francia történelmet és a nácizmus eseményeit. Sok emeleten keresztül, lényegesen kreatívabb eszközökkel, mint a budapesti Terror Háza. Aki oda eljut, nemcsak egyenruhákkal, ágyúkkal, puskákkal találkozik, hanem az eredeti horogkeresztes zászlókkal, aztán a Hitlerrel, népirtással, vérengzéssel, szélsőségesekkel szembeszálló de Gaulle személyes tárgyaival is. Vagyis ha valaki csupán Napóleont keresné, akkor is szembesül a nácizmus szülte szenvedésekkel.

Valójában én nem is a mai nyugat-európai politikusokban és sajtóban bízom. Inkább abban, hogy a világ észben tartja: az autokrata politikusok kezén formálódó – fasizálódó/náci – diktatúrákat is vissza kell utasítani. Hogy egy új Hitler nem jöhet le a hadtörténeti múzeum faláról, mert nem biztos, hogy leszáll vele együtt egy új Charles de Gaulle is.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink