Lakatos Menyhért: Füstös képek – részletek

…Nem voltam ura akaratomnak, valami olyan illatot éreztem, amilyet egy régen áhított gyümölcsnél lehet elképzelni. A sós és édes íznek azt a keveredését ízleltem, amit Ádám érezhetett, amikor a tiltott gyümölcsbe harapott. Pillanatok alatt a kígyóméreg gyorsaságával járta át testünket, remegtünk fellobbant vérünk hevében, amikor a két csupasz has egymáshoz simult, azt hittem, hogy a születés és a halál békepoharát ürítem, melytől az örökkévalóság léttelen agyaga testet ölt.

– Na, jól van, még valami bajunk lesz – csókolgatta az arcomat –, most már aludnod kell, holnap este újra a tiéd.

Cuppant a melle, ahogy kihúzta a számból.

Anyáskodás miatt nem tiltakozott bennem a hiúság, hagytam, hogy karjai között úgy ringasson, mint egy gyereket. Hozzábújtam, mosolyogtam a gondolatokon, amelyek átfutattak az agyamon. Gyerekes gondolatok, nem lehet az időt sem húzni, sem visszatartani. Jól elmúlt a reggel, amikor Mili néni felébresztetett bennünket.

– Keljetek fel, szajhák, meddig aludnátok, nem volt elég az éjszaka?

De inkább betakart bennünket, mint ki.

Babi már ébren lehetett, mert nevetett, amikor odabújtam hozzá.

– Esik az eső – súgta a fülembe.

Délután értem jött az apám.

– Gyerünk haza, legény, a jövő héten iskola, megvesszük neked, ami kell, mert már nem sok idő van.

Nem mutattam, de nagyon fájó szívvel búcsúztam el az ismerősöktől. Babi megcsókolt, elkísért a kocsiig, sokáig láttam, hogy integetett. Szó nélkül ültem apám mellett, néztem a lovak lábát, mint aki számolja a lépésüket, de minduntalan elfeledtem a saját gondolataimat is. Néha hátranéztem, figyelve, hogy feltűnik-e egy ismerős alak, akit meg kell várni.

– Ki volt az a lány, aki megcsókolt?

– Babi.

Én sem tudtam róla többet.

– Nem volt csúnya.

A lovak nagyokat húztak az elázott kátyúkban. Mindenfelé tócsák csillogtak, ahogy délután kisütött a nap.

– Nagy vihar volt éjszaka, mindent felforgatott.

Igen, nagy vihar volt, csengtek vissza bennem apám szavai, érzem, sok mindent felkavart. Behunyt szemmel próbáltam visszaemlékezni minden mozzanatra.

– Álmos vagy? – kérdezte apám haraggal. – Feküdj le a szénára.

Szó nélkül hátramentem, de nem sikerült visszaidéznem semmit, más elképzelni valamit, és más érezni. Izgattak a gondolatok, féltem önmagamnak elárulni az igazat, bevallani mindazt, hogy ami körülöttem történt, amiben éltem, azt mind szerettem, mindenestől, úgy, ahogy volt, sötét kegyetlenségével.

Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Úgy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb.

– Rágyújtasz, hé? – nyújtotta hátra apám a zöld levelű dohányt –, ezután már úgyse nagyon szívod, ott aligha engedik meg. Azt mondják, nyolc esztendő sok. Majd elmúlik az is – válaszolt önmagának.

Elmúlik, gondoltam én is magamban, elmúltak már évszázadok is.

– El bizony – sóhajtottam.

Ő is csak magára gondolt, talán arra, hogy annyival idősebb lesz.

– Hány éves leszel akkor? – kérdezte.

– Sok.

– Bizony sok. Nekem akkor már feleségem volt.

Nekem is lehetne, gondoltam, ha csak fele elmúlik a nyolcnak.

– Te még ráérsz, majd úrinőt is kaphatol. Nem volt csúnya cigánylány az sem. Hozzád való lett volna, jó kis szegény lánynak néztem.

Nehezen lehetett eligazodni az ő gondolatain is, úrinőket ígért, és szegény lányokért sóhajtozott.

Anyám minden fillért megspórolt, amit a napszámoláson kerestem.

– Holnap megyünk a vásárba – jelezte, mielőtt megkérdezhettem volna, miért kellett hazajönnöm.

Gondolhattam volna, egymást érték Okányban a kocsik.

– Ez is lehetne egy héttel később, legalább még ezt a hetet kihúzod. – Évek óta ez volt az első gondolata, amiben egyetértettünk. – A kicsiknek is kéne valamit venni, de most rád költünk minden pénzt.

– Te akartad, hogy iskolába menjek.

– Persze, hogy én akarom, másként csavargó lenne belőled. Olyan vagy, mint az a cerhás fajtád, aki csak az útfélen érzi jól magát.

Nem szerette, ha szavait válasz nélkül hagyják, olyankor még nagyobb erővel kezdte, csak hogy kiverekedje a maga igazát.

– Tudom, nem fűlik a fogad a tanuláshoz, de nem rettegek majd miattad, hogy mikor kerülsz börtönbe.

Ez már a tetőfok volt, úgy látszik, nem akadt, akivel osztozzon, mióta napszámba járok.

– Jobban tennéd, ha nem veszekednél velem, mert te mész iskolába.

– Micsoda? – nézett rám anyám. – Gyere be, te cigány – szólt ki apámnak –, a fiad nem akar menni iskolába.

Apámnak kisebb gondja is nagyobb volt, nem először hallotta csetepaténkat, csak mosolygott.

– Azért mérte el a farkát, mert nem vagy képes megtanítani.

– Mit tanítsak rajta? A te szád hangzik mindig.

– Az én szám hangzik? De azt nem hallod, amit a fiacskád mond?

Apám örült, ha helyette is megmondtam az igazat, boldoggá tette, ha többször is megismételtem.

– Nem mondtam semmit, csak azt, hogy ne csatíts.

– Mi történt ezzel a kölyökkel? – kérdezte anyám apámtól meglepődve.

– Sajnálja az asszonyt.

– Miféle asszonyt?

– Állítólag az este elvette a fiadat egy cigánylány.

– Elvette, kell is a cigánylányoknak ez a retkes. Vetkőzz le!

Egy fazék kopasztani való vizet zúdított a teknőbe.

– Na, mi lesz, mért nem vetkezel?

– Eredj ki.

Szólni akart, de megakadt a torkán a kérdés, sem lenyelni, sem kimondani nem tudta. Egy nagy kérdőjel lett, szemében forgott a világ, amíg egy könnycseppel ki nem esett belőle.

– Jól mosd meg azt a bozontos fejedet – szólt vissza halkan az ajtóból –, majd kisűrűzöm.

Este, lámpásnál nyírt meg Kóka, ő tudott legjobban nyírni a cigányok között. Olyan frizurát csinált, mint az öreg Vergének, csak elöl hagyott egy kis hajat, azt is elnyírta, mint a csikóknak.

Életemben összesen nem volt annyi ruhám, amennyit a vásárban vettünk. Még egy kézitáskára is volt gondja anyámnak, jó erős csizmaszárból készült.

Már számoltam a napokat, nagyon közel volt az idő.

– Mikor kell menned, fiam? – érdeklődtek a cigányok mély részvéttel.

A katonáktól szoktak így kérdezni, akiknek kezükben a behívó, és katonakofferrel készen állnak.

A fiúk kerültek minden szót, amivel megsérthettek volna, velem együtt sóhajtoztak, megszűntek a tervezgetések, aztán már azt sem mondhattam, hogy holnap, mert az is elérkezett. (…)

* * *

Én úgy éreztem, azóta egy perc sem telt el.

A régi rongyok, bozontos fejek, borotválatlan arcok. Csupán a nők lettek kiéltebbek, ruhájukból erjedt tejszag áradt, arcukon már ott ült az el nem múló idő, a rágott kockák megcsontosodott vonásai. Azt mondják, nincs állandó, minden örökösen változik, fejlődik. Vajon ez a mi világunkra is érvényes?

(…) Ahogy végigmentem az istálló üresen hagyott közepén, a sűrűn egymás mellett heverő cigányok között még mindig nagyon sok ismerőst láttam.

Bólintásaimra visszamosolyogtak, némelyik utánam kiabált:

– Hogy vagy?… Jól megnőttél.

– Hát igen – szerénykedtem.

Valójában egy kis belső büszkeséget éreztem, amit ez ideig nem vettem észre. Most, ahogy szemlélgettem a nálam idősebbek feje tetejét, el kellett ismernem csodálkozásukat. Hirtelen, minden átmenet nélkül átléptem koromat, már nemcsak okos, komoly gondolkodású gyereket, hanem bizonyos mértékben cselekvőképes férfit látnak bennem. Meglepődtem, mert egy ismerős lány a nyakamba ugrott, életemben először fordult elő, hogy nő szájon csókolt. Vártam a megszokott szöveget, sokáig szorongatott, már azt hittem, elsírja magát. Lenyelve könnyeit összefogta lapos mellein a futtában magára kapott blúzát.

– Babi tavaly nyáron meghalt. – A hír okozta meglepetésemnek nem tudtam hangot sem adni, folytatta. – El akarta csinálni a gyereket, oszt belérohadt.

Ha Babi halálhíre egy kicsit felkészültebben ér, talán mélyebben érint, de ez az egyszerű hírközlés csupán tudtomra adta, amit lényegében még nem fogtam fel. Talán azért, mert másként képzeltem Babi sorsát, egyszerűen nem tudtam, vagy nem akartam elhinni.

– Van most feleséged?

Kérdése jobban zavarba hozott, mint az előbbi hír. Ami az ő részére természetes volt, annak a teljes valóságára csak most döbbentem rá. Itt az évek nem számítanak.

– Egész nyáron emlegetett, várta szegény, hogy visszaveszed.

Már nem ért meglepetés, szavait úgy kell felfogni, mint azoknak a férjeknek, akiknek házassági szándékuk egy-két éjszakánál nem több. Egyáltalán nem számít megvetett tulajdonságnak. Legalább annyira természetes, mint az, hogy ha két különböző nemű egyén egy éjszaka együtt alszik, azokat házastársakként emlegetik. Ezek szerint én már megnősültem. Ez ellen fölösleges minden tiltakozás, csak magamat kisebbíteném.

– Nem változtál – tapogattam mezítelen karját.

– Ááá! – félrehúzta összeszorított száját, szemével a szalmán vigyorgó fiatal cigányfiú felé intett.

Nem mertem valami sokat ígérő pillantásokkal búcsúzni, csak melegen kezet szorítottunk.

(…)

Papu türelmetlenkedve integetett. Hosszú szárú bő gatyára vetkőzve ült a tarka rongyokkal letakart szalmán. A vacok szélénél cifra, bő szoknyáktól kövérnek látszó néni frissen főtt kukoricadarát szortérozott. A hevenyében készített fakanállal visszaverte unokái visongó támadásait, kevesellték az egyenlőtlenül kimért adagokat.

– Pusztuljatok! – férje elé tette a kormos lábast. – Nem győzne titeket a vármegye sem. Nincs egy órája, hogy szétosztottam rajtatok egy lábas ételt – méltatlankodott tört magyarsággal. A gyerekek duzzogva nézték az ingük derekába rakott gőzölgő kását, amíg étvágyuk le nem gyűrte a pótlás reményét.

Hosszan, mindenféle jókívánságokat egymásra halmozva köszöntöttem az öreget.

– Naisz1 – mondta kurtán, csak akkor engedte el a kezem, amikor helyet foglaltam mellette.

A család felnőtt tagjai letelepedtek a kásás edény köré, nem illett visszautasítanom a felém nyújtott kanalat, amit Papu felesége megtörülgetett a szoknyája aljával. Fújdogáltam, nyalogattam a kimerített kását, egyáltalán nem ízlett, még dagadt a hasam, minduntalan vizet kívánt a túzok.

– Hol van Vorzsa? – kérdezte Papu a mellette kanalazó harcsabajuszos férfitól.

– Sun,2 hát én tudom?

– No, akkor amelyik koldus szégel3, annak üresen marad a tarisznyája. – Papu forgatta tovább bajusza alatt a kását. Mellettünk ugrásra készen lapultak a gyerekek. Emlékszem, én is lestem a lábast, csak türelmetlenebbül, azt szerettem, ha odakozmál az étel. A kócos hajú lányt nem láttam. Néha rám nézett a harcsabajuszos mellett ülő asszony, többet beszélt a szeme, mint a szája. Pillantásaiban volt valami, ami a kócos lányra hasonlított. Térdével meglökte a férjét, intett felém.

– Egyél, testvér, ne szégelj, van itt elég. – Egy ideig csikorgott a lábas oldala, beszélgettek, törülgették a bajuszokat, böfögtek, aztán elcsendesült a kanálzörgés. Papu le sem nyelte az utolsó falatot, már a pipáját kereste.

– Vidd el ezt a kotlit, Mára! – Mára néni helyett feltűnően tiszta, rózsaszín ruhás lány nyúlt a lábasért.

– Hol voltál? – kiáltott rá a harcsabajuszos felesége. – Talán szégeltél enni? Máskor meg a világot elnyelnéd. Látod, ha nem lennél itt, te fiú, most az övé lenne az istálló.

Egy ideig farkasszemet néztek, a lány kezében úgy állt a lábas, mintha mindjárt az asszony fejére borítaná, aztán durcásan a gyerekek elé dobta. Mozdulatáról ismertem fel. Piros szalagokkal két ágra font haját simára fésülte, fülei mellett még vizesen fénylett. Arcán most jobban látszott felhevült vére, az el nem titkolt harag szeme köré sötét karikákat rajzolt. Mára néni neki nyújtotta át az üszöktől megtakarított pogácsát, térdén dühösen kettéroppantotta, letette a kiemelt lábas helyére.

– Na, ha ügyes lány lennél, hússal kínálnád a fiút, nem üres bokolyit4 tennél elébe.

Nem válaszolt, konokul összeszorította száját, háttal az ágasnak támaszkodott. Valamivel hosszabbnak láttam az arcát, mint az átlagosan megszokott macskafejű cigánylányokét. Élesen elszögletesedett homloka aljától lágy ívű, keskeny orr húzódott, idegesen remegő lyukakkal. Lábujjaival köröket rajzolt a téglapadlón, lesújtó pillantásokkal méregetve jóízűen nevető anyját.

– Egyél, te fiú, bodagot – nyújtotta felém a pogácsa felét –, ez a lány gyúrta.

Néztem a lány arcát, a só hallatára szégyellősen elmosolyodott, más lányok ilyenkor elfutnak, de őt makacssága az ágashoz kötötte. Gyerek vagy még, gondoltam. Ha tudnád, hogy így próbálnak kiábrándítani nagylányoskodásodból, akkor nem feszülnének orrlyukaid, és nem koptatnád a körmeidet láthatatlan figurák rajzolásával. Nincs az idő ellen fellebbezés, egyre megy, vár vagy megáll, nem tudod túlszaladni.

1 Naisz = köszönöm

2 Sun = hallod

3 Szégel = szégyenlős

4 Bokolyi – pogácsa

A regényrészlet a Széphalom Könyvműhely gondozásában, 2000-ben megjelent kiadásból való.

forrás: http://www.amarodrom.hu/archivum/2008/12/42-43-Fustoskepek.html