Bogdán Péter blogja

Párizsi üzenetek 2

2012. április 17. | Bogdán Péter

Akik ezek után azt gondolják, hogy nem vagyok igazán magyar, mert Ady szellemében bírálom a hazámat, azoknak a jegyzetemet úgy összegzem, hogy tulajdonképpen nem is én vitázok, hanem Vörösmarty és Babits.



Hazaértem Párizsból. A visszaindulás előtt bementem a Francia Eszperantó Szövetségbe, ahol találkoztam egy nyolcvan év körüli, latin-görög-francia szakos nyelvtanárnővel, aki mellesleg perfekt eszperantó is, és akinek algériai férje arab-francia szakos értelmiségiként egyetemi tanár volt Algériában, amíg ott éltek. Legnagyobb megdöbbenésemre az idős hölgy azt mondta, hogy a francia állam az eszperantó nyelvet még annyira sem támogatja, mint Magyarország. Náluk például nem lehet érettségizni belőle, ezért számukra különösen fontos a magyar mozgalom. Ugyanakkor megerősítette azt a tapasztalatomat is, hogy a francia televíziók valóban nem, vagy csak alig foglalkoznak a magyarországi viszonyokkal. Azt mondta, az értesüléseiket leginkább a Le Monde-ból szerzik hazánkról, míg a romák helyzetével csak azért vannak tisztában, mert az eszperantó használata, tanítása okán járják Közép-Európát, és megfordulnak Budapesten és Pozsonyban, még román nyelvterületeken is. Ugyanakkor még így sincsenek teljesen képben. Ugyanis azt a kérdést kaptam, hogy történnek-e atrocitások a romákkal szemben. A hölgy mélységesen megdöbbent, amikor Csorba Robi halála szóba került, mert a francia sajtóból semmi sem jutott el – legalábbis hozzájuk – a romagyilkosságokról.

,Amikor arról kérdeztem az idős nyelvtanárnőt, tudják-e, hogy diktatúra épül Magyarországon, megdöbbentő volt reakciója. Ugyanis azt válaszolta: igen, és őszintén reméli, hogy hazánk lesz az egyetlen diktatúra, mert szerinte ugyanez másutt is megtörténhet. De egyébként is, Európának elege van a magyarokból. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy a romák a franciáktól nem fognak segítséget kapni, mert náluk is nyílik a társadalmi olló. Aki nagyon gazdag, azt nem érdekli a magyar cigányok sorsa, az csak ül a pénzén. A franciák szegényei viszont ugyanúgy nyomorognak, mint a mieink, ezért nem azon gondolkoznak, hogy hogyan tudnának nekünk segíteni.

Magáról annyit árult el tanárnő, hogy számukra is rendkívül nehéz a megélhetés, Algéria ugyanis nem folyósítja a férjének a nyugdíjat, ezért ő egyedül a családfenntartó. Csak azért van szociális lakásuk, mert a feketék lakta területekre franciák nem akartak beköltözni, ő viszont, mint antirasszista értelmiségi elfogadta a felajánlott ingatlant. De még így is havi 700 eurót (210 ezer forintot) kell fizetnie a Párizs külvárosában található, a belvárostól egy órára fekvő otthonáért.

Egyébként a francia eszperantó szervezet helyzete is nehéz. Titkárnőjük örményországi menekült, több nyelvet beszél, korábban tudós kutató volt. Itt csak félállásban lehet alkalmazott, négy órát pedig ingyen dolgozik, és még a félhavi bérét is alig tudják kifizetni. Tovább ront a helyzetén, hogy a francia állam őt, mint menekültet kötelezi arra, hogy – noha a testvére Párizsban él – külön lakással rendelkezzen, és ne költözzön egyetlen rokonához sem. Ezek után kíváncsiságból átfutottam az eladó ingatlanok árait. Egy 32 négyzetméteres lakás 140 ezer euró (azaz 42 millió forint), míg egy 120 négyzetméteres, jó állapotú bérházban, átlagos kerületben: 1,138 millió (azaz magyar pénzben kb. 341 millió).

Persze, ha már az idős tanárnővel beszélgettünk a feketékről, érdemes hozzáfűzni ezt-azt. Korábban a fekete negyedben is laktam, láttam az iskolában az interkulturális pedagógiai órákat. Hát most belevetettem magam a fekete közösségbe. Nem lepett meg, hogy a frankofón afrikaiak ugyanolyan heterogének, mint mi. Rengeteg képzett és képzetlen ember van közöttük, a társadalmi ranglétra különböző fokain állnak, ugyanakkor jobb a gazdasági státusuk, mint a mienk, noha a francia társadalmon belül ők is háttérbe szorítottak.

Afrikaiak vezetik az éjjeli buszokat, a taxikat a Gare du Nord (Északi pályaudvar) és a Gare de l’Est (Keleti pályaudvar) környékén. Sokan találnak munkát a szolgáltatási szektorban: például egy-egy utcában 8-10 fodrászüzlet is van, és a hajfestékes dobozokon, reklámokon – legnagyobb örömömre – fekete modellek pózolnak. (Nem tudom, nálunk mikor fognak feltűnni a hajfestékeken roma modellek, de remélem, még megérem.) Szembeszökő, hogy amerre jártam, az összes kuncsaft is fekete.

Hamar ráakadtam egy feketék által üzemeltetett gyorsbüfére is, ahol addig sosem látott ételcsodák voltak. Gondoltam, ha már úgy is ennyire vonzanak, kipróbálom. Ugyanis a fehérek igyekeztek messze elkerülni a helyet, mert egy csomó fekete nő és férfi állt a sorban. Mit mondhatok? Mindenki meglepődött. A feketék azon, hogy beálltam közéjük, én meg azon, hogy ők meglepődtek. Hosszú percekig bámultak a vásárlók, az eladókat kiverte a hideg veríték. Akkor döbbentem rá, hogy nekik én nem diszkriminált roma vagyok, hanem egy elnyomó fehérbőrű, europid a sok negrid között. (Még magamnak is gyanús lettem…) Meg is kérdezték, hogy elfogadom-e az árat, amit a vörös rizsért meg az algériai fűszerekkel megszórt sült csirkéért kérnek. Nyilván azért, mert nincstelen fehér voltam a szemükben. Esetleg azt hitték, lenézem őket, és azt feltételezem, hogy mindent olcsóbban adnak. Az igai okot sosem fogom megtudni, viszont most már értem, mire gondolt az ismert roma jogvédő, aki azt mondta: amikor Dél-Afrikában pisztolyt fogtak rá és kirabolták, akkor ő volt a fehér.

Nagyon meglepett az is, hogy a huszonéves franciák egyetlen értelmes angol mondatot sem tudnak kinyögni. De a buszmegállóban egy hatvanéves fekete férfi előzékenyen segít, és kiselőadást tart nekem a világ első számú nyelvén a párizsi tömegközlekedési rendszer és a Charles de Gaulle reptér komplikált összeköttetéséről. A munkaügyi központokban is csak franciául beszélnek. Így az angollal az embernek még esélye sincs arra, hogy kommunikáljon az ott dolgozókkal, pláne hogy munkát kapjon. Párizsban csak két nemzetközi szervezetnél lehet angol nyelven is dolgozni, és állítólag egész Franciaországban egyetlen olyan weboldal működik, amely angolul kínál munkát, persze azzal a kiegészítéssel, hogy mindenütt szükséges a francia is. A franciák esetében nemcsak egyszerű nacionalizmusról van szó, amikor nem hajlandóak megszólalni angolul, hanem arról is, hogy olyan világhatalomnak képzelik magukat, amely a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében a demokráciát hirdeti és terjeszti. Ennek a filozófiának szerves része, hogy akkor lesz valaki egyenlő a másikkal, ha azonközben perfekt francia is. Az állam a nyelvi asszimilációt a forradalmi baloldalisággal látja igazoltnak, és nem a nacionalizmus miatt. Ezért nem is értik a franciák, miért nevezik őket nacionalistának.

Persze ennek a gondolkodásmódnak súlyos következményei csapódnak le az európai romákon. Egyrészt, a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében uniformizálni akarnak mindent, ahogyan annak idején a Szovjetunió és a kommunizmus próbálta. Azaz – követve a kommunisták alapállását –azt mondják ők is, hogy egyenlőnek kell lenned, akkor is, ha belegebedsz, mert különbözőség márpedig nincs. Ugyanúgy, ahogy az MSZMP 1961-es határozata kimondta, hogy cigány kultúra nincs, cigányok nincsenek, csak szociális problématenger. Ennek megfelelően Franciaországban nincsen kisebbségpolitika. Helyette várospolitika van, amelynek része, hogy a gettókat, az alacsonyabb szociális státuszuk miatt hatalmas dotációval pozitívan diszkriminálják. (Mondjuk, ez még tetszik is nekem, csak az asszimiláló autokratizmus nem, mert szerintem ezt az egyenlősdit lehetne játszani multi- és interkulturálisan is.)

Párizsban jöttem rá, hogy valószínűleg a francia identitás felszámolása lenne, ha belemennének az etnikai alapú támogatásokba. Viszont – ha ez így megy tovább – Magyarországon és a környező országokban sem lehet majd érvényesíteni uniós szintű, etnikai alapú, pozitív diszkriminációt. Ami nyilván hátrányos nekünk, mert nem jutunk plusz pénzekhez, de ha a szociális jelleget emeljük ki, akkor nyerünk, mert a nem romákat is megtámogatják. Ez nem csak az életszínvonal közös emelkedését jelenti, hanem a rasszizmus letörését is.

Szóval jó is a francia modell, meg nem is. Azért nem jó, mert az etnikai alapú kvótarendszer – az USÁ-tól eltérően – nem következik az állam filozófiájából. Ugyanakkor az állam a szociális problémákat tényleg nem önti le rasszista, kulturális mázzal, azaz nem etnicizálja őket. Ez demokratikus viszonyokat eredményez, mert – származástól függetlenül – mindenkinek lehetősége lesz az előrejutásra. A látszat álságos leple azonban előbb-utóbb lehull, mert kiderül, hogy ennek az ára a kényszerű asszimiláció, igaz most nem a kommunizmus, hanem a már említett szabadság, egyenlőség, testvériség nevében.

Rendkívüli módon izgatott párizsi tartózkodásom során, hogyan reagálnak arra, hogy a Háárec minősítése szerint a toulouse-i vérengzés ellenére is Magyarország a legantiszemitább állam, míg Franciaország „csak” a negyedik. Azt a választ kaptam, hogy valóban erős az antiszemitizmus a franciáknál is, de ott az embereknek eszébe sem jut a zsidó világhatalom mítosza. Ugyanis a franciáknak általában nem a zsidó értelmiségiekkel van bajuk, hanem Izrael Palesztina-politikájával. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Franciaország „csak” a negyedik az antiszemita országok sorában, míg Magyarország az első.

Amióta Párizsból hazatértem, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vörösmarty Mihály 1836-ban írta a Szózatot, 1855-ben halt meg, míg Adolf Hitler 1889-ben született. A költő nem tudhatta, hogy jön még két világháború, és az egyikben megölik a zsidóként igazán magyar Radnóti Miklóst. Azt sem tudhatta, hogy 2012-ben romaként sem lehet majd igazán magyar bárki is ebben az országban, mert lesz egy új nyilas tömeg, amely azt mondja, hogy ahogyan Radnóti Miklóst fejbe kellett lőni, velünk is ezt kellene tenni. Megint tömegek vannak, akik a „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar” – felszólítást, Vörösmarty eredeti szándékától eltérően, náci jelszóként értelmezik. Nem gondolják, hogy ez a föld a roma magyarok bölcsője is legyen, nem gondolják, hogy ennek a földnek minket is ápolnia és eltakarnia kell, maximum azt, hogy a sírunk legyen, de csak ott és akkor, amikor az új nyilasok elrendelik a statáriális kivégzésünket. Lehetőleg minél előbb.

Párizsból hazatérve úgy érzem, nem igaz, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számomra hely”, mert bizony van. Nem is egy, hanem sok, és emberségesebbek, mint itt. Még akkor is, ha francia nyelvtudás nélkül Párizsba költözni egyet jelent a kirekesztődéssel, nincstelenséggel. Ott egy hajléktalan zavartalanul alhat legalább a metrókban, mert nem viszik börtönbe. Likvidálás helyett megelégszenek az asszimilálásunkkal, és ismét csak nem a kommunizmus, hanem a szabadság, egyenlőség, testvériség, jegyében. Ami nem igazán áldásos állapot, de az ember legalább életben marad.

Gimnazista koromban elhittem Vörösmarty Mihálynak, hogy: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.” Momentán azt gondolom, hogy csak akkor kell maradnom, ha áld a sors keze, mert ha áldás helyett állandóan ver, sőt likvidálni akar, akkor – nehéz kimondani, de – végképp nem kell itt élni. Meghalni meg még annyira sem. Miért ne lehetnék megbecsült professzor a világ akármelyik angolszász, frankofón vagy német egyetemén, ahelyett, hogy idegenszívű parazitaként kezeljen egy új nyilas, ha úgy tetszik, gyilkos szívű réteg. Ez csak azért kap erőre, mert a velük egyet nem értő tömeg mélyen hallgat, és hagy minket a vágóhídra menni. Vagyis a csendes tömeg ugyanolyan bűnös, mint az új nácik. Egy jottányival sem kisebb a felelősségük. Mert ölni nem csak aktívan lehet. Lehet passzívan is. Márpedig „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ezt nem én írtam, hanem Babits Mihály, mégpedig Hitler uralmának ötödik évében (1938), a Jónás könyve című briliáns alkotásában.

Akik ezek után azt gondolják, hogy nem vagyok igazán magyar, mert Ady szellemében bírálom a hazámat, azoknak a jegyzetemet úgy összegzem, hogy tulajdonképpen nem is én vitázok, hanem Vörösmarty és Babits.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink