Hatásos kommunikáció kell a romáknak

Vadászi Bálint kommunikációs szakember több mint tíz évvel ezelőtt már részt vett egy roma értelmiségi klub megalakításában, amely a roma egyetemista és főiskolás fiatalokat volt hivatott magába gyűjteni. A közösség sok fiatalt talált meg és integrált sikeresen, de fennállása nem tartott hosszú ideig. A különböző nézőpontok megakadályozták, hogy egy irányba haladjanak. Vadászi most egy kommunikációra épülő szakmai csoport létrejöttét fontolgatja, hogy ez hozzásegítsen a Magyarországon élő romák pozitívabb megítéléséhez, és ennek révén segítsen a romák sorsán.

– Mi volt a célotok a korábbi klubbal, és változott-e az elmúlt idő alatt az elképzelés?

– Az alapkoncepció szerint ez a szervezet közvetített volna ki embereket a politikába, közéletbe, tudományos életbe. Gyűjtőszervezetként, egymást támogatva biztos hátteret adott volna, hogy az értékes roma szakemberek ne vesszenek el. A szervezet adta volna a hátteret, alapanyagot, paripát, fegyvert, szakmai műhelyt a munkához. A feladat ma is ugyanaz, a célok talán még fontosabbak. Ideje lenne már magával a kommunikációs eszközökkel foglalkozni, egységes arculatot kialakítania a roma társadalomnak. Tudom, hogy sokfélék vagyunk, különböző helyekről jövünk, különböző az értékrendünk. Mindezek tudatában azt mondom, hogy a roma értelmiségnek óriási szerepe van abban, hogy a közéletben, a politikában egységes üzenetként fogalmazza meg a szándékait és a különböző szinteken is ezt az üzenetet közvetítse. Ki kellene találni, hogy például egy tárgyalás során mit közvetítsünk egységesen. A színfalak mögött lehet különböző a véleményünk, de fontos, hogy amikor kell, egységesen tudjunk fellépni. Megállapodni, hogy milyen hangsúllyal, hogyan és miért mondod azt a három mondatot. Ha ez nem jön össze, akkor ugyanaz lesz, mint eddig is: semmi.

– Miért nem tudtátok akkor sikerre vinni ezt a törekvést?

– Sokan voltunk benne, akik nem értettünk egyet. Sok ember, sok elképzelés.

– Nem félsz, hogy ez ismét előfordulhat?

– Akkor túl sokan voltunk. Most túl kevesen. Valahol a kettő között lenne érdemes megkeresni az egyensúlyt. Olyan emberek kellenek, akik hasonlóan gondolkodnak és hasonlóan akarnak cselekedni.

– Hogyan valósulhat meg ez a kommunikációra épülő szakmai csoport?

– Én kreatív, gondolkodó embernek tartom magamat, de eddig valahogy nem váltak valóra a témával kapcsolatos elképzeléseim. Kellene egy olyan kommunikációs modell, csatorna, terv, amivel össze lehetne kapcsolni az ügyeinket. Azt látom, a közösségi oldalakon a vita elindul például Zsigmond királytól, és rengeteg idő megy el, mire eljutnak a holokausztig meg a rendszerváltozásig. Miközben csak egy jól megfogalmazott mondatot kellene mondani. Kommunikációs szakemberek állnak mindenütt, akik tudják, hogy melyik mondatot mikor és hogyan kell elmondani. Ez nem újdonság, csak ideje lenne nekünk is alkalmazni mindezt.

– Próbáltál együtt dolgozni a többi most éledező cigány mozgalommal, a civil kezdeményezésekkel?

– Nem. Mert nem kerestek.

– És te megkerested őket?

– Én sem. Az én fejemben más van, nem feltétlenül egy szervezet, vagy egy roma politikus, vagy egy hálózat. Mindegyiknek más a célja, más irányban halad. Én például a Zsigó Jenő-féle 25 pontot túl hosszú listának tartom. Egyszerűsíteni kellene. A felére, vagy mondjuk a negyedére kellene csökkenteni. Ha egy ország a forradalom idején meg tudta csinálni, hogy tizenkét pontba sűríti a követeléseit, talán nekünk is sikerülhetne a cigányok panaszait, kívánalmait összefoglalni. Félre ne értsd, a lista szükséges és fontos dolgokat tartalmaz, lehetne még negyvenet vagy ötvenet is hozzáírni. De lehet, hogy össze kéne sűríteni, és csökkenteni a szöveget a hatásosság érdekében

– Ha jól értem, pont arra keresed a választ, hogyan kellene ezeket a tartalmakat a társadalom számára megjeleníteni?

– Igen. Meg kellene határozni, hogy ki fogja ezeket a tartalmakat kommunikálni, és milyen szinten. Embereket látok a tévében, akik vég nélkül beszélnek. Meg kellene tanítani nekik, hogy egyetlen percük van arra, hogy elmondják a mondanivalójukat. Az összes többi, amit öt percben elbeszélnek, el fog úszni. De érdemes olyan apróságokra is odafigyelni, mint például egy tévéinterjúban, ha állunk, a zakót begomboljuk, vagy hogyan tartod a lábad, egyes témákban nő vagy férfi nyilatkozzon, milyen legyen a háttér, amit mondunk azzal ráerősítsünk-e a sztereotípiákra vagy sem, hol a csapda a kérdésben stb. Kellene egy olyan stáb, amelyik bírja ezeknek az embereknek a bizalmát, és hozza ezeket az értékeket. Nekik kellene visszacsatolással végezni a kommunikációs szakfeladatokat. Ez átlendíthetné a romákat a holtponton. Azt látom, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év vezetői ezzel nem foglalkoztak. Nem tartották eléggé fontosnak. A roma kommunikátoroknak, újságíróknak óriási felelősségük van, óriási lehetőség van bennük, de a roma vezetők, közéleti emberek még ezt nem akarják észrevenni. Pedig ezeket az embereket előre kellene tolni.

– A fiatal roma értelmiségnek milyen szerepe lehet ebben?

– Nagyon fontos lenne, hogy fiatalok ilyen szinten is megjelenjenek. A fiatalok nagyon okosak, de csalódottak. Talán ezért is maradnak távol ettől a témától. Látják, hogy mi zajlik, de nem akarnak, nem tudnak részt venni a döntésekben, a feladatokban. A világ nem kíváncsi rájuk, hogy ők mit gondolnak egy ügyről. Ha őszintén, bizalommal és tisztelettel szólítanák meg őket, akkor – szerintem – nyitottak lennének. Ugyanakkor megértem azokat is, akiknek van két diplomájuk, két nyelvismeretük, és nem akarnak a roma problémával foglalkozni, mert eleve nem tudják, hol kapcsolódjanak be, másrészt sokan, ha megtehetik, máshol keresik a boldogulásukat.

– Neked is van diplomád: kommunikáció szakon végeztél. Munkahelyed is van. Jelenleg egy alapítványnál dolgozol, amely a hátrányos helyzetű gyerekek jogaiért küzd. Arról beszélsz, hogy tenni kéne a romák egyenjogúságáért. Miért tartod ezt ennyire fontosnak?

– Mert sok és súlyos problémánk van. Fontos, hogy legyen itt valami változás. Fontos, mert a mi gyermekeink jövőjét mi építjük. Az én kislányom jövője is ezen múlik. Beleszorultunk egy ketrecfélébe, amiből ki kellene törni. Ezt egyesek integrációnak nevezik, néha másnak, de szükség lenne arra, hogy kitörjünk. Ehhez lehetőségekre van szükségünk, hogy változtatni tudjunk az életszínvonalunkon, hogy legyen befolyásunk a társadalom ügyeire is… Nem várhatjuk a többségi társadalomtól, hogy ők kitaláljanak minket, meghatározzák, hogy mi kik vagyunk, hogyan kell kinéznünk, milyen logót használjunk, hogyan beszéljünk, hogyan kommunikáljunk, milyen képet adjunk magunkról. Ezt nekünk kell kialakítani.

– Remélsz felhatalmazást a romáktól a munkádra?

– Mindenhol úgy megy ez, hogyha egy-két ember tesz valami jó dolgot, akkor a többitől kapsz támogatást, és legitimitást a munkádra. Ha ez tetszik az embereknek, a közösségnek, akkor mögénk fognak állni.

– Függetlenek tudtok lenni majd a politikától?

– Senki nem tud független lenni, ugyanis sehol sincs függetlenség. Függünk a családunktól, a barátainktól, a közegtől, a közösségtől, a megyétől, aztán pártállástól, vallási meggyőződéstől… A lényeg, hogy amit kommunikálsz, az hiteles legyen, újszerű, hatásos és végre változást idézzen elő.

– A kultúra és az identitáserősítés lehet-e a feladata egy ilyen csoportnak?

– Szerintem nem. Azt gondolom, hogy például ezt a jelenlegi roma önkormányzati rendszer sem tudja megtenni, pedig alapfeladatai között szerepel. Tizennyolc évi munkája során megerősítette bárhogyan a kulturális közösséget? Nem hiszem. Szerintem erre a családban van a válasz. A családban fontos az identitás erősítése. Ha az én gyermekemet az anyja meg tudja tanítani a cigány nyelvre, az jó, de ha nem, akkor helyette semmilyen intézménynek nem fog sikerülni.

– Akkor kinek lennétek a prókátorai? Hiszen ha nincsen saját kultúrájú nép, akkor kikért álltok ki? Egyáltalán: minek a romákért külön kiállni?

– Ez bonyolult kérdés. Eleve többféle csoport, többféle identitás van. Én, aki nem vagyok oláh cigány, nem beszélem a nyelvet, ebből a szemszögből nincsenek roma hagyományaim – más szemszögből viszont van pl. a zene révén, de ezektől függetlenül is romának, cigánynak tartom magam. Egyfelől mert én annak tartom magam, másfelől mert a környezetem is annak tart. Fontos a kultúra, főleg azoknak, akik ezt gyakorolják, ahol van valamiféle tradíció.  De erre a kérdésre nem lehet egyszerűen válaszolni. Az identitás: választás kérdése is. Egy döntés is. Eldöntöttem, hogy én ehhez a kisebbséghez tartozom, ez az életem része, a személyiségem része. Nem beszélem a nyelvet és nem táncolok cigányul, klaviatúrát használok és számítógépet, de attól én még cigány vagyok. Sokféle identitásunk van. És ezek az identitások változhatnak is. Sőt változniuk kell. Meg kell felelnie a modern kornak. A változásra szükség van. Nekünk, romáknak föl kellene fognunk, hogy változnunk kell. És ehhez jó kommunikációs eszközöket kell használnunk.