Washington DC

Elég hangzatos blogcím, nem? Főleg ha az ember onnan írja a blogját…

Hát, először is: semmi nem úgy történt, ahogy azt eleve ígérték, vagy amit elképzeltünk és vártunk… Nem mondom, hogy sokkal jobban sikerült, inkább csak így fogalmaznék: másként estek a dolgok.

A tizenórás repülőutat, átszállással és várakozással együtt remekül viseltük három útitársammal, Papinot Ildikóval, Farkasné Lakatos Ildikóval és Jónás Mariannal. Csak a kölcsönkért bőröndömet ne törték volna ripityára az út során… S ha ez nem lett volna elég, a kétórás várakozás a beléptető kapunál, na, az már nagyon nem volt ínyünkre. Sőt egyenesen megalázó volt. Történt ugyanis, hogy a társunkat, Farkasné Ildikót kiemelték, és a B kapuhoz utasították; értsd: tüzetesebb átvilágításra mennie kellett. Engem nem akartak engedni, de ragaszkodtam hozzá: én lettem a tolmácsa. (Ez a vállalás, szerény angoltudásomat tekintve, nagy bátorságról tanúskodott.) Amerikában nagyon szigorúak a biztonsági szabályok, Washingtonban meg annál is inkább. Mégis: a várakozásunk ideje alatt nem láttunk másokat a kapunál, csak nyomorultul feszengő arab meg spanyol, meg más színes bőrű embereket, családokat, gyermeket. Láttuk a félelemmel teli kínjukat, ahogyan magyarázzák beutazásuk okát, láttuk, ahogy ötször-hatszor is elküldik őket, várnak, majd vissza a kapuhoz, egy másik kapuhoz irányítják őket, majd jön egy újabb beléptető kolléga, aztán kettő, elviszik a papírokat, aztán vissza, és megint…

Nekünk egyébként magától az amerikai nagykövetségtől volt névre szóló, pecséttel ellátott ajánlólevelünk és teljes körű „védelmünk”. A hivatalos szervek átvilágítottak, pecsételtek, kérdeztek, elengedtek. A kormány képviselői másnap elnézést kértek minden kellemetlenségért.

Tényleg. Mondtam már utazásunk tényleges okát? Mi négyen képviseljük Magyarországot, és ismertetjük a romák helyzetét az oktatás, az egészségügy, a szociális helyzet és az emberjogi kérdések szempontjából. Nagyon komplex, hihetetlenül érdekes és hasznos, háromhetes programot állítottak össze négyünk számára, ezen belül egy-egy téma elismert szakértőivel is lehetőségünk lesz találkozni.

Ezúttal négy nő utazhatott az amerikai kormány költségén. Vagy hát majdnem így, na de mindegy…

Mielőtt elkezdtük a meetingeket, volt egy napunk városnézésre. Mondhatom, kattogtak a fényképezőgépek. Tele voltunk kíváncsisággal és örömmel. A város nagyon szép és mindenhol a nem is olyan régi, de annál jelentősebb történelemről beszél. A Fehér Ház előtt állni nem semmi. S közben látni a pontosan 31 éve ott sátrazó tüntető hölgyet (vagyis annak segítőjét), igazán segít megérteni Amerika igazi arcát: ahol megmutatkozik a bőségben élő nagyhatalom és a harminc éve kiabáló, éhező spanyolajkú. Washington szép és tiszta város, ahol minden rendezett és szépen megfér az ó a hihetetlen újításokkal. Nagyon drága hely. Nekem kicsit lassú, kicsit bürokratikus és csendes.

A program nagyon feszes, mindennap legalább négy találkozón veszünk részt a város különböző részein. Ennek sikeres lebonyolítására saját kisbuszt kaptunk, s mellé Larryt, a világ legnagyszerűbb sofőrjét, aki kétpercnyi késést sem néz el, de mindig mosolyog, és bárhová elvisz minket. Csak nevet, amikor soha nem ott várjuk, ahol megbeszéltük, s mindig gondoskodik tenni-néznivalókról a húszperces szünetekben is, és mindig van nála hűtött ásványvíz. Szóval multifunkcionális, és két aranyfoggal ékes…

Amerikát keresztmetszetben kapjuk. Megismerkedünk a történelmükkel, társadalmi rétezettségükkel, berendezkedésükkel, hallunk a polgárjogi mozgalmakról, a civil szerveződésekről, az országról magáról. Imázst építenek nekünk. Mi meg visszük a hírt a kicsi hazánkban uralkodó helyzetről. És persze hálásak vagyunk a lehetőségért. Csak a hotelben sírunk az otthon maradt család miatt.

Holnap utazunk Rapid Citybe (Dél-Dakota állam) az indiánokhoz. Pár nap múlva San Franciscóba, aztán Kaliforniába, később Georgia állam következik, végül New York, aztán irány haza.

Mostanra, a sokadik találkozó után nyugtáznom kell: vendéglátóink kellemes érdeklődéssel kérdeznek hazánk felől (még ha ez csak felületes csevegés is marad), komolyan érdekli őket a romák helyzete. Nagyon nagy szeretettel és tisztelettel fogadtak bennünket mindenhol, sokszor messze túlmentek a hivatalos „illemkedésen”, segítettek, amiben csak segítségünkre lehetettek. Ki az esernyőjét adta oda, ki a vendéglőig kísért, ki térképet rajzolt nekünk, más a kedvenc ételét ajánlotta vagy kávéért állt sorba számunkra, és volt, aki magyarul tanult a kedvünkért…

Ma bámulattal és csodálattal hallgattuk a fekete nők tanácsának (National Council of Negro Women) vezetőjét Janice Ferebee-t, aki igazán erős, fekete nő képét mutatta nekünk, s aki búcsúzásként mégis egy nagy ölelést kért tőlünk. Egy óra kevés volt képet alkotni róla, a munkájáról és a történelmi helyzetről. Inkább csak icipici bepillantásra elég.

De a spanyolok (ibero-amerikaiak) legnagyobb érdekvédelmi szervezetének (La Raza = Emberi faj) képviselőjével, Javier Martinezzel találkozni is hatalmas élmény volt. Őszinte, nyílt, szinte egymás szavába vágó beszélgetés kerekedett találkozónkból a fárasztó nap végére. Érdekes egy olyan ember véleményét hallgatni, akinek a fél családja angolul sem tud és Mexikóban él, a testvérei viszont az Egyesült Államokban; teljes mellszélességgel áll ki a spanyol ajkúak itteni egyenjogúságáért, spanyolul imádkozik és amerikai öltönyben jár…

A hét legfontosabb állomásán is túl vagyunk. Találkoztunk a Külügyminisztérium Magyarországért felelős vezetőivel, például dr. Zachary Abramovitz-cal (Public Diplomacy Officer) és Matthew Singlerrel (Desk Officer). Az épületbe bejutni sem semmi. Ki van zárva, hogy fényképet készítsünk ott. Pedig de szívesen lefényképeztem volna a hatalmas, izmos amerikai hős szobrát! Hajában a szövetségi államokat jelképező csillagok, magán a földgömbön áll, és kezében két másik földgömbbel igyekszik egyensúlyozni, láthatóan nehezen. Nehéz a szegény Amerika élete, aki uralja a világot, és egyensúlyt igyekszik teremteni, mint egy jó nagyhatalomhoz illő. Nekem ezt jelképezte a monumentális szobor a külügy épületének kertjében.

Mit mondhatok a találkozóról (ezek után)? Ők vadul jegyzeteltek, mi meg igyekeztünk árnyalt képet rajzolni. Itt szoktak véget érni ezek a történetek – de a társaim azt kérik, ne legyek ilyen pesszimista. (Én mégis efelé hajlok.)

Holnap utazunk Rapid Citybe. Hatórás repülőút, átszállással Denverben. Nagyon kíváncsi vagyok erre a szinte hihetetlen interkulturális találkozásra. Teljesen új embereket, mégis ősi értékeket hordozó népet, népeket ismerhetünk majd meg.

A hatórás időzóna-különbséget már egészen megszoktuk (és most még rá jön két óra eltolódás), de azért a nap végére nagyon elfáradunk. Még csomagolnom kell. A következő alkalommal indiántörténettel szolgálok…