BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Indiánmese

2012. június 5. | Nótár Ilona

Marianna helyesbítésre int: nem indiánok. S igaza van. Colombus tévedése (nem Indiát fedezte fel, csak azt hitte) rábélyegezte az őslakosokra a nevet: indiánok lettek, holott közük sem volt Indiához. Mondhatjuk rájuk, hogy őslakosok: native american, de nem szeretik. Ez is lekezelő számukra. Amolyan tudatlan analfabétára gondolhat az ember ilyenkor. Nick, aki az egész dél-dakotai (Rapid City) kalandunk segítője volt, egy igazi lakota. Na, ezt szeretik. Ha a nemzetségük nevét használjuk: lakota, nakota, dakota… (Ez ugyan – utánanéztem – a sziú nyelv három dialektusa a Wikipédia szerint. Továbbá a „sziú indiánok három etnikai csoportra – divízióra – tagozódnak: dakota, nyugati dakota és lakota.” Ne menjünk most mélyebbre.)

Annyi mindent tudtunk meg az ő amerikai történelmükről, Nick szemszögéből, hogy valóban hegyek omlottak le bennünk, s az új ismeretekből hidakat építettünk.

Rapid City egy része olyan, mintha egy western film díszleteit néznénk. Irdatlan széles utcák, alacsony, öreg házak, kihalt, néptelen negyed. A polgármester óhaja szerint szinte minden sarkon egy-egy szobor díszeleg. Az egyik bronzba öntött figura kéreget, a másik mellé oda lehet ülni, egy alak a távolba néz, a másik valamit keresgél. Érdekes jelleget kölcsönöz a városnak. A szállodánk jó messze fekszik a város központjától, viszont minden vadonatúj. S van még úszómedence is, amit persze nincs volt időnk kihasználni… A szálláshelyünkön egy busz állt rendelkezésünkre, amit bármikor hívhattunk, bevitt a városba. (Ott aztán hatalmas bevásárló központokban lehet múlatni az időt. Én tudom, kipróbáltam. Viszek is haza onnan néhány dolgot…)

A szervezők nagyon színvonalas programokkal vártak minket. Örömmel láttam, hogy az amerikai indiánok számára is létezik olyan mentor program, ami hasonló a Magyarországon is működő Roma Mentor Programhoz. Futólag néhány mentorral is találkoztunk. Hatalmas szükség van ezekre a segítő intézményekre, mert a dakota föld végtelenjén elterülő rezervátumok szinte hermetikusan vannak elzárva a külvilágtól. Nagyon is tudatosan választották el őket mindentől és mindenkitől. Stacy Phelps elkötelezett híve a mentorálásnak. Bányamérnökként végzett, idén szerzi meg a doktori címet felnőtt- és felsőfokú oktatási pedagógiából. Ő a dékánja is a többségében indiánok számára fenntartott gyönyörű egyetemnek (University of South Dakota). Hathetes nyári táborokat szervez a fiataloknak, ahol az egyetemre készítik fel őket. A tábor nem csupán kimondhatatlanul nagy segítséget nyújt a tanulásban, de tanítja a történelmüket, segít az identitás megerősítésében, és szoros közösséggé formálja a táborozókat. Ide járt Nick is, aki ezekben a napokban fogadja az újonnan érkező turnust Rapid Cityben.

Ha őszinte akarok lenni (s azt hiszem, ebben a társaim is egyetértenek velem), Rapid City nem különösen élvezhető és élhető. Város sakktáblaszerű alaprajzzal, a peremein lakóparkokkal. Nem olyan hely, amiért Amerikában maradna az átlagember. Én azonban annyit kaptam ettől a 68.000 lakosú városkától, hogy egy életre magammal viszem, s bármikor a legnagyobb örömmel visszatérnék.

Rezervátumba is mentünk. Hatalmasak a távolságok a házak és a városok között is. Két órát utaztunk, mire elértük az egyik legnagyobb népességű rezervátumot. Az emberek több mint nyolcvan százaléka munkanélküli, nagyrészt iskolázatlan. Ha mégis tanul, rossz minőségű iskolában tanul. Az átlag életkor mindössze negyvenöt év. A rezervátum nem gettóra hasonlít, inkább egymás mellé lerakott hatalmas (hogy is mondják magyarul? J) farmokra. A lakóházak rossz minőségű, kicsi fabódék, minden komfort nélkül. Egy ilyenben tíz-tizenkét ember is lakik, legalább a fele nincs is bejelentve, papírjai sincsenek. Az itt élők évi átlag keresete olyan kevés, hogy leírni is szégyen: mint a mi költségünk három hétre. Öt-hatezer dollár. Miután kifizettük a szállásunkat (a pénz több mint háromnegyed része ráment), rájöttünk, jobb lesz, ha nem vacsorázunk. Különben nem fog kitartani a pénzünk a harmadik hétre. Amerikában ennyi pénzzel szűkösen vagyunk, és három hétre kell beosztanunk. Ők meg tizedmagukkal egy év alatt kapnak ennyit az államtól. Elképzelhetetlen a szegénység és a kilátástalanság.

Amikor megérkeztünk, éppen nagy munkában láttunk egy nagyon fiatal, iszonyú vékony fiút: később elmesélte, hogy a jávorszarvas bőrét tisztítja meg a szőrtől. Aztán megkeni velővel, s kiteszi a napra cserződni, majd újra keni, s így tovább. Később aztán keretre feszítik, s a nők abból készítik a gyönyörűen hímzett, varrt, díszített bőröket. Ez a fiú harmincéves. Két csodaszép lányka apja, s azon szerencsések közé tartozik, akiknek van állása a városban. A tanító százszorszép felesége megmutatta, miket készít: eredeti képmotívumokkal telerajzolt, gyöngyökkel kivarrt, elképzelhetetlen pontossággal díszített csodadolgokat. Előkerült a saját készítésű íj, amivel a mai napig vadásznak, lóhátról és gyalog. Megmutatták a házukat körülvevő kerítést, amely megvédi őket a bölényektől, melyeket finom húsuk miatt ma is vadásznak. A szomszédokkal együtt épp múlt héten ünnepelték meg, hogy a négy napig imák eredménnyel jártak: sikerült elejteni egy bölényt, amiből mindenki jóllakott. A gyermekek körülvettek minket, nagyon barátságosak voltak, s kifejezetten szerették az idegeneket. (kép)

Hazafelé úton állandóan meg kellett állnunk egy-egy természeti csoda, látványosság miatt: őzek, bölények, prérikutya, vadszamarak. És a Badland. A Rossz föld. Elképesztő látvány. A sivár pusztaságból hirtelen egyszerűen csak leszakad a föld, mintha a Marsra érkeztünk volna. Járhatatlan szikla meredélyek, agyagtörmelékek szakadnak a mélységbe, s emelkednek ki onnan, meredezve az ég felé kilométeres távolságban. Amikor Marianna meglátta az autóból, csak ezt ismételgette: „Hát ez? Ez mi?” – Látni kellett volna gyermeki tekintetét. Nem is tudott mást mondani: „Hát ez? Ez mi?”

Kimerészkedtünk egészen a meredek széléig. Egymást bátorítottuk, taszigáltuk vagy épp húztuk vissza. A bátrabbak ugrálni akartak. Mondtam, majd jól meghalnak. Bölcs tolmácsunk, Emese – aki igazi kedves segítő is: mindig van egy jó szava, az egyik keze mindig szabad egy ölelésre, igazi ajándék számunkra, na – erre azt mondja: „Ne félj! Nem olyan könnyű ám meghalni!” Ebben a mondatába sok tartalmas életév bölcsessége szorult. Mindenkit lecsendesített, megbékített, alázatra tanított ez a végtelen, bejárhatatlan föld. Csodálatos megtapasztalás. (kép) A közelben a bennszülöttek temetkezési helye volt. A megholtat ott visszaadják a természetnek, ahonnan jött. Nem temetik el, nem égetik el, csak ágakkal takarják le hagyják elporladni a magasra épített erődítményben.

Nick azt mondja, erős a fajgyűlölet Dakotában is, ahol a legnagyobb bennszülött kolónia él. „Ez amerikai Missisipije” – meséli. Itt javában működik a KKK (Ku Klux Klan) is, mely közismerten az árja faj felsőbbrendűségét hirdeti, s nem riad vissza a gyilkosságtól sem. Sofőrünk, Hillary hozzáállása jól megfoghatóvá tette számunkra, hogy mi az előítélet – ott. Teljesen elképedt attól, hogy négy fiatal eljön messze a hazájától, hogy tanuljon az indián közösségről. Az egyébként tanár végzettségű nő felháborodással nyugtázta, hogy sokkal szívesebben hallgatjuk a bennszülött indián, Nick „történelemóráit”, mint az ő könyvízű monológját. Meg az öntelt amerikai történelmét, például a Rushmore hegyről, amire ő nagyon büszke. Tudják, ez a hegyoldalba vágott négy szoborarc, négy elnök, amit ráadásul egy svéd, Gutzon Borglum meg a fia faragott 1927-től ’41-ig. Nick inkább a szemét sütötte le. Csendesen visszahúzódott, s önfegyelemmel tűrte az ott töltött perceket. Minek ünnepeljen ő egy olyan szoborcsoporton, ami testvérei ezreinek lemészárlására emlékezteti? Lincoln a nagy elnök, a fekete rabszolgák felszabadítása mellett lándzsát ragadott (jól felfogott gazdasági érdekét sem szem elől tévesztve), s ezrek lemészárlásához járult hozzá, mivel az „indiánokat” nem tekintette (gazdaságilag) értékes embereknek.

Így már mi sem élveztük annyira a monumentális portrécsoportot. S a Crazy Horse (a Bolond lovú)? A kőbe faragott, lovon ülő indián. (kép) Minek? Ki kérte? S miért úgy ábrázolják, ami ellene mond az indián hagyományrendszernek? Nincs érthető válasz. Ellenben vannak turisták. Ez a lényeg. Nick ebből sem kér.

Hillarynak megmaradt a kívülálló kissé hálátlan szerepe, hogy csendben vezesse az autót, s ha meglát egy bölényt, irritáló, magas hangján elkiáltsa: „Buffalo, buffalo!”

Ja, a nyelv! Egészen nagy lett bennünk a nyelvi kavalkád. Szépen fejlődik mindegyikünk angoltudása. Papinot Ildi is próbál angolul beszélni, meg is érteti magát, de ha nem megy, nyugodt szívvel beszél magyarul Nickhez, aki csak nevetéssel válaszol. Marianna franciatudását csiszolja Nick segítségével, aki mindössze két hónapig volt francia nyelvterületen, de nagyon könnyen belerázódott. Farkas Ildi is egyre jobban megérti az angol szöveget, de jobbára csak a yes vagy a no kimondására vállalkozik. S én? Már a tolmácsot is fordítom a többieknek, s könnyedén beszélgetek Nickkel, persze angolul. Ami vicces, nagyon vicces, de igaz. Ezt teszi a nyelvi környezet.

Indián közegben büszkén mutogattuk a Romani Designos cigány kendőinket. Nagy sikert arattunk velük. Nicknek annyira megtetszett, hogy akart egyet a jövendőbelijének. Kapott is egyet ajándékba. Hirdetjük a kultúránkat.

A buszban Nick lelkesen mesél. Felnőtt egy indián értelmiségi generáció. Legtöbbjük még nincs harminc éves sem. Jönnek minden nemzetségből: jogászok, orvosok, mérnökök, akik akarják a változást. Megtartani saját kultúrájukat, erősíteni identitásukat, s jogokat követelnek. Nick hisz ebben, s lépéseket is tesznek munkatársával Stacy-vel, hogy megvalósuljon az erős identitású indián érdekképviselet. Ne csupán a katonai szervezetekben legyen négyszeres a jelenlétük, hanem mindenhol megbecsült állampolgárként tartsák őket számon.

Kérdeztem tőle, hogy ez a véneik döntése-e. Nick a fejét rázza. Minden törzs fiatal értelmiségi generációja emel szót az ügy érdekében, s egyetértenek, hogy lépniük kell. Kívánom nekik, hogy sikerüljön. Éljék túl a nehézségeket, győzzék le a nézetkülönbségeket, s mutassanak példát nekünk is, hogyan kell csinálni.

Köszönjük Nick, Stacy! Dakota: soha nem feledünk. Irány a krimifilmek helyszíne: San Francisco!

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink