BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Sacramento, aztán San Francisco – az én városom

2012. június 19. | Nótár Ilona

Mindenekelőtt egy fontos megjegyzést ide kell írnom. Ha az olvasónak hiányérzete volna, megígérhetem, pontosan leírok majd legalább egy napot, hogy kikkel, miért, hol találkoztunk a hivatalos program szerint – csak hogy ne szenvedjenek a hiánytól. De az a leírás nem most következik.

Régről maradt élő díszletek között

A dél-dakotai Rapid Cityből a nyugati partra, Sacramentóba repültünk át. A hosszú repülőút nem volt mentes a feszültségtől. Sacramentóba érkezve a pazar Hyatt szálloda feledtette a kellemetlenségeket. Pompa és csillogás fogadott. Bárhová néztünk, monumentális tereket, márványdíszítéseket, aranyberakásokat láttunk, s a recepciónál ajándékkal kedveskedtek nekünk, kis csupor helyi készítésű mézzel. Tágas szobák, a kiemelt vendégeknek járó kényelmes különszobákat kaptunk. Ezen a helyen azért felsejlik bennem: „igen, mi az amerikai külügyminisztérium meghívott vendégei vagyunk, ajánlólevéllel, névre szóló meghívóval jöttünk, személyes szabadságunkért maga az amerikai külügy felel”. Ez a későbbiekben be is bizonyosodik… Szóval nem vagyunk itt akárkik. A négy cigány lány most képviselővé avanzsál: a magyarokat (cigányokat) mutatjuk be a legnagyobb civil és állami szerveknek, s közben igyekszünk tőlük megtanulni – nem a szegénység rétegzettségét (ahogy néhányan gondolják!) – a sokszínű, sokrétegű társadalom felépítését, a kulturális sokszínűséget, mozgalmaik sikerének történetét, és kérdezzük őket megélt kudarcaikról. Felelős kaland. Ez talán a legjobb szó minderre.

Délutánra érkezünk a városba. Az utcákon mindent világosra festett a nap vakító fénye. A fehér erejétől megkopik kicsit a többi szín, de pont ez illik Sacramentóhoz, ez az elmúlt századokat idéző, western ragyogás.

Sokat látott tolmácsunk, Katalin szerint – kevés hely van a világon, ahol ő még nem járt – ebben a városban csupán egy érdekes dolog van, amit viszont mindenképp látni muszáj: a városrész, ami egy western díszlet ottmaradt darabjaira emlékeztet. Széles utcák, faházak, poros teraszok, lézengő emberek, turisták, bevándorlók, kicsi üzletek. Estére ez az utca is megtelik fényekkel, de csak kósza kis csillagok ezek, néhol fénysiklók játéka mutatja az utat. A két Ildikó imádta ezt a várost. Mariannával viszont jót nevettünk itt egy késő délutáni séta során.

(Mutatom a képeket, és lehet nyugodtan nevetni rajtunk is, velünk is.) A séta során mindenkivel szóba elegyedek – itt is. És persze mindenhol táncolok kicsit. Ilona, a tanár néni a nagy Amerikában néha pontosan olyan, mint egy bolondos kisgyermek.

Kora estére már kezdtem bosszankodni, hogy majdnem félidőben vagyunk, s még egyszer sem ettem semmi igazán finomat és laktatót, és amerikait… Betértünk hát egy éppen csak hogy alkalmasnak tűnő helyre, ami viszont kitűnően illett az elmúlt század díszleteihez. S hozzá a nagydarab asszonyság, talán mexikói, de mindenesetre idegenajkú, teljesen hitelessé tette a képet. Én egyértelműen többet beszéltem angolul, mint ő. (Ez nem engem dicsér, hanem a helyzetet jellemzi – túlságosan is.) Egy-egy hotdogot vettünk, aztán beneveztem egy nachóra is. (Aki még nem próbálta: sokféle hús, zöldség, és mellé kukoricalepényből darabolt ropogós csipsz.) És igen! – alig tizenkét dollárért megkaptam eddigi legfinomabb ételemet. Még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Ráadásul olyan méretes adagot kaptam, hogy egy hajléktalannal megosztva ketten örülhettünk az ízeknek. Még néhányan odajöttek hozzánk. Ki pénzt kért, ki arra volt kíváncsi, honnan valók vagyunk. Ilyenek az emberek odakinn. Barátságosak. Egy nagyon helyes fiú ült mellénk az ócska padra, a koszos asztalra könyökölt, biciklijét az asztal szélének támasztotta. „Túl szép ez a fiú, hogy igaz legyen…” – jutott eszembe. Bizonyos tekintetben azonos volt az érdeklődési körünk, na. Utcai énekes, de inkább mozgóárus volt. A jövendő szupersztár mindenesetre kiénekelt belőlem öt dollárt, vettem tőle egy cd-t. (Ígértem, hogy ebben a blogban megosztom a kedves olvasóval az én Amerikámat, hát most felteszek ide egy dalt: így énekel a fiúcska.) „I buy and bye-bye!” – nevettem magamban az angol szóviccen…

Belső én, azaz a két dilis

A sétánk végleg nevetésbe torkollott, amikor egy diliboltba tértünk be. Mindenféle hülyeséget magunkra aggattunk, és szégyenkezés nélkül adtuk a dilinyósat. Örültünk, hogy végre szabadon azok lehetünk, akik belső énünk szerint igazán vagyunk. Tehát gyermekek. Önök is erre gondoltak, ugye? Tessék: magyar-fanyar humor. (Taps-gép bekapcsol! Produkció!)

Időeltolódás ide vagy oda, sacramentói időszámítás szerint kora reggel ki kellett verni magunkat az ágyból, s teljes díszben indulni az aznapi négy találkozónkra. Ráadásul még aznap folytatni utunk San Francisco felé, ezúttal autóval, lassan lefelé csorogva a tengerpart mentén.

Gyönyörű verőfényes nap volt még, a munkánk délután öt körül véget ért. Izzadtan és fáradtan cipeltük le a bőröndöket a szobákból, s fájt a szívünk, hogy ez az egy napi csodás szállás mennyi pénzbe került, miközben semmit nem tudtunk belőle kiélvezni. Ráadásul icipici buszt küldtek értünk. Hat nőnek jutott egyetlen kis csomagtartó. Még a bőröndjeink is alig fértek el, és akkor még be sem ültünk! A szállító céget szerződés kötötte, de délután ötkor még minden járművük mozgásban volt. Egyetlenegy volt szabad csupán: a végtelen hosszúságú hófehér limuzin. Mit volt mit tenni? Belenyugodva a (jó)sorsunkba, beültünk a luxuskocsiba, s magunk mögött hagyva a bőröndöket, átadtuk magunkat a korábban sosem próbált és nem élvezett kényelemnek és életérzésnek. Útközben megálltunk egy borászat előtt. A mesébe illő domboldalon katonás rendben sorakoztak a szőlőtövek, rajtuk fényes zöld, mosolygós lila fürtök. Égszínkékkel ér össze a zöld folyam. A forró, napsárga autópálya-pihenő oldalán rusztikus borház kínál megnyugvást. Legszívesebben pezsgőt vettünk volna, éppen az alkalomhoz illőt. Csakhogy arra már telt… De jószívű tolmácsunk, Katalin meglepett két palack mennyei, nem csupán finom, hanem látványában is gyönyörködtető, selymes, fehérborral, az ő kedvencével. Íz- és esztétikai élmény egyben, éppen nekünk való.

További tizenhárom dollárért vettünk egy-egy mexikói kaját, s a jól behűtött borral kísértük a vacsorát, közben Gitanót hallgattuk, a cigány fiú fülbemászó gitárjátékát és énekét. Spanyol sofőrünk imádott érte. Le is fotózta a csoportot, megmutatja majd a családjának. Persze nekünk se kellett több, jöttek az attraktív fotók…. Itt láthatjátok a végeredményt.

Mélybe futó, magasra törő utcák, emberrengeteg

Ahogy megérkeztünk Ciscóba (csak így barátilag, becézve: Cisco…), már lemenőben volt a nap, de mintha lassított volna még kicsit a dombtetőn. Szerintem miattunk maradt. Nem is húztuk az időt, fáradtság ide vagy oda, gyorsan behurcolkodtunk a bőröndjeinket a szobákba, aztán aki még talpra bírt állni, Emese (másik áldott tolmácsunk) vezetésével indult is felfedezni a várost. Marianna meg én elsőre beleszerettünk ebbe a szép kis ékszerdobozba.(A két Ildikó szívét nagyon nem nyerte meg.) Igazi kis építészeti remekmű, holland, belga behatással, kicsi, alacsony, fajellegű, sokszínű házak, kovácsoltvas díszítésekkel, kis kerítéssel, előkertekkel, széles utcákkal, és a centrumtól távolabbi részeken temérdek formával és kreativitással alkotott, édes kis házacskák. Sétánk egész a tengerig (illetve hát az óceánig) tartott. És az utcák! Mindenki látta már, gondolom, a San Francisco utcáin című sorozatot. Akkor sejtik, miről beszélek. Hatalmas dombokon ívelnek át, hirtelen eltűnnek, majd felbukkannak, s újra mélybe siklanak, aztán megint magasba szaladnak San Francisco utcái.

Nagy az én vétkem, mert kihagytam a város jellegzetes turista látványosságát, a fogaskerekűt! (Illetve megnéztem, nem fogaskerekű, hanem kábelvillamos. A két sín között, egy csatornában a folyamatosan mozgó kábelre csatlakozik a lejtőn fölfelé villamoskocsi, aztán leoldja róla a vezető.) Három vonalán fel- s legördül a dombokon. Nem vettem igénybe ezt a csodát, hat dollár volt oda, másik hat a visszaút. Inkább gyalogoltam. A napi öt kilométer így is simán megvolt, de nagyon élveztem ám. Házak, természet, emberek, találkozások, életek, kaland, beszélgetések, kedves mosolyok, kihívás, fények, apró örömök: az én utam, az én kalandom.

Húzós napirend várt ránk mindennap. Jelentem: az első bemutatkozás óta csak angolul beszélek. Nem használom a tolmácskészüléket, figyelek az angolra és a magyarra is, jegyzetelem az angol kifejezéseket, s a meeting alatt magamban is ismételgetem az új kifejezések kiejtését. Folyton igyekszem tanulni. Érdeklődéssel hallgatom a bemutatott anyagokat, folyton kérdeznék, de mindig nagyon figyelnem és fegyelmeznem kell magamat, hogy meglegyen az egyensúly. Jussanak szóhoz, bontakozzanak ki a többiek is, adjanak valamit hozzá a beszélgetéshez, és tanuljanak általa. Ezeken a találkozókon, ahol az ügy iránt elkötelezett, igazán kiváló emberekkel találkozunk, nagyon sok mindent tanulhattunk. Megismerhettük a munkájuk perspektíváit, értékrendet, civil berendezkedést, hivatali rendet, a társadalmi tagozódásról, a mozgalmaik sikeréről, kitartásról, az amerikai hozzáállásról… De ezzel együtt is a legtöbbet számomra San Franciscóban IS a közvetlen találkozások jelentették. Az árus nénivel, az utcai énekessel, a történet a török bevándorlók kálváriájáról, a turisták kalandjai meg a spanyol-amerikaiak: a hispánók.

Kultúrák találkozása

Marianna vagány csaj. Dakotában bűbájos volt, és emlékét Nick (a bennszülött indián történész) biztosan magával is vitte. Itt igazi roma női arcát mutatta meg. Eduardónak és mozgáskorlátozott barátjának kérés és pironkodás nélkül mutatta meg, mit is jelent a cigány táncban a felszedés. A gyönyörű háttérzenét a Ternipe adta, az én telefonomból. Egy hirtelen jött beszélgetés eredménye volt Marianna bemutatója: igazi interkulturális találkozás. Igazán sajnálom, hogy minderről nem készítettem videót. Képzeljék azért el a kedvemért: zene bekapcsol, Marianna táncra perdül, a vállán a gyönyörűséges kék cigánykendője, s alig egy perc múlva a spanyol ajkú emigráns csaknem hibátlanul járja vele a táncot. A bottal is nehezen járó, mozgássérült barátja engem meg-megpörget. Pár pillanatnyi találkozás volt ez, és mennyi értékes, szeretettel teli pillanat, kultúrák összekapcsolódása. Imádtam, hogy részese lehettem ennek a találkozásnak.

Tünde meg a tenger, meg mi

Az egyik tapasztalatcserén ismertük meg Tündét, akinek pályája a bemutatott cég egyik sikersztorija. A cég az értelmiségi bevándorlóknak segít megfelelő állást találni. Szakácsként dolgozó arab építészmérnököknek, éppen takarítónőként gályázó egyetemi docenseknek és hasonló kvalitású „idegen” amerikainak. Tünde Magyarországon nőtt fel szűkös családi körülmények között. Otthon diplomázott, a CEU-n (Közép-Európai Egyetem) dolgozott évekig. Később nem kis erőfeszítések és adósságok árán, a híres Stanford Egyetemen szerzett újabb diplomát, majd két évnyi szinte reménytelennek tűnő keresgélés után – magyar és amerikai diplomával a zsebében, kitűnő angolnyelvtudás birtokában – végül e cég segítségével, az utolsó utáni pillanatban találta meg a helyét San Franciscóban, ahol két éve él a férjével. Nagyon ragaszkodik a magyarságához. (Nem is értem egészen ezt a felfokozott magyar tudatot.) Mindenesetre végtelenül hálásak voltunk jószívűségéért és kedvességéért. Csatlakozott hozzánk a hajókirándulásra is, ami négytagú leány csapatunk számára az amerikai út egyik legüdítőbb, eufórikus élményét jelentette. Képeink magukért beszélnek. Felhőtlen, gyermeki mámor az arcokon. Talán a hely, a tenger, a Golden Gate híd, az Alcatraz közelsége okozta, vagy csak az ordító szél, talán mindez együtt. A hajókázás után finom cipóban tálalt, tengeri gyümölcsös krémlevest ettem. Méltán híres, csak ennyit mondhatok.

Hömpölygő embertömeg

Az utolsó Ciscóban töltött délután, az értekezletet követően a többiek még pihenni sem tértek be a szállodába. A gyönyörű város zaját akarták még utoljára magukba szívni – meg vásárolni is, sokat. Bevetették magukat a méregdrága város dzsungelébe. Én úgy döntöttem hazafelé kanyarodom, megnézem üzent-e a család, gyorsan írok nekik, alaposan kimosakszom, s a város tiszteletére illatos nőnek öltözöm. Imádtam eggyé válni a morajló várossal, hömpölyögni a tömeggel, elveszni benne. És szagok alapján közlekedni: kifőzdék, éttermek, utcai árusok, cipőbolt, illatszer, szappanbolt, autók és a tenger sós illata vezet mindenhova. Teljesen megrészegít a város, zajával, a hangjaival, a zenékkel. Úton-útfélen egy-egy holnapi megasztár énekel. Frissítő zenét és táncprodukciót szolgáltattak a népnek némi pénzért. Naná, hogy velük táncolok. A táncosok is tapsolnak nekem. „Bolond európai turista” – gondolhatták. De mit foglalkozom én a konvenciókkal? San Franciscóban vagyok. Hát táncolok, mert jól esik.

Reggel indulunk tovább. A cél: Atlanta, Georgia állam. Bye-bye, San Francisco, I love you, San Francisco. Jövök hozzád, ébenfekete Georgia.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink