Fekete-fehér, igen-nem

Atlanta (Georgia)

Ha Rapid City (Dél-Dakota) az őslakó indiánok által legsűrűbben lakott terület, akkor Georgia alighanem a feketék állama. Amerikában ötször szálltunk repülőre, hogy a hatalmas kontinenst keresztülszelve kicsit jobban megértsük a jóléti állami rendszerét. Abban mindig is biztos voltam, hogy Atlantáért mindenképp érdemes lesz ismét repülőre szállni. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy ott már elleplezhetetlenül gyenge és beteg leszek.

„Ez egy teljesen más ország, az országon belül” – gondoltam. Valóban sok fekete bőrű ember is él itt. Ennyi. Disszonáns élményeket szereztem, semmiképp nem olyanokat, mint amilyenekre számítottam, amilyeneket előzetesen elképzeltem. A sztereotípiáimban ezek éltek: a feketék Mekkája ez az állam, ahová én, második otthonomként hazaérkezem, s része leszek a közösségnek. És nem egy fehér idegen… Hát egy nagy túróst…

Először is a feketék és a fehérek szigorúan szegregálódva élnek, külön szórakozóhelyek, külön business, munkahelyen szakmák szerinti differenciáltság, kapcsolatok – persze ezek csak szigorúan az általam látott, megélt tapasztalatok… Másodszor: felemelkedés lehetősége nélkül, hihetetlenül sok, egyébként munkaképes fekete bőrű lézeng az utcákon. Mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: reménytelenségbe süllyedve, otthon, munka és méltóság nélkül, az utcán berendezkedve töltik üres óráikat… Különben általában véve kedvesek, beszélgettem néhányukkal, nem antiszociálisak, inkább félelmetes, ahogy belenyugodtak a sorsukba…

Atlanta a szélsőséges ellentmondások terepe. Nemcsak a látottak miatt, de az útitársaimmal megélt tapasztalatok megélésében is teljesen különböző véleményünk alakult ki. Megtapasztaltam a gyengeségem miatti közönyt azoktól, akik régebben ismertek és a legtiszteletteljesebb törődést az idegenektől. Tapsviharszerű sikert arattam egyik oldalról – és gyalázatos okosítást a másikról. S ezt a hullámhegyet-völgyet leírhatatlan allergiás rohamok kísérték, szinte megállíthatatlanul. Meg persze a lányaim maró hiánya.

No, de igyekszem a lényeget leírni, mert a szerkesztőm megint jól kioszt, és már nagyon unom. Más a ritmusunk…, de nem froclizom: ő nem járt velem egy időben Amerikában, s nem élte át ugyanezt, ugyanúgy, nem ezzel az én két barna cigány szememmel látta azt a világot… (Épp ezért vagyok kíváncsi, mit láttál a két barna cigány szemeddel. – A szerk.)

Mielőtt kiutaztam a nagy kalandra, igyekeztem felkészülni az allergiám kezelésére, de ennyire súlyos rohamokra lehetetlen. Félidőnél jártunk, amikor minden szteroidos gyógyszerem elfogyott, levegő után kapkodva, s szebben mondani sem lehet: majdnem összecsináltam magam, bármilyen orvosság (szemcsepp, orrcsepp, pirula, krém, napszemüveg, bármi…) után sóhajtozva, ami kicsit enyhítheti a gyötrelmet és levegőhöz segít. De így is megtörtént a baj. A Martin Luther King Múzeumhoz indulva szakadó eső kísérte az utunkat. Mindent elmosott, csak az allergiámat nem vitte el, az átkozott. A bejáratig sem jutottam el. A százéves tölgyfa tövében gyakorlatilag a szégyenteljes összeesésig hánytam a köhögésrohamtól. A többiek kissé távolból, esernyő alól figyelték szenvedésemet. Az autó visszavitt a szállodába, egész nap étlen-szomjan, a szállodai szobába zárva kissé haldokoltam. A társaim csak délután öt körül érkeztek vissza, sok kellemes élménnyel, jóllakottan, s számomra egy, a múzeumból kapott könyvvel.

Estére összekapartam magam. Atlantában vagyok, végül is, nem betegeskedhetek tovább…

A következő nap legfontosabb találkozója egy kerekasztal-beszélgetés volt, ahová két, Atlantában élő, dúsgazdag magyar mecénás kapott meghívást, továbbá befolyásos bírák és tiszteletbeli konzulok. Szószólónk Marianna volt, aki beszámolt többek között az ombudsmani hivatal magyarországi megszűnéséről is. Az egészségügyet érintő kérdésekről nekem kellett beszélnem, ez a szakterületem, engem kérdeztek.

Volt, akik érdeklődéssel hallgatta a beszámolónkat – Faruq Hunter, az afroamerikai emberjogi aktivista –, s mellénk állva visszautasította a két kinti magyar provokatív magatartását. Négyünkben is különböző konzekvenciák fogalmazódtak meg. Én például egyáltalán nem éltem meg csalódásnak az eseményt. Vitapartnereink nem tudtak semmit a magyarokról, a politikai és oktatási egészségügyi helyzetről, és a sztereotípiák szerint ítéltek meg. Nem új ez a tapasztalat, nem is frusztrál. Sőt szeptemberben és októberben Magyarországra jön kettő közülük, akiknek én fogok majd segíteni. Számomra ez a sztereotípiák csökkenését jelentetheti, vagyis sikert. A két magyar résztvevőtől egy pillanatig sem vártam nagyobb empátiát. Megszoktam, hogy akitől leginkább elvárató lenne, attól kapom a legkevesebb elismerést… Ők például nagyon is ismerős módon, tapasztalati ismeretekkel, vaskos előítélettel felszerelkezve érkeztek a megbeszélésre, s osztották az észt. Én azt gondolom, az ottaniak közül többen keresztülláttak ezen a magatartáson.

Este egy idősebb, nagytekintélyű bírónő vacsoravendégei voltunk, aki nem is oly rég még a tuszik és hutuk közti háborúk büntetőpereiben hozott fajsúlyos ítéleteket Afrikában. Ez a nagyon vékony, talpig úri hölgy álló nap főzött-sütött a kedvünkért. Gyönyörű kertvárosi részen lakik, kisebb erdőszéli oázist kialakítva magának a villa mellett. Jellegzetes helyi ételként babot szolgált fel, csirkehússal, helyi termesztésű reteksalátával és maga sütötte kukoricakenyérrel. Desszertként amerikai pite és sok fagylalt került az asztalra. Meg finom borok. Az amerikai vendégszeretetről muszáj még egyetlen mondatot beszúrnom ide. Nagyon ízlett a kukoricakenyér. A házigazda azonnal hozta és adta a receptet, és a hozzávalót is, amit aztán hazahoztam és örömmel készítettem el a családomnak.

Mi is vittünk ajándékot: magyarországi emléktárgyakat – órát a Dunával, a Parlamenttel, meg cigány kulturális cd-t. Örült neki. Szinte ujjongva mutatta meg a Kalyi Jag cd-t, ami az ő speciális ajándéka lett számunkra, egész éjszaka hallgattunk aztán. Szerettük.

Egész kellemes hangulatban, kissé a társasághoz igazodó, emelkedett hangú csevegést engedtem meg magamnak. A kollégák szerint „igazi amerikai” vendéglátás volt ez, a bírónő úgy nézett ránk, mint a csodabogarakra, de ezt a csodálatot nem éreztük felemelőnek. Szerintem kedves és igazán jó vendéglátónk volt, aki eddig csupán a sztereotípiákon keresztül láthatott minket. Nem is vártam tőle mást, nem alkottam előzetes ítéletet róla. Csak hála van a szívemben: érte és az élményért. Köszönet a fáradságáért, és hogy a házába engedett.

Anne. Kedves, tisztaszívű lány, aki egynegyed részben magyar örökséget hordoz. A vacsorán ismerkedtem meg vele igazán. Magyarul is tanult valamennyit. Szívmelengető élmény volt számomra ez a találkozás. Az estét együtt folytattuk tovább. Az idősebb korú konzul is velünk tartott. A fehér felső középosztálybeliekre jellemző, kissé finomkodó, interkulturális közösségi térre vittek el minket, ahol minden náció képviseltette magát – de azért főként világos bőrűek. Kérdezem a konzult, szokott-e táncolni? Hát –felelte –, ha van rá alkalom… – s visszakérdezett, hogy én szeretek-e. Az olvasók már ismerhetnek: én bármikor táncolok…

Az élemedett korú konzul hátratolta a székét, és táncba hívott. De nem volt semmilyen zene. Nekem nem lett volna gond, és meg is szoktam, hogy Magyarországon mindenki erre vagy másra fogván, soha, sehol nem táncolt, bolondozott együtt velem. De most úgy esett, hogy egy nyilvános, „interkulturális” köztéren, zene nélkül megpörgetett a tiszteletbeli konzul.. „Mert ha a vendég táncolni akar, akkor táncoltatni illik.” – I like it – csak ezt mondhatom.

Továbbmegyünk egy blues bárba. Csak fehér közönség hallgatja az élő zenét. Zavar a színtelenség, mondom is: „Kilógok én innen.” Megmagyarázzák, amitől eddig is tartottam: Amerikában ugyanolyan vagyok, mint a sápadt fehérgallérosok egyike-másika.

Anne csak tovább rontja a kedvemet, amikor a méreteim felől kérdez. Először azt remélem, félreértem a szavát. Magamban morgok: „Ne már, hogy ő is ezzel jön: két hete hallgatom, hogy jaj, a kilók itt meg ott jönnek felfele; ezt nem eszem meg, nem vacsorázhatok csak vasárnap; jaj de jó, hogy talán majd most fogyok még egy kilót; aztán meg, hogy jaj, látom híztam megint; nem eszem, nem ehetek, nem, nem, nem, csak most az egyszer, egy kicsit, mégsem… mert a kilók… Fúúúúj, én nem vagyok ilyen. Az élet nehéz, az ételek bűntelenül okoznak kellemes élményeket: eszem, amikor és amennyit jólesik. Na, mindegy. Illedelmesen válaszolok: M size. Absolutely M… Nem firtatom tovább, miért a bugyuta kérdés. Anne néhány percre eltűnik, majd egy fekete, Atlantás pólóval tér vissza. Hozott egyet nekem és egyet magának: a helyszín és Atlanta emlékére. Meghatódom a kedvességen, s azonnal fel is veszem, hogy lássa mennyire értékelem a gesztust. Most veszem csak észre, hogy ezen a kicsi helyen mindenki tudhatja, hogy én „idegen” vagyok, figyeltek is, mert mikor magamon mutatom meg az új pólót, hálából megtapsol a pub közönsége. Jaj, nagyon jól esik.

No, jöjjön címszavakban az összefoglaló:

Az Atlantában megismert feketék száma: öt. Egy felső vezető, egy hajléktalan és három bolti eladó.

A fehérek száma: rengeteg.

A város szépsége: tíz pontból hetes. Főleg a kertváros káprázatos.

A város élhetősége: csalódtam kicsit. Gazdag (a fehéreknek inkább), szép város (ugyanazoknak).

Szegregáció mindenhol. Nem szerettem fehér lenni a feketék között. Nem nekem való.

Vendégszeretetből: abszolút jeles.

A megnyert tapasztalat: megfizethetetlen.

Viszlát, Atlanta, magammal viszlek örökre. Irány a repülőtér, mert vár a fények és álmok városa. A hely, ami soha nem alszik: jövök, New York City. Veled fogok táncolni utolsó lélegzetemig. Nyugodt lehetsz, nem pihenni jöttem ilyen messzire.