BeszélgessünkNótár Ilona blogja

New York, New York

2012. július 1. | Nótár Ilona

Minden eddigi blogbejegyzésemben említettem egy-egy olyan személyt, akiért különösen hálás voltam a sorsnak. Mert az igazi nagy ajándékot a találkozások jelentették az utcán megismert emberekkel. Ez a város is tartogatott számomra ilyen ajándékot.

A New York-i repülőtérre érkezve még mindig az atlantai sokk bénított. Az ottani repülőtéren beszélgettem az egyik útitársammal. Zavaromban el is feledkeztem az egyik bőröndömről, pont ott hagytam, ahol beszélgettünk. Sorsszerű volt ez különben, eddig minden reptéren történt valami a bőröndjeimmel. A csomagom után telefonáltattunk a készséges recepciós hölggyel, hamar meg is lett, hiszen tudtam, hol van, s mi van benne. De ez már nem tudott megvigasztalni. Megindult bennem a lavina.

Utaztunk befelé, az ipari külvárosból a metropolisba, a felhőkarcolók közé. A többieket szinte sokkolta az élmény meg az öröm, amit a város látványa okozott. Nekem meg egész úton megállíthatatlanul folyt a könnyem. Így mutatkoztam be New Yorknak, a sikkes dívának. Egyórás, fárasztó autókázás után érkeztünk meg az 51. utca és az 5. sugárút találkozásához, a szállodánkba. Ez az egyik legimpozánsabb hely a városban, néhány (jókora) saroknyira a Central Parktól. Épp csak letettük a bőröndöket, s indultunk is az Empire State Buildingbe, az építményóriásba, amelyik méltán kérkedik a maga százkét emeletével. Addigra már összeszedtem magam, letöröltem a könnyeimet, egyébként sem vagyok hisztis, sok mindent elviselni képes nővé nevelt a sorsom (legalábbis a lelkem azt hiszi…). Megreguláztam magam, és szembementem az egész világgal. Mert New York utcáin sétálni pont olyan érzés, mintha az egész világ jönne veled szemben. Akárki is vagy, csak picike pont leszel a világegyetemben. Félelmetes, mégis megdöbbentően jó érzés egynek lenni e sok szépség között. Jött velem szembe egy szinte tökéletes mesterségbeli tudással megmintázott isteni szép LÉNY, egy Adonisz. Ahogy közeledett felém, egyszerűen kibuggyant belőlem a megdöbbenés hangja: „Waaaooo!” Az ember (aki egyaránt beillett gyönyörű nőnek is, férfinak is), rácsodálkozott együgyűségemre, megállt, s azt mondta: „Hello”. Nem tudtam mit felelni, de ha visszagondolok rá, még most is nevetek a bugyutaságomon. Megdöbbentő ez a város. A ruhája, a díszei éppen ez az észtvesztő kavalkád, a ’se-férfi-se-nők’, akik az utcákon hömpölyögnek, s színt festenek mindenhova, mintha valami bolondos Chagall képet raknának össze. Belekavarnak engem is, az egyszerű és éppen ezért feltűnő európai arcot. Bizsergető, üdítő színfolt leszek New York arcán.

Aznap kitettem a Facebook oldalamra néhány mosolygós képet rólam meg a gigavárosról. Néhány igaz barátom azonnal írt, látva a képeket: „Ilona, mi a baj? Látom mennyire szomorú vagy a mosolyod mögött.”

A másnap nagyon hosszúnak ígérkezett. Reggel kilenckor indultunk el, szinte azonnal hányni kezdtem. És attól kezdve megállíthatatlanul. Véreset, tisztát, epéset, mindenfélét. A nyolcadik után már erősen remegett a kezem-lábam. A szállodába nem tudtam visszamenni, mert a város őrületes, közlekedni nem lehet, ha belekeveredsz a forgatagba. Nagyon feszes volt a program is, tíz perc szünetet sem engedett. A tizedik hányás után a többiek letiltottak a soron következő meetingről. Hagytam, hogy egy légkondis helyiségbe vezessenek. Jó döntés volt, szinte azonnal álomba ájultam. Egy óra múlva jött értem kedvenc tolmácsunk, Emese. Ébresztgetésére azonnal magamhoz tértem. „Miért sírsz, Ilona?” kérdezte Emese. „Nem sírok” – válaszoltam. Akkor vettem csak észre, hogy – bár öntudatlan voltam – könnyben ázott a szemem, és megállás nélkül hullott tovább. Emese, mint jó anya, megölelt, s mondta, legyek erős. Az vagyok: nem nyögök, nem panaszkodom, nem hátráltatom a többieket, együtt mozgok a csapattal, részt veszek a meetingen. Megfeszítem a testem, uralkodom a lelkemen, amíg bírok. Amint beszálltam a buszba, megint kitört rajtam a hányhatnék, de igyekeztem ügyet sem vetni rá. Hazafelé a gyengeségtől már szédültem, mire felértem a huszonkettedik emeletre, a szobámba, még kétszer jött rám a hányós nyavalya.

Addigra már a vendéglátó külügyesek tudták, hogy „légy került a levesbe”: beteg a vendég. Utasították a tolmácsokat, hogy vigyenek kórházba. (Beindul a protokoll.) Persze nem akartam menni. Minek? Pihennem kell. Gyomorfekélyem van, ismerem a korlátaimat: még nem kell kórház. De menni kellett. A vizsgálat alatt kétszer hánytam, amíg hazaértem, még egyszer, majd otthon megint kétszer, végül elájultam.

A kórház inkább magán orvosi rendelőnek nézett ki. Magas szintű, tökéletes ellátást kaptam, és szívből remélem (tudom is), nem csupán az egészségbiztosításom miatt. Mindkét tolmács velem tartott. Elég keveset beszéltem angolul is, magyarul is. Először a nővér kitöltetett néhány papirost, aztán felvette az anamnézist. Nagyon kedves, higgadt, megértő volt a hangnem és a beszélgetés. Kicsit várnunk kellett még, mire jött a vékonyka, idősebb doktor. Kezet nyújtott, bemutatkozott, kérdezte, honnan jöttem, mit csinálok, és kérte, mondjam el a panaszaimat. Addigra már megérkeztek a nővér által végzett vizsgálatok eredményei is. Többek között a terhességi teszt is (!), mert ahogy a doktor úr mondta: „Amerikában mindenki terhes lehet, még a férfiak is gyanúsak…” Következett még néhány vizsgálat. Mindenhez engedélyt kért tőlem, ahhoz is, hogy hozzám érjen. Nagyon figyelmes és emberi volt.

Azt mondta, amit eddig is tudtam. Gastritis, vagyis gyomorhurut. Haza kell menni, kivizsgáltatni, itt most helyi kezelést kapok, pihenés, diéta, infúzió. Próbálkozott helyi gyógyszerekkel: kihánytam. Helyben.

De képzeljék el, ez a több évtizede praktizáló doktor szakmai alázattal megkérdezte tőlem, az egészségügyben dolgozó magyarországi kollégájától, hogy én mit mondtam volna, hogyan láttam volna el egy ilyen beteget. Elmondtam, mit és hogyan tettem volna. S ez az idős doktor felállt a székéből, s az általam javasolt kommunikációs technikákat alkalmazva zárta le beszélgetésünket. Hihetetlen, sokkoló élmény volt. Magyarországon, ha orvoshoz megy az ember, majdnem a küszöb alatt kúszik be, nehogy megsértse a mélyen tisztelt doktor urat. Nem hogy kérdezni nem merészel az állapota felől, megszólalni sem mer… Ez az orvos pedig még mindig elég rugalmas volt ahhoz, hogy sok évnyi tapasztalattal a háta mögött, tanuljon egy kis ország cigány leányától, aki talán adhat valamit a munkája jobb minőségéhez…

A kedves tolmácslányok hazafelé vettek nekem ionos vizet, almapürét meg sós izéket, és a szobámba bocsátottak, szigorú pihenésre ítéltek. Csak másnap este láttam újra őket, mert robogtak a többiekkel tovább a szoros program szerint. Addigra Horváth Aladár is megérkezett hozzánk Providence-ből, aki csak a mi kedvükért tette meg ezt a csaknem 300 kilométeres utat. Szomorú voltam, hogy kimaradok a közös élményből.

Másnap délután megembereltem magam, nappali fényben lefotóztam a gyönyörű kilátást a szobámból, felvettem az egyik legdögösebb ruhám, s beintve a ki-kikandikáló hányós betegségnek nagy merészen a földszintig lifteztem, aztán a Central Park felé vettem az irányt. Nem mintha tudtam volna, merre van… Kérdeztem hát az embereket. Istenem, annyira hálás vagyok ezekért a találkozásokért. Annyi, de annyi jó emberrel hozott össze a sors a hosszú utam során. Segítőkészség semmiért cserében, jó cselekedetek, amiért nem várnak viszont adást. Odamentem egy idegenhez: „Hello, how are you?” „Fine, thanks – feleli. – And you?” Beszélgetni kezdtünk, megmondta, milyen járműre kell szállnom, de mondtam, beteg vagyok, fáj a gyomrom, ezért inkább csak sétálok, gyalog megyek. „Akkor nem fog egyedül odatalálni, ahhoz messze van” – és inkább elkísért. Pedig, mint kiderült, éjszakai műszakban dolgozott… Emberségből jelest adnék neki. Útközben elmeséltem, ami a napokban történt velem. Kinevetett, nem értette: „Ehhez szeretet kell, meg törődés, nem kórház.”

Hát, ja. Kórházi protokoll kontra emberi szeretet. Ez van.

Csodás élmény volt a parkban tölteni egy délutánt. Ettem jéghideg fagyit. (Azt imádta a gyomrom.) Sok emberrel beszélgetésbe elegyedtem. Egy zenész azt mondta: „Amerikáról azt hiszik az emberek, hogy ez az álmok országa. Pedig nem az. Itt csak a lehetőség van. Egy kapu. Hogyha nagyon sokat dolgozol, mindent megteszel, nem kíméled magad, bemehetsz azon a kapun. Sok országban ez a kapu nincs meg. Itt a kapu adott mindenkinek, de a bejárás ugyanolyan nehéz.” Valami ilyesmit mondhatott – vagy én így fordítottam le magamnak.

Végül este, mikor megjöttek a többiek, kissé már erőre kaptam, s tudtam Horváth Aladár barátommal is beszélgetni kicsit. Érdekes beszélgetést folytattunk az általános jóról és szépről, amiben én, úgy ahogy van, nem hiszek. Hiszen ez teljesen szubjektív fogalom, amihez mindenki mást társít, s éppen ez az elfogadás lényege… Cigányügy, politika, remények – elvesztegetett idő. Mariannával, a melegek elkötelezett védelmezőjével (aki a júliusi Pride-on is beszédet mond) jót nevettünk a paradoxonon, hogy talán el kellene siratnunk a melegek meg nem született gyermekeit… Ennyit az estéről összességében…

Gyenge voltam még kicsit, amikor másnap várost nézni indultunk, délután pedig irány a repülőtér, és tizenhárom órás út után várt minket a Haza.

New York gyönyörű. A Szabadságszobor giccses, de felemelő a közelében lenni. A legszebb az, ahogy a száraz a tengerbe ér. Jaj, de szép. És az ikertornyok helyén épülő fekete toronykirálynő igen nemesen kúszik felfelé, jelezve, hogy a város él, pompázik s éppen olyan fenséges, mint a megtámadása előtt. Ej, New York, te büszke nő, a stílusodra nem lehet panasz!

Hosszú és fájdalmas az út hazáig. Kis aprósággal háláltam meg a velem utazó három lánynak a társaságát, és személyes levélben búcsúztam el tőlük.

Itthon vagyok. Más világ ez. Egy blogbejegyzést még meg kell írnom. Az utolsót. Nem is tudom: talán a legfontosabbat. Arról szól majd, mi változott meg bennem.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink