Pay forward! – Az amerikai utam margójára

Washingtonban jártam, ahol Martin Luther King elmondta híres beszédét. Szembenézett a több ezres tömeggel, a Lincoln emlékművel, s belekiáltotta az arcukba: „I have a dream!” Ez a mondat azóta szállóigévé vált, s az én utamat is elkísérte idáig. Tavaly a legjobb barátaim járhattak Amerikában, s kevés híján velük tarthattam, de akkor távol maradtak a segítő kezek… Magamra maradtam az álmommal. Tudtam, bíztam benne, hogy elvisz még az én jó sorsom oda, s nem ám turistaként megyek majd, hanem vendég leszek. S lám, a csoda, amire nem sokan számítottak, engem ért. Egy telefon, egy igenlő válasz, s most nézzék csak a fotókat, büszkén pózolok MLK beszédének egykori színhelyén. S az amerikai állam fizeti a cigánylány álmának megvalósulását. VIP vendégként érkezem, akként is távoztam.

Sokan írták, súgták: „Mindennap figyeltem ám a visszajelzéseid. Kis büdös cigánylány, hova el nem jutottál?!” Ez jól esik. Tényleg az vagyok. S anyámnak is igaza volt: egész életemben nagyra törő álmokkal voltam tele. Viszont a megvalósulást soha nem hagytam csupán magamnak. „Az ajándék haszonra adatik” – mondja bölcsen Pál apostol. Nem csak azért írom ezt blogot, hogy összegezzek, és hogy tudatos megélésre kényszerítsem önmagam. Azért is, hogy te, aki olvasod, láss, érezz, nevess, sírj velem, nekem, rajtam. S kezdj el te is álmokat szövögetni, menj szembe a világgal, ha kell, s higgy mindennek ellenére, mindenért… Ha ezeket a szavakat valaki úgy mondja el, hogy közben teszi is, amit mond, és eszerint él (ami a körülményeket tekintve nem kevés) – akkor nem lehet közhelyszerű, unalmas. Hitelesnek kell lennie. A kis büdös cigánylány csodát mesél. Nekem csoda. Kívánom, akarom, legyen neked is egy saját csodád.

Ígértem, hogy le fogok írni egy napot, hogyan zajlottak a megbeszélések. Keretesbe teszem, és itt, a végén közlöm is. Többet nem írok róla. Sűrű volt. Hasznos. Lehetőséget adott, hogy nagyon sok ismerettel bővüljön a tudásom, hogy megismerjem Amerikának a civil és az állami rendszerét. Nem utolsó sorban sokat fejlődött az angol tudásom, még a szakmai angolom is. Szeretnék visszamenni a közeljövőben. Erre talán lesz is lehetőségem, a Stanford-módszer, a harlemi pedagógiai módszer, az itt megismert barátok révén: már nem vagyok teljesen idegen ezen a kontinensen…

Viszont mindig is hittem, hogy az élet a tárgyalóasztal mögött/után kezdődik el. Ha kultúrát akarsz tanulni, menj ki az utcára, ismerd meg az embereket. Ehhez nem szabad finnyáskodni: poros lesz a lábunk az úttól, piszkos a kezünk a sok kézfogás miatt, mocskos a ruhánk, ha nincs szalvéta. Borzasztóan fárasztó az út gyalogosan, s magunk helyett mindig másra figyelve. Először rettegtem a nyelvidegenségtől. De mivel egyik útitársamnak a megérkezéskor gondja akadt a vámnál, magára hagyni meg semmiképp nem akartam, hiszen angolul két szót, ha tudott, így cseppnyi passzív angol nyelvtudásomat azonnal aktívvá kellett tennem. Nem beszélek túl jól angolul, és a harmadik hétvégére is csak kicsit javult a helyzet, de jó nem lett soha. Ez a lényegen nem változtatott: az amerikai emberek egyszerű nyelvtannal, kevés szókinccsel beszélnek, és megértenek szinte mindent. Én is sokkal többet értettem meg, mint azt előre sejtettem.

A legnehezebb a távollét volt a lányaimtól. Ennyi időt még sosem töltöttünk külön. Ahogy teltek a napok, egyre erősebben nehezedett rám ez a kicsit „skizofrén lét”. Elkezdtem komfortosabban érezni magam egy idegen országban, élvezni az új élményeket, közben meg folytonosan szenvedtem a másik életem otthon maradt részei miatt. Amikor Amerikában nehezebbek voltak a mindennapok, sűrűbb a program, még inkább éreztem a lányaim hiányát. Az immunrendszerem is sokkal gyengébb lett. Ha gördülékenyebben mentek dolgok, könnyebben elviselhető lett a hiányuk is. Nem tudtam teljes békességgel elindulni hazulról: végig „csapkodott a zivatar” idehaza. Családi zavarkodás …

Gyakorlatilag nem félek semmitől, senkitől. Szinte vakmerő vagyok. Nekimegyek a nehézségeknek, nem keresem a könnyebb utat. „Cigány vagyok, cigány életet élek” – ezzel magyarázom a jellememet. (Na, ez amolyan fanyar, Ilonás humor. Nyugi.) Ez a jellemzés azért fontos, mert sokat elmond arról, hogy álltam ehhez az úthoz. Nem ijesztettek meg a technikai nehézségek (repülés, utazás, cipekedés, bőröndszakadás), a fizikai problémák (álmatlanság, betegség, fájdalom), a nyelvi nehézségek, az emberek idegensége (szegénysége, színe, faja, nemzetisége, státusza) sem. Félretoltam a mércét, mely meghatározza, mi a jó, mi a rossz, mi illik, mi nem. A kíváncsiság felülkerekedett emelkedett bennem: „Hogyan, miként, miért élsz így, s hogyan lettél az, aki?” Én egy vagyok a cigányok közül: esendő ember. Büdös kis cigánylány. Vállalom. S talán ez lehet az oka, hogy Washingtonban, Sacramentóban, San Fransiscóban, Atlantában, New Yorkban, megtaláltam azokat az embereket, akik befogadtak, elfogadtak, tárgyalófélnek, partnernek, vendégnek.

Különben imádtak. Engem is, és három csinos útitársnőmet is. Eleinte meg akartam fejteni, hogy vajon miért? „A szép szemem, a csodás arcom, a sugárzó tekintetem meg a szám?” Rájöttem, hogy az európait imádják bennem, ahogyan kollégáimban is. No, hiszen: ez is adás. Még szépen felöltöztem az utca embereinek. Ha az ember csak a szép mosolyát tudja adni, meg az európai önmagát, akkor tessék abból adni. Én nem vagyok fukar, ha kell, lehet nevetni rajtam – ahogy bolondul táncolok minden utcában, téren, hajón, hivatalos helyen, vendégségben, s táncba hívok másokat – vagy nevetni velem, a fanyar amerikai-magyar humoromon, vagy magán ezen az elcseszett életen.

A két tolmácsunk sokat tanított nekünk az emberségről. Bizalmat szavaztak nekem, hogy a San Francisco-i szegregált iskolában egyedül legyek, tolmács nélkül. Akkor megtanultam, hogyan tágíthatom a határaimat, hogy még többet adhassak magamból, s közben tanuljak is. A diákok meg én (nézzétek csak meg a képeken) angol nyelven osztottuk meg egymással életünk állomásait, beszéltünk álmainkról. Nagyon fájt a szívem, mert ezek a gyermekek hittek egy szebb jövőben, miközben nem fért a falra azoknak a társaiknak a képe, akiket utcai harcokban lelőttek vagy brutálisan meggyilkoltak.

Atlantában a szupermarketben miért volt fontos a vásárlóknak, hogy ne legyen szomorú az arcom? És miért kérdezték meg újra: hogy vagyok? – Megtanultam. Látni kell, nem csak nézni, s lehajolni, felmagasodni, átnyúlni, szóval: megtalálni a kapcsot az Élethez, elérni a Másikat, s megszólítani. S ezáltal én is több leszek.

Amikor Marianna szinte sokkot kapott a latin-amerikaiak (hispánók) önzetlen segítségnyújtásától, én cseppet sem ijedtem meg. Táncoltam a súlyosan mozgáskorlátozott hispánóval, aki megpörgetett, a barátja meg elsőnek vitt táncba. A salsa lüktető ritmusa mögött végig megmaradt a tisztelet. Tudtam: ők jó emberek. S lám, néhány perc múlva Marianna közreműködésével együtt ropták a Ternipe zenéjére a cigánytáncot. Kultúrákon átívelő hirtelen barátság született, megpendítve a tisztelet húrjait.

Egy befolyásos fekete felső vezetőnek miért fájt, hogy az Atlantában élő magyarok hogyan beszéltek velünk? Mért kéri ki magának helyettünk a lekezelő, kérkedő hangnemet? Merészelt velünk együtt érezni. Szembement a tömeggel, miértünk. Attól, hogy sokan mondják a rosszat, még nem lesz igaz! Bátornak lenni, szólni, amikor kell, és megkövetelni a tiszteletet a saját méltóságunk miatt. Tanultam.

Kanyarodjunk most másfelé. Nem véletlenül lett „Beszélgessünk” a blogom címe.

Az útitársaimmal nem ismertük korábban egymást. Mindhárman hallottak már rólam, mint újságíróról, vagy tévériportban, itt-ott szereplőről, de a kapcsolatunk az úton vált személyessé. Hálás vagyok nekik, értük. Tőlük is tanultam, s megmondom őszintén: néha fájdalmas és túlságosan is kemény leckének tűnt számomra. Mindezzel együtt is a legszebb élményeket éltem meg velük, például a Golden Gate hídnál a hajón vagy a Fehér Ház előtt.

Farkasné Lakatos Ildikó! Értékelem benned a tudatosan felépített világképedet, biztosra kialakított életformádat, a büszkén vállalt, boldog családi életedet. Jó volt látni, hogy odakinn ezt közvetíted az emberek felé.

Papinot Ildikó, öröm volt nézni, ahogy az esetleges problémákat kezeled, látod. Tudod távolságból nézni őket, és könnyedén átlépni rajtuk, mert tudod, hogy úgyis meglesz a megoldás. Te pedig megtalálod benne a megfelelő helyed.

Marianna. Sokan vágynak arra a gyermeki lélekre, ami neked még megvan. Isten tartsa meg még jó sokáig. Boldogság volt nézni az ambíciódat, s a kedvességet, amellyel társítva mindezt tálalod.

Amikor New Yorkban letagadhatatlanul beteg lettem, hatalmas magányt éltem meg. Másfél napja nem hallottam a lányaim felől, kapcsolatba sem tudtam lépni velük. S még mindig nagyon fájtak az atlantai repülőtéren történtek (ottfelejtett csomagomról az előző blogbejegyzésben írtam). Amikor az orvosra vártunk, tapasztalt és bölcs tolmácsunk, Emese a szemembe nézett: „Ilona, nagyon a szívedre vetted az elmúlt napokat, azért vagy ilyen beteg. Tanuld meg a ’Pay forward’ törvényét. (tkp. Fizess előre – A szerk.) Adj, de soha ne várj a másiktól viszonzást. Vissza fogod kapni valakitől, de szinte biztos, hogy soha ugyanattól!”

Ezektől a mondatoktól mintha békesség szállt volna meg. Tudtam, a szavait magammal viszem. Embernek kell lenni minden körülményben, az embertelenségben is. Eddig azt vallottam: annyi tiszteletet követelek, amennyit én adok… Most már akkor is tisztelettudó és ember leszek, ha mások nem azok. Ugyanis nem ők határozzák meg, hogy én ki vagyok, és hogyan viselkedem.

Pay forward. A doktortól is azonnal igen nagy adag emberséget kaptam viszonzásképpen. Mert amennyi szeretettel és tudni vágyással, szakmai alázattal fordult felém, az messze meghaladta a szakmában szükséges és kötelező mértéket. S másnap, amikor egyedül indultam sétálni, egy idegen, aki egész éjszaka dolgozott, két kilométert sétált velem, hogy megmutassa az utat a Central Park felé. Áldott beszélgetések követték egymást, amelyekből megtudtam, hogy Amerikában van ugyan a felemelkedés felé nyíló kapu, de azt itt is épp oly nehéz elérni, mint másutt. De itt legalább van elérendő cél. Az egyik ismeretlen kendőzetlenül a szemembe mondta, amikor nyafogtam, hogy mennyire beteg vagyok: a nyavalyámra szeretet kell és törődés, nem kórházi kezelés. Ja, betegség, gyógyítás, emberség… Ebből is tanultam.

Megváltoztam az út alatt. Sokat. Rossz volt rájönni, hogy mennyire nehéz elviselni engem. Vállalom. De gyönyörködtetett a tapasztalat, hogy még mindig, így is, mennyi-mennyi jót tudok adni.

Adok. Nem várok viszonzást. Elfogadok. Mert én sem vagyok különb.

Szóval: Pay forward!

1.

A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, hogy tudatlanok legyetek.

2.

Tudjátok, hogy pogányok voltatok, vitetvén, a mint vitettetek, a néma bálványokhoz.

3.

Azért tudtotokra adom néktek, hogy senki, a ki Istennek Lelke által szól, nem mondja Jézust átkozottnak; és senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által.

4.

A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.

5.

A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.

6.

És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben.

7.

Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.