Bogdán Péter blogja

Tovább kell élni…

2013. február 26. | Bogdán Péter

Mostanában sok fájdalom van sokunk lelkében. S ha a cikkeidet olvasgatom, nem tudok szabadulni a Legenda a művészet hatalmáról azon soraitól, amelyben azt írtad egy butácska dalról: „Azt tanította, hogy tovább kell élni az életünket, és el kell engedni a fájdalmat.”

Drága Laura!

Vasárnap volt két éve, hogy elragadott tőlünk a halál, és pár nap múlva lenne a 47. születésnapod. Halálod első évfordulójáról megemlékeztek a barátaid, sokan összegyűltünk a gyászmisére, amit Iványi Gábor celebrált. A szertartás után a Fővárosi Cigány Önkormányzat, személyesen Makai Pista, adott helyet, hogy azok, akik szerettek, eltölthessenek egymással egy kis időt.

Akkor még senki sem tudta, én sem, hogy nemsokára a közeledben leszek. Életet menteni utaztam Nógrádba, és egy kilométerre voltam tőled. Azokban a pillanatokban, amikor már sokadszorra omlottam össze, és éppen egyedül voltam. A te sírodnál akartam kizokogni magam, de életet menteni időigényes feladat. Rád már nem jutott idő…

A Salgótarjánba ingázások idején nem is igazán tudtam, hogy mitévő legyek. A város melyik része fáj kevésbé? Losonc iránya, ahol egy haldokló feküdt, vagy az Acélgyár, ahol te feküdtél. Egy alkalommal, mikor nagyon kibuktam, lehetőségem lett volna végre elmenni hozzád, mégsem jutottam el odáig. A napokig tiszta ég elborult, kitartóan szakadt az eső. Nem jöttek a buszok, nem volt esernyőm, hogy a pár kilométeres sétát megtegyem hozzád. Úgy éreztem, az Isten sirat titeket, és engem is.

Veled nem találkoztam. Az életet megmentettem, de úgy tűnik, hiába. Az életmentés úgy alakult, ahogyan te évekkel korábban jelezted: olyan elemekkel harcolok, amelyekkel szemben sosem győzhetek. Édesanyádtól elszakadtam. Gyermekeden, Mizón, nem tudtam segíteni. Csak a közös barátoktól tudom, hogy mi van velük. Az emléked megmaradásáért annyit tudtam tenni, hogy könyvekben jegyeztem fel a neved, és méltattam a munkásságod. Amikor pedig módom volt rá, az új roma generációnak megtanítottam, hogy Te is voltál nekünk, és nekik.

Az elmúlt egy évben sok közös barátunk élete megnehezedett. Sokan a munkájukat vagy a lakásukat veszítették el. Sokan külföldre költöztek – vagy menekültek. És úgy tudom, a szeretteidnek is sokkal több szomorúsága van, mint korábban. Ma már azokat a barátaidat is bántják, akiken évtizedekig nem találtak fogást. Az idei halotti évfordulód a roma-gyilkosságokra való megemlékezés jegyében telik. Én meg azon gondolkodom, hogy mit tennél most?  Magával rántana téged is a mélység? Vagy kikacagva a szenvedésedet, megtalálnád a helyed? Bekapcsolódnál-e aktívan az emberek mentésébe? Biztos vagyok abban, hogy Mizóból, a családodból és a barátaidból tudnál annyi erőt meríteni, hogy azt tovább add a nálad is elesettebbeknek. Hiszen most is ezt teszed!

Mostanában sok fájdalom van sokunk lelkében. S ha a cikkeidet olvasgatom, nem tudok szabadulni a Legenda a művészet hatalmáról azon soraitól, amelyben azt írtad egy butácska dalról: „Azt tanította, hogy tovább kell élni az életünket, és el kell engedni a fájdalmat.”

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink