Bogdán Péter blogja

Elbúcsúzom – De a szívemet örökre itt hagyom

2013. április 8. | Bogdán Péter

Vannak idők, mikor menni kell, / Mikor feltűnik a ház falán a jel. / Nem volt már egészen fiatal. / És úgy érezte, majdnem belehal. / … / Az utcákon a gyűlölet vonult, / S a láthatáron felizzott a múlt. / … / Mert mindig ugyanúgy kezdődik el. / … / Egy régi film, egy furcsa film, / S oly ismerősnek tűnt a kép

Nehéz Gerendás Péterről írni. A művész Facebook-oldalán az olvasható az egyik bejegyzésben, hogy hány bőrt lehet még lehúzni róla. Márpedig nem szeretnék beállni azoknak a sorába, akik nem rá koncentrálnak, hanem az aktuális politikai álláspontjuk újabb kinyilvánítására.

Az is igaz, hogy nehéz nem belekeverni politikai állásfoglalást ebbe az írásba. Ugyanis Gerendás Péter a távozásának tervét politikai okokkal is magyarázta: zsidózást, cigányozást, buzizást, a szélsőségek megtűrését említette. Mindamellett azt is elmondta, hogy az elmúlt évtizedekben sem szakmailag, sem anyagilag nem kapta meg azt a megbecsülést, amire vágyott. Örül, ha marad még neki valahol valami, amit vagyontárgynak, tulajdonnak lehet nevezni, ugyanis – kilencgyermekes apaként – leginkább csak adóssága van.

Számtalan állásfoglalás jelent meg a távozásáról az elmúlt napokban: van, aki marasztalja, van, aki sajnálkozik, van, aki abban bízik, hogy máshol jobb lesz neki. Van, aki azon gondolkodik, hogy ez megoldás-e, és van, aki azt veti a szemére, hogy „túlreagál”, és hogy sosem volt „elég magyar”. Szerintük Gerendás Péter olyan félrevezetett zsidó értelmiségi, aki nem veszi észre, hogy nem bántják, legfeljebb csak beszóltak neki.

Engem viszont az érdekel, hogy lehet-e megoldásnak tekinteni az emigrálást? Az első válaszom erre: a társadalomnak rövid távon nem, az egyénnek igen.

Gerendás Péternek igaza van: ha valaki ismert művészként, az öregségi nyugdíj közelében sikertelennek érzi az életét, azért mindannyian felelősek vagyunk. Ugyanúgy, ahogyan felelősek vagyunk Paudits Béláért, Mary Zsuzsiért, Schütz Iláért vagy Cserháti Zsuzsáért. Ugyanis hiába vagyunk sokan, nem voltunk elegen, amikor kellett volna. Nem voltunk, nem vagyunk elegen a megbecsülésükhöz, hogy legalább annyi szeretetet és lehetőséget kapjanak, hogy ne akarjanak öngyilkosok lenni vagy emigrálni.

Persze ez elsősorban nem az „átlagember” bűne, hanem a miénk, (esetleg) döntési helyzetben lévő értelmiségieké. Bennünk nem volt és nincs elég együttérzés, figyelem ahhoz, hogy belekaroljunk a művészeinkbe, és ne hagyjuk magukra őket. Főként akkor, ha egyébként lehetőségünk lenne arra, hogy munkát adjunk nekik. Így elkerülhető lenne, hogy ne egy egész ország előtt kelljen segítségért könyörögniük. Elkerülhető lenne a nyilvános tűzoltás, és csendesen, látványos akciók nélkül is lehetne megoldást találni.

Sokan kérik Gerendás Pétert, hogy maradjon. Teszik ezt azért, mert a tükörből visszaköszön a közös vétkünk, viszont ők szeretnének továbbra is belenézni a tükörbe – válaszadás nélkül. Én szolidáris vagyok Gerendás Péterrel, a nyomorgó kilenc gyermekével. „Csak” azért szeretném, hogy maradjon, mert mélyen együtt érzek vele. De pontosan ugyanezért nem őt, hanem a tükröt választom. Ez a játék nem csak Gerendás Péterről szól. A tét kilenc gyermeknek a sorsa, jövője, boldogsága fontosabb, mint az, hogy a honi értelmiség a saját lelki megnyugtatásáért vergődik.

Gerendás Péternek 1994-ben jelent meg a Deszka című albuma, van rajta egy dal, a Százéves pályaudvar. Ma senki nem beszél erről a dalról, pedig azt énekelte, három versszakban: Vannak idők, mikor menni kell, / Mikor feltűnik a ház falán a jel. / Nem volt már egészen fiatal, / És úgy érezte, majdnem belehal. / Mikor a sínek mellett állt egy hajnalon, / Azon a százéves pályaudvaron. / Az utcákon a gyűlölet vonult, / S a láthatáron felizzott a múlt, / Érezte, hogy most már menni kell, / Mert mindig ugyanúgy kezdődik el. / S csak ott állt egy hajnalon. / Azon a százéves pályaudvaron. / Nagy volt a zaj a pályaudvaron, / S mintha már ott állt volna rég, / Egy régi film, egy furcsa film, / S oly ismerősnek tűnt a kép. Míg a szintén 3-szor felhangzó refrén így szól: Elbúcsúzom, elbúcsúzom, / Ez a föld már nem az én otthonom. / Elbúcsúzom, elbúcsúzom. / De a szívemet örökre itt hagyom, / De a szívemet örökre itt hagyom.

Gerendás Péter 1994-ben nem tudta, hogy alig húsz év múlva úgy érzi majd, neki is mennie kell. Hiszen az utcákon vonul a gyűlölet, és elkezdődött megint – ugyanúgy, mint mindig – egy régi, furcsa film. Persze, mi sem tudtuk 1994-ben, hogy Gerendás Péter 2013-ban maga helyett „csak” a szívét akarja örökre itt hagyni.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink