BeszélgessünkNili blogja

Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!

2013. július 18. | Nili

Kalandok Romániában


Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
.

Sok kérdéssel érkeztem Romániába. Például, hogy megvan-e a hétköznapi emberek szintjén a román–magyar konfliktus? És ha van, az ott lakók szerint mik ennek a főbb okai? A helyi magyarok közül mennyien beszélik a magyar nyelvet, s mennyien veszítették el? Az is érdekelt, az elmúlt időszakban mennyit fejlődött Románia hazánkhoz képest? Tényleg olyan szépek a természeti adottságai, mint azt hallottam?

Vonattal mentünk Temesvárig egy magyar társammal. Addig a hétórás út igazán európai kényelemben telt. Onnantól komplikáltabb lett a dolog: az előzetes egyeztetések ellenére magunknak kellett eljutnunk Oravitáig, ami még legalább 130 km, és nem éppen autópályán, nem több sávos aszfaltozott utakon… Szerencsénkre egyik utastársunk beszélte a román nyelvet, így végül elbotorkáltunk egy teljesen lepusztult, elhagyatott garázsig, ahol nem volt se kiírás, se buszmegállót jelölő tábla. Egy joggingos ember, aki a mikrobusz vezetőjének mondta magát, megnyugtatott minket, hogy ez lesz a mi helyünk: innen indul az oravitai busz, majd kb. két és fél óra múlva. Három és fél óra után már kicsit aggódtunk, de az emberek annyira nyugodtan vártak a semmi közepén, hogy mi is türelemre intettük egymást. A negyedik órai várakozás után már szemernyi kétség nélkül elhittük a helyiek józan bölcsességét: „Romániában minden viszonylagos. Nem úgy van, hogy ez indul innen és innen, hanem indul közel valamikor, kb. valahonnan.” Megtanulták kezelni a helyzetet. Számunkra olyan élmény volt, mintha elvesztünk volna valamilyen féreglyukban, ahol senkit nem érdekel az idő múlása, de az itteniek minden nehézséget a legnagyobb türelemmel fogadtak.

Hajnalban indultunk, estére érkeztünk meg (130 kilométer!). Oravita elvileg város. De nagyot csalódik, aki a mi városainkhoz hasonlót képzel el. Kizárólag házikók vannak ott, szép faragott fakerítéssel. A disznók, tehenek, kutyák, lovak szabadon járkálnak az utakon, réteken, az emberek gyakran szekéren közlekednek, és a koros nénik kinn ülnek a vályogház előtt a padon. Ettől a városképtől még tizenöt percnyire volt a cigánytelep, Cilova Montana. Ahogy a neve is sejteti, közvetlen a hegy lábához épült. Gáz és villanyáram csak itt-ott, s ha jön az eső, mocsárrá változtatja a kis telep poros-sáros utcáit. A telep központját egy kereszt jelezte, ami körül – mintha játszótér lenne – szaladgáltak a gyermekek. A mi szállásunk még ennél is távolabb volt, egy kellemes, hegynek felfelé tartó félórás sétányira. Ott már minden oldalról csak hegyek és fák vettek körül. Csodálatos és félelmetes.

A többi résztvevő a legnagyobb szeretettel és nyitottsággal fogadott. Daniel és Oana, az asszisztense megnyugtatott, hogy az országukban van ugyan medve és vipera, nem is kevés, de ne aggódjunk, csak jóval beljebb, az erdőben. Eldöntöttem, hogy nem lesz időm félni. Meg ha már ott lesznek, akkor minek?

Minden napunk nagyon feszített volt, amit kicsit sajnáltam is. A hely épp alkalmas lett volna meditációs tréning számára, de legalábbis megkeresni az ember belső békéjét, az elvesztett hitet, új reményeket előhozni magunkból, vagy éppen találkozni Istennel a természet segítségével… Na, de ezt a tréninget nem az egyénért, vagyis értem szervezték. A közösség építését szolgálja, vagyis célja, hogy segítsen jobbá tenni a cigánytelepen élő emberek életét. Egyetlen szabad, magányos óránk sem maradt. Minden időt kihasználtunk. Kinn éltünk a város peremén, részlegesen kizárva a külvilágot, de a trénerek és a szervezők gondoskodtak arról, hogy minden órában tanuljunk, tapasztaljunk valamit, hasznossá tegyük magunkat.

A román részvevők, ahogy azt várni lehetett végtelen nyitottsággal és befogadó készséggel beszéltek az országukban élő magyarokról, akik közül sokan nem is hajlandóak románul megtanulni, vagy beszélni. (A román fogadós, akinél mindennap ettünk, viszont kifejezetten utálatos volt velünk, és sok fejtörést okozott.)

Akik voltak már tréningen, jól tudják, mi a különbség az elméleti (tananyagleadó) oktatás és a tréningre jellemző, interakcióra, együttműködésre épülő, nem formális oktatás között. Őszintén szólva, az „elméleti” tréningek számomra néha túlságosan is szájbarágósnak tűntek, úgy ítéltem, hogy egy-egy témát kifejezetten túlbeszéltek. Nem is igazán az angol nyelv miatt volt nehéz hosszan figyelni, még az sem volt megterhelő, hogy néha nekem is fordítanom kellett, miközben a németek és a románok szimultán tolmácsoltak egymásnak. Csak soknak éreztem a szavakat.

Néhány jégtörő feladat viszont vicces, kellemes és lazító volt. De a legnagyobb élményt alighanem az szerezte, amikor végre lemehettünk a cigánytelepre. Első alkalommal körbejártuk az egész falurészt, megnéztük, milyen körülmények között, hogyan élnek ott az emberek. Másnap már egész csoport helybeli várt minket, s mi, ahogy a tréningek alkalmával felkészültünk, beszélgettünk, kérdezősködtünk, puhatolóztunk a szükségleteik után. Tudni akartuk, miben lehetnénk a legnagyobb segítségére a helyieknek. Kiderült, a játszótér létrehozása mellett a temető állapotának javítása is fontos lenne. Kerítést kell építenünk mindkét helyre.

Másnap délelőtt csoportokba szerveződtünk, terveztünk, szerveztünk, s a kis nemzetközi csapat nekilátott a fúrás-faragásnak. Mindenki igyekezett kivenni a maga részét, nagyon jó hangulatban, feszített tempóban, szikrázó napra és szakadó esőre való tekintet nélkül folyt a munka.

Kicsit csalódott voltam, mert a táborban a trénerek folyton azt hangoztatták, jó közösségépítés akkor lehetséges, ha a helyi lakosság is bevonódik, részese a munkának. Így majd magáénak érzi az otthagyott értékeket. Az első napokban csak a gyermekek jöttek fel, vidámítani vagy éppen bosszantani minket. De körülbelül a harmadik munkanap végére odajött hozzám először az egyik idősebb asszony, és segített szegelni a kerítés léceit. Később már a férfiak is hasogatták a különböző méretű fatörzseket a padok lábaihoz. Igazi közösség épült. A látvány gyönyörű volt és felejthetetlen. Amikor mentünk vissza a hegyre, táborhelyünkre, már erősen sötétedett. És messziről láttuk, hogy a félig kész játszóteret ellepik a gyermekek és a szüleik. Mi pedig, olaszok, németek, románok, magyarok, spanyolok, egy emberként tapsoltunk nekik, magunknak, a világnak, hogy ez így jó, ez nagyon jó. Erőt kaptunk, hogy holnap még lelkesebben dolgozzunk a cilovai cigány embereknek.
Egyik délelőtt erősen sütött a nap. Az ölembe kucorodott egy hároméves forma szőke cigányfiúcska. Kapott tőlünk néhány szem kekszet. Álomba ringattam. Még álmában is úgy szorongatta a kekszeit, mintha a legnagyobb kincse lenne. Aztán hirtelen megébredt kicsit, s félálomban kapkodott a kekszei után. Még alig tudta nyitva tartani a szemét, de elkezdte rágcsálni, mert ott van a legbiztosabb helyen, a kis pocakjában. Aznap neki igazi kincse volt.

Voltunk kirándulni is. Románia nemzeti parkjai, a hegyek belsejében, egyszerűen ámulatbaejtőek. A vízesés, ami a mohaszigeteken át-rajt-s mögötte csorogva szakad lefele a magasból, közben embernyi vájatokat enged láttatni magából: feledhetetlen. Ezért még a meredeken felfelé vezető út, az erőltetett menet is megérte. Csak aztán fájt a lábam, de nagyon.

Az esték nyújtották az igazi tábori élményt, de annál sokkal többet is. Mert gyermekkoromban ilyet nem élhettem át. Mire felnőttem, minden álmom az volt, hogy a zárt ajtók megnyíljanak, s megismerhessem a különböző népeket. S íme, most majd minden este megtelt az erdő gyönyörű nyelvek hangjával. Hallom, ahogy Mindenki mondja a népe történetét meg sajátját, s mindenki tisztelettel és szeretettel adózik a másiknak. Már itthon vagyok azóta, de még mindig lüktet bennem az élmény: ropog a tűz, ahol megmelegszem, és dúdolom a nyelvek dallamát, ahogy egymás után mondjuk, hogy salut, meg mille grazie, multumesc, danke és köszönöm. Lenyűgözött, hogy a résztvevők közül sokan a civil munkájuk mellett hivatásszerűen önkénteskednek. Marina például hetente négy napot dolgozik a repülőtéren, kettőt pedig az emigránsok táborában tölt. Számukra valahogy egyértelmű emberi szükséglet a segíteni akarás, az adni tudás, a képesség, hogy meglássák a szükséget, és önzetlenül képesek legyenek adni abból, ami a birtokukban van. Legyen az egy dal, a két kezük ereje, a szakmai tudásuk, a kreativitásuk, vagy éppen néhány szem keksz. Felemelő és megnyugtató érzés, hogy az egyik lehettem olyanok között, akik segíteni akarnak. Keresik és megtalálják a lehetőséget, hogy önzetlenül adjanak, és valakik számára hasznosak legyenek.

És tudják mi volt nagyon szép? Nem is értik a cigány–nem-cigány konfliktust. Ahogy Loren, egy francia részvevő mondaná: „Ez hülyeség! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!”

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink