Bogdán Péter blogja

„Te csinálsz valamit?”

2013. szeptember 12. | Bogdán Péter

Naponta szembesülök azzal, hogy olyasmit művelek, amire csak kevesen számítanak ebben az országban.

Eltűntem az egyik közösségi portálról az elmúlt napokban. Távolról sem így terveztem, de a szükség törvényt bont.

Pontosan tudom, hogy egy olyan, feszültségekkel teli társadalmi közegben, mint amilyenben manapság élünk, szükség lenne a napi, folyamatos kapcsolattartásra az emberekkel, de a doktori disszertációm elkészítése most „mindent visz”. Vagy kutatok heti 40-50 órát, vagy annak szentelem az életem, hogy másokon segítek. Vagy a hosszabb távú, szélesebb kört érintő segítségnyújtást választom, vagy a rövid távú, egy-két embernek szólót.

Olyan mennyiségű adatot kell feltárnom, hogy még tanulni sem marad időm. Így nincs más lehetőség, mint az, hogy a héven, villamoson, metrón és az autóbuszokon tanuljak.

Az elmúlt időszakban naponta négy nyelven kommunikálok: magyarul, eszperantóul, angolul és németül. A nyelvtudásnak az egyik titka a mindennapos használat, amire mostanában csak az „utcán” jut időm. Mérhetetlenül kiábrándító az emberek reakciója erre a nyilvános tanulásra.

Reggel úgy kelek fel, mint bárki más. Fáradt vagyok attól, hogy napi négy órát ingázom a lakásom és a kutatási hely között, ahol napi 8-9 órát töltök el az adatok bogarászásával és regisztrálásával.

Az első gondolataim a reggeli felfrissülésen, az öltözködésen és a napi munkán járnak, amit időnként az nehezíthet, hogy nem az anyanyelvemen jutnak az eszembe. Elkerülhetetlen ez, ha az ember mások anyanyelvét váltogatja oda-vissza magában.

Olyan gondjaim is vannak, hogy felvettek egy poliglott (soknyelvű) szakmai csoportba. És úgy tűnik, pár hónap múlva valamennyire beszélni fogok hollandul is. Sosem akartam, de az egyik diákomnak szüksége van rá, hogy támogassam az egyetemi tanulmányaiban. És nem mondtam, hogy nem vállalom, mert a német révén viszonylag könnyedén megértem a holland szövegeket is. Egyelőre nem hiszem, hogy túl sokat kell tanulnom hozzá.

Ugyanakkor arra is jó volt ez a soknyelvű csoport, hogy a kezembe került egy briliáns színdarab – eszperantóul. Az Egyesült Államokból, Ohióból kaptam a napokban egy eszperantista egyetemi oktatótól egy olyan művet, amitől hanyatt vágtam magam. Szívem szerint azonnal lefordítanám, színházat és filmkészítőket keresnék, mert ezt kérte a távoli elvbarát és kolléga, de nincs rá időm, hogy segítsek neki.

Ehhez képest, ha kinyitom a média elektronikus hírcsapjait, mindenhonnan ömlik az erőszak, a szakmaiatlanság, az erkölcstelenség, a durvaság, a gerinctelen kizsákmányolás.

A tömegközlekedési eszközökön meg a döbbent reakciók fogadnak. Naponta szembesülök azzal, hogy olyasmit művelek, amire csak kevesen számítanak ebben az országban.

Ha boltban vásárolok és nagy tételben, a pénztárosok elkomorulnak, feszültség, kiábrándultság és irigység látható az arcukon. Ha a pultnál válogatok, az eladó örömmel nyugtázza, hogy nem kérem, amit ajánl, mert elkönyveli, hogy ez is csak egy „cigány nincstelen”, aztán kiakad, amikor valami drágábbat vásárolok, méghozzá nagy tételben.

A piacon az egyik családtagomat megkérdezik: „Te csinálsz valamit?” Arra gondolnak, hogy dolgozik-e. Nem tudnak mit kezdeni vele, hogy egy roma ember vásárol. Kimondatlanul ugyan, de a szenvedő, nyomorgó, előítéletes tömeg informálódni akar, mert számára izgalmas kérdés, hogy egy bűnözővel áll-e szemben, vagy egy olyan ismeretlennel, aki gyanúsan többet tud letenni az asztalra, mint amire bárki is számítana.

A héven a kalauzok már ismernek, mégis naponta fagy az arcukra a mosoly, amikor – a mások havi fizetésének negyedébe kerülő – két bérletet felmutatom. Ők ahhoz vannak hozzászokva, hogy nem csak a romákat, de a nem romákat is ledobják a szerelvényről. Vagy mert nincs jegyük, vagy mert lejárt bérlettel próbálkoztak.

Az egyik kalauz kérdőn tekint rám, és várja, hogy azt mondom, nincs jegyem. Aztán szomorúan, dolgavégezetlenül elballag. A másik láthatóan feldúlt lélekkel szemléli, hogy nemcsak olvasok, de németül, és a kezemben ott vaskos kéziszótár. Amikor egy ismerősöm mellém ül, és angolul kezdünk beszélni, odakapják fejüket  az emberek. Nem egy, nem kettő, hanem legalább négy-öt.

Az ismerős csak nemrég tudta meg, hogy roma értelmiségi vagyok. És azonnal pénzlopásról kezd el beszélni. Látszik rajta, hogy nem érzi magát biztonságban mellettem. Le akarja ellenőrizni, vajon az én értékrendem ugyanaz-e, mint az övé. Érdeklem őt, ezért velem akar lenni, de fél is tőlem. És persze el kell viselnem, hogy keresztkérdéseket tesz fel. Pont ezért is folytatom a beszélgetést angolul, s közben kezébe adom a kutatási adatlapjaimat, hogy értse, mit is csinálok. Amíg azt nézi, jegyzetelni kezdem a német szöveg szavait.

Velünk együtt leszáll egy gárdista is. Onnan tudom róla, hogy az, mert hirdetőoszlopnak használja a testfelületét. A speciális felsőruha mindenkit tájékoztat minden fontos érzéséről és gondolatáról.

Amikor a kutatóhelyre első nap megérkeztem, a biztonsági őr gúnyosan mosolyogva állt be a recepciós mögé. Érdekli, hogy mit akarok ott. Aztán amikor megkapják a határozatot a doktori jelöltségemről, és megtudják, hogy minimum negyven (!) napon át fognak velem találkozni, nem hisz a fülének. Megrökönyödik. Elborul az arca. A körülöttem dolgozó tudósoknak természetes, hogy ott vagyok, a kiszolgáló személyzetből nem mindenkinek.

Senki nem sért meg, de nem mindenki kedves. És két ember is feszültté válik, amikor elmondom, hogy milyen jellegű segítséget kérek, és milyen célból.

Este aztán az időközben a délelőtti munkatársukat váltó újabb biztonsági őrök közül az egyik szó szerint hátrahőköl, amikor meglát. Nagyon gyorsan tudatosul benne, hogy cigány vagyok. De nem látott bemenni, csak kijönni. Kezemben kártyával, amivel a biztonsági kaput nyitom ki.

A környéken tevékenykedő idegenvezető nem feltételezi rólam a külsőm alapján, hogy magyar vagyok. Angolul noszogat, hogy vegyem el a prospektusait, mert mindent el akar mondani a szolgáltatásairól. Én meg közlöm vele – szintén angolul: „I don’t need it. I am Hungarian” (Nincs rá szükségem. Magyar vagyok). Amire visszakérdez megrökönyödve: „Are you Hungarian?” (Ön magyar?). Rávágom, hogy: Yes – és megyek tovább, dolgozni. (Milyen érdekes, hogy a budapesti reptéren is angolul akarnak kiszolgálni. A fekete hajam alapján csak roma lehetek, de inkább próbálkoznak. Ugyanis az lehetetlen, hogy tényleg roma legyek.)

A metrón elképeszt, amit az egyik utas művel. Lehajol, hogy ellenőrizze a kezemben lévő könyv borítóját – vajon tényleg német nyelvű a szöveg?

Csak az elmúlt egy hétben döbbentem rá, hogy nyilvános tanulásom nem is rossz eszköz a polgárjogi harcra. Emberek tömege várja, hogy félhessen tőlem. Hogy ne legyen jegyem, bérletem. Hogy lezavarhasson a hévről. Hogy ne tudjam megvenni a boltban, amit szeretnék. Hogy ne tanuljak. Ne olvassak. És Isten mentsen, hogy az idegen nyelven történjen. Mégis leforrázottan visszakoznak: vásárolok, van bérletem, kutatói kártyám. Naponta kilenc órán át látják, amint a munkámat végzem. Szótárakat forgatok, olvasok. Idegen nyelveket használok szóban és írásban.

Mindezt persze azért, mert szeretek kutatni. Ennek az országnak szüksége van arra a tanulmányra, amit írok, mert sok értékes dolgot kell a társadalom elé tárnom. De hatalmas az adatmennyiség. A kutatás kényszere miatt nem áldozhatok a hobbimnak: az idegen nyelvek használatának, tanulásának, ugyanis estére elfáradok. Így csak az utca marad. Ott tudok tanulni a négyórás oda-vissza utazás alatt, és ez szerintem teljesen hétköznapi probléma.

A baj ezzel csak az, hogy nekem természetes, szokásos értelmiségi gond. Mert hogy embernek érzem magam. Ugyanúgy, mint mindenki más. De ebben az országban még a tanulásom is a „polgárjogi harccá” válik. Az is, hogy miből és mennyit vásárolok a boltban. És ez kiábrándító. Annyira, hogy egyre jobban meggyőz, belátható időn belül el kell hagyni Magyarországot. Ugyanis ami itt „polgárjogi harcnak” minősül az utcán, az Nyugaton értékes és tisztelendő tevékenység, amit jól megfizetnek – és persze természetesnek számít.

Egyáltalán nem gondolom, hogy valaha is meg tudnám tagadni vagy el tudnám felejteni a hazámat. Nem is gondolom, hogy kellene. Túlságosan sok olyan, nem roma honfitársam van itt, akiknek szintén emberi gondja van, és akik emberként szeretnek.

De abban is biztos vagyok, képes lennék leélni az életemet úgy, hogy az anyanyelvemet nappal kikapcsolom, és csak este veszek a kezembe egy Ady- vagy egy Móricz-kötetet.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink