Bogdán Péter blogja

Az ember tragédiája

2013. december 20. | Bogdán Péter

Éjszakánként a meg nem született kisbabámat puszilgatom. Akinek az idei karácsonykor sem tudom mutogatni az ablakból a hulló hópelyheket. Akinek nem tudok rugdalózót, cipőcskét adni. S akinek nem tudok kacagást varázsolni az arcára.

Eltűntem ősszel a nyilvánosság elől. Olyan sok kötelezettségnek kellett eleget tennem, ami elvont a közélettől. Az embereknek azt üzentem a Facebookon: a doktori disszertáció szólít el. Akkor még nem tudtam, beteg is vagyok, és csodával lesz határos, ha felépülök.

Kevesen tudják: Az elmúlt két évben sok tragédia ért – és több embernek segítettem, mint azt nyilvánosan bevallottam.

Az írásaimban nem egyszer beszéltem róla, hogy olyasfajta betegséggel küzdök, amiben József Attila is szenvedett. Ezért nem árulok el titkot, ha ide is feljegyzem. Olyan gyógyszereket kaptam, amelyek mérhetetlenül megviseltek. És a sok egyéb teher mellett is úgy éreztem, itt az ideje a gyermekvállalásnak, így aztán – orvosi jóváhagyás nélkül –két évvel ezelőtt elhagytam a pirulák szedését. Nem akartam, hogy a leendő gyermekemben kárt tegyenek az erős orvosságok.

Szép volt az élet gyógyszerek nélkül. Visszanyertem az erőmet, fogytam hatvan kilót, elvégeztem a doktori iskolát, Summa cum laude minősítéssel tettem le a doktori szigorlatot, angol állami nyelvvizsgát szereztem és bejártam ungot-berket. Befogadott Európa, és én is befogadtam a vén kontinenst. Eközben – sokak közös erőfeszítésével, erős családi támogatással – megmentettem egy ember életét, aki nekem is életet adott.

Idén szeptemberben viszont kipukkadt a lufi. Nem lehet büntetlenül napi tizenkét-tizennégy órákat dolgozni. Miközben semmi olyasmit nem tettem az elmúlt hat évben, ami József Attila sorsára juttatna – mert volt időm megtanulni, hogy mit nem szabad. Szeptemberben,  a nyilvános búcsúzásom után pár héttel visszatért a kínzó betegség.

Erről senki nem tudott. Én sem. Alattomosan lopakodott vissza. Épp ezért olyasmit tettem, amit még nem lett volna szabad. Nyakamba vettem minden terhet, hogy megszülethessen a gyermekem. Magánorvosokat kerestem – súlyos összegekért. S ők közölték: nem lehet gyerekem. Akkor túlcsordult a pohár. Hat-nyolc óra leforgása alatt két hatalmas sokkot kaptam, úgy éreztem, összeomlik körülöttem minden. Barátok állítottak talpra, barátok, akik nem szoktak hivalkodni, hogy életet mentenek. Nagy szükség volt rájuk, nekem is, a családomnak is. Hogy valójában mi történt velem, nem értette senki, én magam sem, amíg szakértő orvoshoz nem kerültem.

Körülbelül két hét alatt rendbe szedtek. És immár hónapok óta élek és virulok. Sok száz órát tanítottam. Aktív vagyok a tudományos közéletben. Több nyelven beszélek ismét, de olyan tragédia árán, ami Madách művét juttatja eszembe.

Visszatekintve az életemre most már világos a kép. Nem vagyok paranoid skizofrén (mint véltem/vélték korábban), hanem ún. skizoaffektív zavarban szenvedő ember vagyok, aki már gyermekkorában produkálta a tüneteket. De azokat sem a pedagógusok, sem a gyermekpszichológusok, és később a pszichiáterek sem tudták diagnosztizálni.

Itt a részleteket elhagyom, legyen elég annyi, hogy ha nem szedek gyógyszert, hangulatzavaros tüneteket produkálhatok. Mivel életem során sosem jelent meg egyszerre az összes tünet, mindig csak részdiagnózisokat tudtak felállítani –aminek alapján persze nem lehetett kezelni az egészet.

Ennek a betegségnek egy előnye azért van. Képes vagyok hosszú hónapokon át napi kettő-négy óra alvással megelégedni, disszertációk, könyvek sorát kiadni magamból hetek és hónapok alatt, vagy hetek alatt olyan szinten elsajátítani idegen nyelveket, hogy utána meg is tudjak szólalni. Ugyanis ebbe a betegségbe belefér a napi tizennégy órás nyelvtanulás. És belefért az is, hogy minimális alvás mellett két hét alatt megírtam a százoldalas szakdolgozatokat. Megesett, hogy negyvennyolc órából húsz percet aludtam, és minden gond nélkül elkészültem húsz-harminc oldallal.

Ez a betegség kiválóan alkalmassá tesz arra, hogy több nyelvet beszélő tudóssá váljak, mert olyan vagyok, mint a soha ki nem merülő tartós elem. De persze gép mégsem vagyok. Ezért a fáradtságnak – ha nem szedek gyógyszert – elég rémisztő következményei vannak. Ez történt szeptemberben is. A napi tíz óra kutatás, három óra utazás, és utána még a tanulás négy nyelven – miközben öt-hat órákat aludtam – átmeneti hallucinációkat okozott.

Persze azt sem könnyű feldolgozni, hogy ilyen állapotban tájékoztatnak: a természet engem halálra ítélt. Egy hét elteltével lelki libikókába tettek azzal, hogy kimondták: a hormonszintem rendben van, és már csak genetikai okai lehetnek annak, hogy nincs gyermekem. Utána viszont arra jutottak, hogy genetikai oka sincsen, mégsem lehet. S miért is nem? Miután kielemzem a korábban szedett gyógyszereim hatóanyagát, egy amerikai tanulmányból kiderült: feltehetően a részdiagnózisokra kapott gyógyszerek okozzák. Azok a gyógyszerek, amelyek a betegségem soha sem gyógyították, de a gyermekemet elvették.

Pár évvel ezelőtt valami olyasmit írtam a jelen blog hasábjain, hogy napi kilenc szem gyógyszer tart egyben egy tudathasadásos embert. Most erről szó sincs. Elég kétfajtát szednem, és minden rendben van. Leszámítva azt a kisbabát, akit minden este magamhoz ölelek álmomban, hogy boldogságot vigyek a mindennapjaiba.

Volt egy barátom, akiről mindenki tudja, hogy az első gyermeke meghalt. Én nem tudtam mostanáig, mit jelenthetett neki az a fájdalom, s mit jelenthetett neki az, hogy az élet megajándékozta még egyszer. Egy másik, számomra fontos ember azt írta: „Nem kell, hogy József Attila sorsára juss. Az orvostudomány most már sokkal előrébb tart, mint a harmincas években.” Igaza van. És azt is tudom, most már nemcsak az erős akarat, de a betegség is segít abban, hogy tudós pedagógusként odaadjam magam a gyermekeknek, a hazámnak és a világnak – tehát lehetnek még céljaim.

De az igazság az, hogy hiába visszhangzanak bennem Az ember tragédiájának záró sorai: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” Éjszakánként a meg nem született kisbabámat puszilgatom. Akinek az idei karácsonykor sem tudom mutogatni az ablakból a hulló hópelyheket. Akinek nem tudok rugdalózót, cipőcskét adni. S akinek nem tudok kacagást varázsolni az arcára.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink