AjánlóBeszélgessünkNótár Ilona blogja

A Nő és az eltakarítás

2013. december 30. | Nótár Ilona

- Rendet kell rakni, rakni, el kell pakolni, pakolni! Minden szanaszét! Segítsen már valaki, a rohadásba! Nem halljátok? Felállni! – veszem ki a lányom kezéből a távirányítót. Ott döglik a fotelban, és hiába kiabálok, úgy tesz, mintha semmit nem hallana. Alkalmi süketek. Nekem meg csak azon jár az eszem, hogy anyámék két nap múlva megérkeznek, és a ház szalad, nem lett kipakolva, ahogyan azt a telefonban hazudtam. Jönnek, hozzák a kicsi Franciskát is, a legújabb szerzeményüket. Mármint gyereküket. Még egyéves sincs a kicsike, babakocsival jönnek, még én adtam oda múltkor. Örökbe fogadták, mert hót’ bolondok. Vagyis tele vannak „befogadó szeretettel”. Százezerért. Feri szerint legalább.

- Pakolni. Pakolni! Hát, mindjárt jönnek anyámék! Majd hallgathatjátok tőlük, hogy ilyen retekbe nem lehet élni, meglátjátok!

Mert ők mindig mindent tudnak. Ismerik a jó házasság titkát is, de mivel jó keresztények, soha nem hivalkodnak, csak úgy elmagyarázgatják egész álló nap, tiszta jó szívből. Meghalok. Elfakadok, és nem tudom nem elharapni a szám, hogy végig tudjam hallgatni szó nélkül apámat. Ő a rend bolondja: „mert a lélek tisztasága a környezet rendben tartásában igazolódik vissza”. Gádzsó duma, mondhatom. Ezt is a Szent Lélek Iskolában tanulta a sok magyaroktól. Jó Isten! Óh, bocsáss meg, Uram, má’ megint a számra vettelek. Jönnek anyámék és a fal kormos, a bútorok szanaszét. Leégett a pajta – az elülső házat mondom pajtának, mer’ öreg vót mán -, de ezt nem mondtam még meg anyuéknak, mert akkor imádkoztak volna értem, gyülekezeti szinten. Körbesajnáltak volna, mert az ördög megtámadott, és egyből kutatnak a szellemvilágban, hogy mi a hiba. Jól megfeddtek volna, hogy miért nem harcoltam eleget. Mer’ minden ott dől el. (Persze, a szellemek majd kitakarítottak volna helyettem…) Apám szeret, és Isten kegyelme van rajta, helyre kell hoznia az életemet, mert akinek a családja nincs rendben, az hogyan szolgáljon egy egész nyájnak? Húsz éve lelkész. Én meg jó messzire költöztem tőle, hogy megmutassam, hogyan kell igazából élni. Később meg tettem magamat nekik, hogy nagyon is jól megy sorom, és megtaláltam a helyemet az életben. Elhitték. Elhitték? Na, még jóóó, majd pont azé’ megyünk mindig mi hozzájuk, mert a családi békességet érezzük, meg a gyülekezet szeretetét, és ott vannak a kedves emlékek. Inkább mi mentünk, hogy habiszti (=  teszi magát mintha…) ne kelljen fáradniuk. Mármint eddig. De most nem úszom meg. Nem. Most jönnek, és én itt vagyok. Így vagyok. Kormos a ház fala, zsákokban van minden. A dobozok szanaszét, és az egybenyitott két lakás elülső fele romhalmaz, mert a családdal a hátsó részben lakunk, a nagyónak meg jó így, mert ő soha nem szól semmit úgyse. A nagymama kellene neki, de az má’ nincs. Csóri.

- Úr Isten, rendet kell rakni, az istenadta mindeneteket, álljatok már fel, mert esküszöm az egy élőre, hogy nem kaptok enni! Éhen maradtok, majmok! Kelljetek már fel!

Úr Isten! Vagyis neeeeem! Elkárhozok. Ez má’ biztos. Isten nevét hiába szádra ne vedd! Második parancsolat. Jaj, Istenem, vagyis nem, jaj, mit tudom én má’, na. Vagyis. Na. Istenem. Bocsáss meg, amiért a nevedet a számra vettem! Megint. Rendet kell rakni, rakni, el kell pakolni, pakolni! Dobozok.

- Nyugodj meg, Mari! Pakolunk. Majd segítek én neked. Hamarjában megleszünk. Igyál egy kávét, főzz nekem is egyet, mert agyvérzést kapunk, mielőtt megjönne anyád!

A papó mindig jámbor ember volt. A mama parancsolt neki, mióta csak ismerem. S ismerem, mert idejöttünk Ferivel hozzájuk építkezni, a hátsó részibe a háznak. Apáméktól. Az biztos, hogy még egy ilyen ember, mint az öreg, nincs a földön. Aki annyit tűrt volna a mamónak, mint ő. Egy szó nélkül. Mert amilyen csendes volt a nagyó, olyan hangos az öregasszony. Az az asszony! Az ördög vitte talán magával élő elevenen. Jaj, ahogy nézem a papó öreg kezét. Tiszta ránc. Kalap a fejin. Cigi lóg a szájából. Hajolgat, és egyik dobozt a másik után pakolja el. Ahová nyúl, rend lesz. Szívós volt az öreg. Jaj, szegény. Alig bír hajolni az ízületeivel. Különben sajnálom csórit. Miért nem szólok, hogy ne tegye? Miért nem mondom, hogy üljön mán le egy percre?

- Papó, inkább a mosókonyhában pakoljál, ott van az a sok nehéz ráksúly, azokat pakoljad!

A papa csak bólint, rám se néz, és mán fordul is ki. Szaladok utána.

- Jaj, még se menjé’ oda, öreg. Itt van ez a sok ruhászsák, ezekből pakoljad, ami kell, ami nem. A mosókonyhát megnézem én. Még máma égetés lesz!

A papó csak megy a mosókonyha felé.

- Nem, nem, ne kötözködj velem, hát! Nem mondom neked? Majd én megnézem azokat! – erősködöm, és visszataszigálom a mi házunk fele.

A gyerekek még midig döglenek. Tán éhesek. Nem érdekel. Tényleg nem adok enni nekik, ha nem segítenek. A fejem széjjel hasad, úgy fáj, amazok meg rá se bagóznak.

- Hol van a Márkó? – kérdezem a nagyobbat.

- Én hunnast tudjam a fiadat? Fogadjunk, elment a szipus barátaival. Arra te ne számoljá’. Túl van az mán héthatárun!

Megesz az ideg. Rendet kell rakni! Fülbevalók. Minden szobában azok a rákos fülbevalók. Mi a ráknak gyűjtöttem betegre magam ezekből a rákokbul? – idegeskedek magamba.

- Na, majd adok én neki. Innen pucol! Nekem nem kell tovább az a gyerek! Megy ahonnan gyütt. Ennyi!

- A fülbevalóiddal mit csináljak, anyu? Kell ez még neked? – kiabál a gyerek a másik szobából.

- Kell, kell. Ki ne dobd! Ott a szobába’ hagyd, tedd a többi mellé!

- Mi van? Nem értek egy szót se.

- A szobába!

- Nem értem!

- Akkor gyere be! – átmegyek én hozzá a másik szobába.  – Tessék, ide tedd. Ebben a sarokban legyen az egész. Érted?

- Ó, istenem még ennyi fülbevaló, a királyasszonyoknak sincs ennyi. Mit csinálsz ezekkel, te nő?

- Hol van a papó? Igen nagy csöndbe’ van – kérdezem hangosan, de már fordulok is utána. Ruhákat kutat.

- Mit csinálsz, papó?

- Jaj, az szívbajt hozod rám Mari. Meg akarsz ölni idő előtt? Mit csinálnék? Amit mondtá’. Hoztad a kávét?

- Kávét?

- Dik, ez a jány. Mondtam, főzz egy kávét.

- Ja, mingyá hozom. Könnyen vagy te. Százfelé áll a fejem. Mingyá jönnek anyáék, a falak meg füstösek – ezzel ott is hagytam, és indultam a kávéfőzőhöz a konyhába. Közben elpakoltam a szekrénybe a poharakat, elmosogattam, leterítettem az asztalra anyám kedvenc mintás, öreg terítőjét. Gondoltam, ezzel a kedvire teszek. Kitettem a virágokat, lesöpörtem a párkányt. Kiöntöttem a kávét, cukrot tettem bele, kicsi tejet. Kilöttyentettem. Letöröltem. Mielőtt kiszaladtam volna a kávéval, gyorsan felsepertem. Közben kiabáltam a nagyobbnak:

- Hej, te gyerek, mit csinálsz?

- Mit csinálnék, anyu? Nem azt mondtad, hogy takaríjjak? A fülbevalóidat pakolom. Akárhova megyek, mindenhol az van. Azokat rendeztem. Mind kell ez neked, anyu? Dobjuk ki. Vagy add oda Sáriéknak. Ott annyi lány van, mint a nyavalya.

- De okos vagy! Lustaság! Ha kell nekik, majd vesznek maguknak. Múltkor is adtam, és kin láttam meg? A retkes Katikán. Odaadták nekiek. Na, az enyémet ne tegyék a retkes fülikbe! Neked meg a szád jár folyton, nem a kezed, az a baj! Iparkodj! Pakoljad! – mondom, kezemben a kávéval, amit papónak szántam, Ő lassan felemelkedik. Szegénykének nehéz minden mozdulat, mert ízületes. Meg is van görbedve kicsit. Elveszi a kávét. Leül a zsákra. A lányom kiszalad hozzám, meg nagyóhoz.

- Te haladsz valamire, jányom?

- Én, anyu?

- Te, te.

- Mingyá kész a nagyszoba. Megnézed? Csinájjak még valamit?

- Várj, mingyá megyek, megnézem. Ha kész, eriggy, pakolj el az udvaron, mert szanaszét a játékok. Rakjad, jányom, egy helyüvé az egészet. Oda a ház végibe, a sarokba. Zsákok is vannak, tegyed bele. Jaj, de egy rendes jányom van énnekem, de az mindent megcsinál, egyem a lelkit is. Férjhöz is mehet.

A kislány már fordul is az udvaron lévő játékokhoz.

- Hej, gyere csak vissza! Kabát van rajtad?

- Nincs hideg, anyu!

- Na, az anyád szentségit! Szedjed magadra a sapkát, sálat! Mán hideg hűvös szelek vannak! Most gyötté ki a tüdőgyulladásból! Te is tüdőbajba’ akarsz meghalni, mint a nagynénnyéd?

- Nem.

- Na, akkor iparkodjá’ magadra aggatni valami rongyot! Szedd a lajbidat magadra, de azonnal!

Közben segítek neki, megölelem, és tovább taszajtom a dolgára. Kellemetlen tűri, de megy. Megjön a Márkó, a legnagyobb gyerek.

- Hát te hun jártál, nagy utazó? Haza leszel küldve a bátyádnak. Ide nem kellesz koloncnak, nagy ember! Amikor ideengedtelek, nem ezt ígérted. Megmondom, hogy nem bírok veled. Mit képzelsz te, hogy csak fogod magad, lelépsz, mint a nagy emberek, oszt állandóan a senkiháziakkal csavarogsz? Mondom, hogy segíteni kellene, te meg fogod magad, oszt itt hagysz csapot-papot? Ki tudja, merre jársz, meg kikkel! Hát nézd meg! Belefúlok a nyálamba, annyira mondom.

Tényleg annyira gyorsan forgott a nyelvem, hogy folyt a nyálam is, mert nem volt időm lenyelni se.

- Kikészítenek. Ez má’ biztos.  Máma még megőrülök.

- Anyu várjá’ má’! Mari! Hej! Itt voltam a szomszédba’! Szóltam a Zsoltiéknak, hogy segítsenek! Ehe ez a nő, megbolondultál? Neked akartam segíteni.

Kicsit lecsendesedtem, mert tényleg vele volt a Zsoltika.

- Na, akkor munkába lehet állni. Máma nem főzök, mert hiába raktam fel az ételt, nem jutok oda, hogy nokedlit szaggassak bele. Nekem ki kell takarítani, fiam, holnap jönnek anyámék, mit mondok neki? Ehe a füst a falon, minden zsákokba. A dobozok e hun vannak: kapd csak meg, fiam! Zsoltika, dik ne ájjá, mint egy vakegér! Segíts a fiamnak! Úgy-úgy rakjátok szépen fel a magasba! Vigyázz, az anyád úr Istenit, hát mingyá leejted! Nem hiszem el, hogy több kárt tesztek, mint amennyit segítetek. Csak a baj van veletek, csak a baj, a franc a fejetek!

Kiborították ügyetlenségükben a dobozt, ami tele volt konyhai felszereléssel, ami még a mamóé volt, de minek használtam vóna az övét, amikor az én konyhámba minden vót. Még átkot hozott vóna rám az öregasszony. Az égés óta itt áll összepakolva. Papónak meg nem kellett.

- Anyu, fejezd má’ be! Hagyjad, majd én visszapakolom! Menj má’ innen! Különben nem gondoltad, hogy én meg éhes vagyok? Egész nap nem ettem semmit! Éhezzünk mind, vagy mi?

- Elhiszem, fiam! Ehe feltettem az ételt kétszer a tűzhelyre, oszt kétszer elfőtt a víz belőle, még azt a rohadt tésztát se volt időm kifőzni. Nem megy, fiam. Egyszerűen nem megy. Majd estére főzök ki jó sok virslit, vettem valamelyik nap a bótba, le volt áralva, két kilót hoztam, oszt abból jóllaktok, de most segítsetek mán nekem egy cseppet.

- Ó, este? Addig mit egyek?

- Ne egyé’, takaríjjá velem! Nem halsz éhen. Ott a cseresznyefa az udvaron. Lehet zabáni!

- Jó van, te könnyen vagy! De én meg nem ettem semmit! – mondja a magáért a fiú, de én már nem is foglalkozok vele, szaladok, veszem a lajbimat, oszt megyek a jéghideg mosókonyhába.

Eszembe jött, hogy ott van, ott kell lennie. Meg kell találnom. Nekem kell megtalálnom. Nem találhassa meg más. Bemegyek. Kutatok. Egymás után szaggatom fel a zsákokat. Semmi. Cigire gyújtok. Szívom. Félreteszem. Keresek. Kutatok. Kidobom, ami nem kell. Nem találom meg.

„Jó lesz ez. Jónak kell lenni. Majd én szépen elrendezek mindent. Ki tudja? Ki tudhassa? Ki ismer? De könnyen beszélnek mások. Mert megítélni a másikat, na, az könnyű! Megy a pletykálkodás. A rosszindulat. De utálom mán őket! Mindet. Szaralakok. Pedig nem vagyok rossz ember. Ha olyanok lennének, mint én… Akkor jobban lenne ez a világ is. Pusztulatos világ ez! Hol a rákba van? Hova a pusztulatba tettem azt a zsákot? Hogy soha nem találok ebbe a rákos házba semmit! Hogy minden ki megy az eszemből. Hogy mé’ nem csináltam má’ rendet annyi ideje? Hogy lehetett ez, hogy így maradt minden? Zsákba, meg dobozba. Anyunak meg aszontam, minden rendbe. Jaj, Istenem. Nem tudhassa meg. Itt minden rendbe lesz! Mer’ minden rendbe van!”

- Reni, mit csinász?  – kiáltok a jányomnak.

-Anyu, mit csinálnék? Te mondtad, hogy szedjem a játékokat. Fogadjunk, elfelejtetted?

-Te könnyen vagy, de nekem ezer dolog van a fejembe’, jányom!

- Tudom, te könnyen vagy, de nekem…. Akkor jó lesz így?

- Jó, jó. Ügyes vagy, csak még szedd össze onnan a sarokból azokat a szarokat. Reni, nézd, az ott a végibe’, az a piros. Hopp! Várj! Várj! Azt majd én megnézem. Nem! Ne menj oda! Majd én. Eridj innen! Nézd meg a labdákat. Eridj, eridj! – odaszaladtam rögvest, arrébb löktem a jányt.

- Rajtad nem lehet elmenni! Semmi se jó neked! Egyszer segítsen az ember, úgyis elküldesz! Akkor csináld magad – mondta, azzal becsapta a bejárat ajtaját maga után.

- Eriggy mán!

A piros színű rongyhoz szaladtam. Remegett a kezem az izgatottságtól. Gumijáték szétszakadt szaros darabjai voltak. Mindenhová lógtak a szétfeslett részei. Piros, meg rózsaszín, fekete textildarabok. Gyorsan félredobtam. „Jaj, Istenem! Csak nehogy a lányok találják meg azt a szart! Jaj, Istenem, ne haragudj, hogy a neved megint a számra vettem. Vagyis most direkt vót: kérlek! A lányokat ne! Meg a fiút! Őnekiek nem bűnük, ne fájjon nekiek, engem büntess, őket hagyd békibe! Jaj, Istenem, hova tettem azt a rákos zsákot. Hol vagy? Az istenit! Az öregasszony visszanyúl még így is, hogy megnyomoríjja az életemet! Ki értheti meg ezt? Senki se! Ki tudja? Nem tudja azt senki se! Ez a nagy dolog! De nem fogsz te ki a Marin! Hol a rákos zsák, majd megtalálom én! Nem vagyok rossz ember! Nem rosszabb, mint bárki más! Csak mind képmutató, hazudozók! Az első ház szobájában kapirgálok a dobozok között, és közben félhangosan átkozódom. A papa bejött az ajtón. Hideg vót. Itt nem vót központi fűtés. Minek lett vóna? Drága az, a papónak meg jó vót, amit a kályha adott, nekünk meg konvektoros melegítés volt a nagy házba’. Papónak el volt változva a tekintete. Fátyolos vót a méregtül. Egyből lehetett látni az arcán, ha valami baja vót. Má’ csak azér’ is, mert ritkán haragudott, és még akkor is hamar megbékült. Ilyen volt a természete. Ahogy ette őt az idő, még inkább ilyen lett. Beletörődött a sorsába. De most szúrt a tekintete. Még pedig nem kicsit.

- Keresel valamit, Mari?

- Mér?

- Az mi? – mutat egy kiszakított fekete zsákra, ami ott állt a sarokban. A többiből már ki lett pakolva, csak az az egy volt ott. Ki volt szakadva alul, és kilógott belőle egy gyerekpólya betétje, amin láthatóan csupatta megszáradt vér volt, a szélei barnára cikcakkozta. Én tudtam, hogy az. Nem festék, hanem vír. Odasiettem.

- Ezt majd én eltakarítom – dadogtam. Halljak meg, ha emlékszem, hogy ideraktam. Mintha hosszú évekkel ezelőtt történt volna, hogy megtöltöm ezt a zsákot véres lepedővel, meg a pólyával. Ami jól felitatta azt a temérdek mocskot. A papó nézett engem, le nem vette rólam a tekintetét. Nagyon féltem a nézésétől. Abba benne vót minden. Egy szó, annyit nem kellett mondani. Az öreg a véres lepedőkből megfejtett mindent. Mármint hogy valami szörnyet rejtegetek a véres pólyák rongyaiba. Ledöf a tekintete. Én is néztem rá. Jaj, nagyon rosszul éreztem magam, rendesen keringetett a hányinger meg a szédülés. Akartam szólni. Ne legyen a nevem többet Mari, ha nem, el akartam mondani ott egyből mindent. Joga volt tudni. Neki volt a legnagyobb joga. A számon volt a szó. Mondani akartam, hogy a vér java nem másé, hanem az enyém, hogy a mámi mindent megérdemelt, de önvédelem volt és nem erőszak. Mert gyűlölt ő engemet mindég, hogy egyszer az életbe nekem kellett igazamnak lenni, hogy ő engemet sebesített meg, de csak nem vót neki elég, mer az egész életemet akarta. Mert soha őelőtte ember nem voltam egy percet se, pedig én aztán nem tettem ellene semmit, csak a fiátul gyüttem el. Mármint aputól. Ezé utált annyira, hogy a fia nem ilyen gyereket érdemelt, meg hogy én vagyok a család szégyene, oszt rajtuk élősködök, mert házat húztam a Ferivel az udvarukba. Az se számított, hogy a papó akarta, ő mondta Ferinek, hogy lakjunk velük… Mindig csak szidott, de soha meg nem kérdezte vóna, hogy miért sírsz, te jány?

Düh. Azt éreztem hirtelen, a szégyen helyett. Hogy az egész életembe’ restellnem kell magam, meg féregnek érezni. Most a drága papó, akit úgy szerettem, mert tényleg ő volt a mindenem, most még ő is azt hiszi, hogy én egy aljas vagyok? Hogy rajtam szárad a vér. Akkor is. Most is. Szólni akartam. Mer’ jaj, a papóér’ minden percbe megszakadt a szívem. Miatta éltem mindennap a pokolba’. Nem vagyok én retkes, pedig most hogy néz ki ez a kupleráj? Csak nem vót lelkületem, hogy mindezzel szembe nézzek. A füstös falakkal, meg a zsákkal, a pelenkával, a lepedőkkel. Úgy elrejtettem magamban az emlékeket, hogy se ember, se Isten nem találta meg a véres lepedőket. Csak a papó. Az lelte meg. Azt észrevették, hogy az öregasszony eltűnt. De azt senki észre nem vette, hogy nekem erős hasi sebem vót, hogy elfolyt a több mint fele vérem, hogy itt vérezhettem vóna el, nekik meg nem kellett mindennap csak a zabálnivaló. Mér, akkor mér nem vették észre, hogy meg vagyok sebesülve? Végül elfordítottam a fejem, és a zsákot megfogva a papóra csaptam az ajtót. Kimentem az udvarra. Letettem a zsákot és elkezdtem összehordani a kis kemencébe az égetnivalót. Jó sok éghető anyagot gyömöszöltem bele. Akkor tudtam, hogy énnekem a számat ki nem szabad nyitni, mer’ ember nincsen a földön, aki megértene engem. Vége az én életemnek. Ez az én földi poklom. De mégiscsak itt van a három gyerek, akik folyton zabálnának. Itt kell legyek még nekiek egy cseppet, aztán lesz, ami lesz. Nem félek én mán sem Istentől, sem ördögtől. Csak a papótól rettegtem nagyon.

- Eltűntetni a piros rongyokat. Ezt kell most csinálni – mondtam magamnak. Papó utánam gyütt.

- Mit csinász? – kérdezte higgadtan, még mindig azzal a szúrós képivel. Nem válaszoltam. Csak kerestem a tüzelnivalót. Rá se mertem nézni.

- Mit csinátá, te jány? – kérdezi tőlem. Olyan sokáig nézett rám, hogy azt hittem, ez már az ítélethirdetés eleje. Még az is jobb lett volna, mint ezt elviselni. Meghalok, hogy szólnom kell, és meghalok a szótlanságba is. Nagy sokára megszólalt papó. Olvasott a gondolatomba’.

- Segítsek tüzelnivalót gyűjteni? – mutat a kemencére.

A szemem remegett az idegtől, könnyet is kifújt belülle a szél. Hogy lehet mán valaki ilyen jó ember, amikor a felesége meg egy ördögasszony volt egész életibe? Isten nyugosztalja. Keresztet vetettem magamon.

- Lehet – vontam meg a vállam.

Némán gyűjtögettünk. Papó külön tűzfészket kezdett pakolni a sok udvarra gyűjtött szemétből. Én meg közben kiabáltam a kisjánnyal, hogy menjen be, melegedjen, mert lefagy a tüdeje, oszt mehetünk a kórházba, kinek van arra péze. Renikém jött vóna tüzet rakni. A csöppem ott lett vóna legszívesebben egész álló nap, a szoknyám mellett. A jányocskám nagyon szeretett, még azt is bírta, ha veszekedtem vele. Igen jó természete van. Nem tőlem örökölte a jó természetet, mer’ én má’ annyit kellett szenvedjek, hogy megutáltam a világon mindent, főleg mióta a mamó eltűnt. Azután meg főleg.

Papó egyik cigiről gyújtott a másikra. A tűzhöz hajolt, melegítette a görbedt kezeit. Köhögött csóró, jó mélyről jövő göthös köhögés volt ez, mint a tüdővészeseknek. Elnéztem csóri embert. Szólni akartam neki, hogy menjen be, de akkor megláttam a sarokban lévő fekete, szakadt szemetes zsákot a pólyával. Még mindig nem szabadultam meg tőle. Odasiettem. Elkezdtem begyújtani a kemencébe. Pakoltam, gyújtottam, fújtam. Sötétellett mán idekinn. A szél erősen fújt. Szeptember vége volt. Végre begyulladt a tűz. Kipakoltam a zsákot, egyenest a lángokba, hogy senki ne lássa, mi az. Egyenként dugdostam a tűz legaljára a ruhákat, hogy ellepje a sok égnivaló. Egy fadarabbal nyomkodtam egyre beljebb. Papó fél szemmel nézett. Úgy tettem, mint aki nem foglalkozik vele, pedig a szeme úgy sütött, hogy átégette az egész belső részemet, oszt a pokolig mélyített engem. Jaj, a száradt vér a kezemre morzsolódott a lepedő széléről.

- Ó, hogy a rák essen beléd! – kiabáltam hangosan, és töröltem a kezem a kabátomba. Papó egy szót se szólt, csak bagózott, nézett a szeme sarkából. A Márkót, aki ki akart jönni tüzeskedni, erős szóval küldtem be, megfenyegettem az apjával, az unokabátyámmal, aki idedobta őt ránk, még gyereknek, mert nem volt kedve felnevelni egy újabb zabi kölykét. Különben szerettem őt is, hol küldtem volna el magamtul?

Ideges voltam. Tudom, nem vagyok hülye, hogy már mondtam. De dühös voltam, igen. Mert aztat senki nem tudta, hogy ez az én vérem. Az én fáradtságom, én fájdalmam volt ebben, igen. Az enyimé. Többére. Mer’ az öregasszony én engemet meddig bántott és kergetett? Meddig lázított és meddig átkozott? Na, az átok egyik napon mind a saját fejére fordult, az én fejemre is jutott belőle bőven, hogy a rák essen belém! Annyira mondtam volna, amit titkolok, de ugyan ki értette volna meg? Senki. Mennyé má’ a tűzbe, rohadjá’ el! Gyehenna tüzébe égjé’ örökre! Gyászos szomorúság rohadjon az arcodra, ahogy az enyémre ragasztottad, a véres ragaccsal! Mormoltam, miközben tömködtem be a kemencébe a véres rongyokat, az meg csak úgy égett sisteregve, meg danolva. Igen nagy melegséget csinált a kemence tüze. Csorgott rólam a víz. Füstös verítéket kentem szét a pofámon. Közben a papó a másik tüzet kapirgálta. A drága papó. Akkor mán biztosan tudtam, hogy nem árulna el ő engemet, soha az életbe, senkinek. Tudta kinek a vére ez? Mennyit sejthetett? Inkább nem kérdezett többet csori. Nehogy szólni kelljen. Drága papó. Járt vóna neki az igazság. Csak azt akarta, mondjam ki a vér titkát. Akartam mondani. Hogy mondtam volna meg? No, te hogy mondanád ki? A papónak mégiscsak a szeretettye vót.

Engemet ki szeretett? Ígyen soha. Nem mondhattam a szemébe, hogy a mamója maga vót az, ördög ráncos gúnyába öltöztetve. Egy anyának mindig döntenie kell. Három szájnak enni adni ki fog? Még nem volt itt a színvallás ideje. A három gyerekemnek ki főzte volna ki a virslit? Véres verítékkel tanultam meg, hogy soha ne bízzak emberbe’. Papóba se. Szegény papó, nézett, és a tüdeje mélyéig szítta a füstöt befelé, de nem szólt, egy szót se szólt.

Nem bírtam tovább a tekintetét, és a tűz is égette az arcom piszkosul. Bementem a házba. Feltettem a virslit a gyerekeknek.

- Mindjárt jönnek az apámék, a ház meg szanaszét! Rendet kell rakni, rakni, el kell pakolni, pakolni!

További cikkek a rovatból
Roma fiatalok Londonban I. Roma fiatalok Londonban I.
Balogh Csaba öt éve ment ki Londonba, egy jobb élet reményében. Terveiről, munkájáról mesélt a fiatalember, aki idehaza gyerekkorát a berkeszi és tiszadobi nevelőotthonban töltötte. Nézze meg videónkat!
Tehetség, tudás, pályázat Tehetség, tudás, pályázat
Az olvasást, a tanulást népszerűsítő kampány indult a Roma Oktatási Alap (Roma Education Fund - REF) támogatásával. A programsorozat első eleme egy videó, amelyben cigány fiatalok rappelnek a tudás fontosságáról. Kampány indult A Tudás hatalom címmel, amelynek keretein belül slam poetry versenyt is hirdettek. A Wikipédia szerint a slam poetry egy olyan alulról szerveződő esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket adják elő pár percben, és ezek után értékelik egymást. Célja egymás szórakoztatása, kisebb hírnév szerzése, az elgondolkodtatás. A klip főszereplői - a Telepy utcai diákok mellett - Horváth Kristóf, Horváth Gyula, egy autóalkatrész gyártó cég vezetője, Balogh Vera, a Pesti Magyar Színakadémia tanulója, Oláh Edmond, pincértanuló, Váradi Márk, a Közgazdasági Politechnikum tanulója, Pászik Cristopher gimnáziumi tanuló, valamint Lovas Emília, Orsós Róbert és Farkas Franciska.
TTT 2013-14 – Újra színpadon a PanoDráma előadása TTT 2013-14 – Újra színpadon a PanoDráma előadása
Életpályamodell vagy pályaelhagyás. Százhúszezer forint vagy hatezer svájci frank. Pofozkodó tanár vagy tanárverő diák. Cigány a földszinten, paraszt az emeleten - integrált oktatás. Ezekről volt szó a Hátsó Kapu színpadán, a közoktatás mai állapotáról szóló PanoDráma darabban. Nézze meg az előadásról készült videónkat!
Online rádiós fúzió Online rádiós fúzió
A jelek szerint összeáll a két roma online rádió, a C-Street és a Rigó Rádió. Mindkét adó szinte azonos időben indult, még 2011-ben. A vezetők, Jánoska István és Zsiga Ottó eltérő ízlést akart kielégíteni, most viszont úgy gondolják, hogy ideje összefogni és egyesíteni az erőiket, összehangolni az elképzeléseiket. Elmondták, hogy eddigi működésük alatt rengeteg nehézséggel kellett szembenézniük, de Szilvásy István biztosította őket támogatásáról. Munkájukat továbbra is a megszokott csapattal folytatják. Stábunk megkereste őket.
“Nácik, takarodjatok!” “Nácik, takarodjatok!”
A "becsület napi" megemlékezésre érkezők és az antifasiszta ellentüntetők ellepték el a Budai Várat. Rendőrkordon választotta el egymástól a két csoportot.
Kampány a nőkért Kampány a nőkért
A pécsi "Színes gyöngyök" színt visznek a város életébe. Évek óta újabb és újabb ötletekkel rukkolnak elő, hogy a híres-hírhedt Meszes városrészében minőségi programokat kínáljanak a romák részére. Várnainé Orsós Anna azonban legújabb ötletével nehéz fába vágta a fejszéjét. A családon belüli erőszak ellen indított kampányt, mert úgy véli, ez nem része a cigány hagyományoknak, hanem csupán egy rossz beidegződés.
„Hagytuk, hogy idáig aljasodjon a politika” „Hagytuk, hogy idáig aljasodjon a politika”
Az idén tavasszal alakult Magyarországi Cigány Párt szeretné megmérettetni magát a 2014-es országgyűlési választáson. A roma szervezet vezetése bizakodó, és reálisnak látják a parlamenti küszöb átlépéséhez szükséges 250 ezer szavazat megszerzését...
Szeretem a hazámat Szeretem a hazámat
Több ezren gyűltek össze szombaton az Alkotmány utcában, hogy az alaptörvény negyedik módosítása ellen tiltakozzanak. Beszédet mondott több civil szervezet képviselője is, köztük Mércse Pál, a Város Mindenkié aktivistája, aki elmondta: " azoknak a cigány magyaroknak a nevében is beszélek akik eddig nem tudták kimondani, ezért kimondom helyettük is: Szeretem a Hazámat!
Edzőként is bravúrozik Hranek Sándor Edzőként is bravúrozik Hranek Sándor
A tízszeres magyar bajnok ökölvívó Hranek Sándor 1997-től edzőként adja át a tudását a fiataloknak. Az elmúlt tizenhat év alatt több tanítványa bekerült a magyar válogatott keretébe. Sándor célja az, hogy terjessze a gyerekek között a Papp Lacitól tanult szakmai fogásokat. A Sosinet ellátogatott az egyik edzésre.
Roma egyházi kórus Szendrőládról Roma egyházi kórus Szendrőládról
A szendrőládi roma egyházi kórus vezetője, Rézműves Jenő tizenhat éve, egy betegség után ment el a cursillo-ra (a kereszténységről szóló rövid tanfolyamra), amit az Egri Egyházmegyében tartottak. Azóta járja az országot a kórussal, és tesz tanúságot Istenről ott, ahová éppen hívják. A budapesti Horváth Mihály téri templomban beszélgettünk a vezetővel, akit zenélni hívtak a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság tiszteletére tartott szentmisére.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink