BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Emberül

2013. december 30. | Nótár Ilona

- Év végi töprengés –

Hú, ez az év olyan volt, hogy nagyon! Annyit ordítoztam különböző kínjaimban, hogy végül berekedtem, suttogásnyi hangom sem maradt. Tehetetlenül temettem a fejemet a kezembe, hangtalan járkáltam fel s alá, mint egy félbolond, és ekkor csodálatos dolog történt: elkezdtem hallani. Olyan hangokat hallottam meg, amiket eddig elnyomtak a bennem lévő kételyek, bajok, kérdések, és az ezekre adható válaszok. De most meghallottam: a Másokat. A Másikat. Többére a hangok sokaságából csak a hörgés fojtogató zöreje maradt meg bennem.

Felismertem, hogy a világban az emberek hozzám hasonlóan, de még nálam is sokkal inkább elkendőzik az érzéseiket, és majd’ meg fulladnak a saját fájdalmukban. Szépen csendesen halnak meg, és észre sem vesszük, hogy elvesznek saját maguknak, és számunkra is eltűnnek. De bennem elkezdődött a változás: nem csak tudatosan élem az életem és vállalom a tetteim, hanem elkezdek és akarok hallani, megnyitni a fülem, hogy értsem azokat a szavakat, amik soha nem cseperednek értelmes mondatokká, csak a szív mélyén maradnak nyögésként, mint az eleve holt magzatok.

Istenem, láttam, ahogy a csepp cigányasszonyok összeroskadnak a teher alatt, hogy kenyeret varázsoljanak minden nap az asztalra a gyermekeiknek, s belehajlik a hátuk is a fájásba, mely nyomja őket a földbe, pillanatnyi nyugalmat sem adva nekik. Láttam, amire csak egy anya képes: messzire küldi a saját gyermekét magától, hogy ne lássa annak az éhség miatt kiszáradt száját, meg a cserzett bőrét a fűtetlen, hideg, nyirkos lakás okán. Istenem, láttam, hogy az egyik ember, aki az utcán él, s mindennap találkozunk, ebben az évben nem hetet, hanem tizenhetet öregedetett, és boldog a bolond, mert már nincs egyetlen józan pillanata sem. Tudja, hogy elveszett. Láttam egy éppen tizennyolc éves fiúcskát, elfeketedett fogakkal, a sziputól bágyadt tekintettel, és a szeme már most árkossá öregedett. Drága Istenem, láttam, hogy cigány időben mérve vén emberek a kórházak elmeosztályán kérnek kenyeret, s ágyért imádkoznak, nehogy otthon halljanak meg a fűtetlen szobájukban. Zseninek hitt emberek szenvednek a magukra zárt lakásukban, kergetve a másik önmagukat, és ostorozzák a skizofrén énjüket, a soha el nem követett bűneik büntetése miatt. Egy asszony kétségbeesve kereste az urát, azt hitte elveszett. Hol lelte? Egy másik karjában.

Rekedt lett a hangom a jajveszékeléstől, és miközben értelemre ébredtem, már nem magam miatt sírtam, mert megláttam, hogy az én bajom az élet gondja, az ő bajuk a halállal való viaskodás.

Ezek az emberek, akiket megláttam, aközben szenvedtek, hogy körülöttük volt a családjuk, a szomszédaik, az utca népe, és mind becsukták a szemük, a fülük, nehogy meghallják a jajveszékelését a szeretettjüknek, és feltáruljanak előttük a nyílt sebek. Ha szólni merek, csak fennen hangoztatják, hogy ők nem tehetnek semmiről, mert jó emberek (jaj, ettől a fajtától különösen érdemes távol maradni: az „örök jóktól”, akik nem vétkeztek soha), nem tettek semmi rosszat, és egyébként is jóra törekvő, áldott jámborok.

Ki kell mán’ mondjam ennek a tudathasadásos világnak, hogy most vagy mind elmebajban szenvedünk, vagy olyan ostobák vagyunk, hogy elélünk egymás mellett, külön-külön dimenziókban is!

Mikor lettünk ilyen vakok és ennyire hazugok egymással? Miért rejtjük el mindenáron a sebeinket, a sebezhetőségünket? Mért hiszitek el a másikról, hogy ő nem lehet gyenge? Miért hitetitek el magatokkal, hogy az ő élete tökéletes, de legalábbis sokkal tökéletesebb, mint a tiétek? Hát nem az! A Facebook-ra kitett eszményi családi kép, meg a gyönyörű szép profilfotó, és az ismeret, hogy például valaki a tévébe megy be dolgozni mindennap, még nem szavatolja, hogy nincsenek súlyos fájásai a szívének. Erre kíváncsi voltál valaha? Érdekelt ez igazán? Vagy egyből magadra terítetted a leplet (képet, fotót, üzenetet), és hittél azoknak, és jutalmaztad is a másikat, mert szépen „tagadott”: „Gratulálok, látszik, hogy milyen boldogok vagytok…” Két napig nem láttad sírni, a telefonod sem csörrent, az állapotmegjelenítésében is ez állt: „Ma jó napom lesz.” Csodálkozol, hogy idejekorán a temetőbe ment aludni a megfáradt lélek? Végleg.

Látnunk kellene.

Keveset tehetünk. Ez tény. De sokszor a keveset se tesszük meg. Ez viszont szomorú.

Egy barátom mondja nekem a napokban:

- Mi van a zsebedben?

- Mi lenne? Üres. – mondom neki, és ki is fordítom, hogy lássa, nem hazudok.

- Nem üres. Benne van a kezed, amivel adni tudsz.

Valahogy így van ez. Hallottam, hogy kedves ismerőseim, akiket senki nem küldött, kimentek a hajléktalanokhoz, hogy velük vészeljék át a hideg karácsonyi éjszakát. Egy másik bizalmat szavazott nekem a semmiért, mert elhitte, hogy a munkámmal segíthetek. Vannak néhányan, az kétségtelen, akik képesek befogadni azt a sok mocskot, fájdalmat s jajgatást, ami vár rájuk, ha kinyitják a szemük, és képesek a kashmirnak álcázott kabát mögé tekinteni. Szanitécek vagyunk, néha ezt érzem. Onnan ismerni meg, hogy feltűnően hallgatagok vagyunk, amikor mások megítéléséről van szó. Mert miközben segítünk, óhatatlanul mocskosak leszünk, a csizmánk sáros és szakadt, és a kezünk nem alkalmas az ünnepi asztalnál való falatozásra, mert kérges és véres. Éppen úgy lehet, a másik vérét töröltük le vele. Aki igazán lát, annak a segítése nem látható. Erről szinte senki nem tud, és nem beszél. Pedig ez az igazi életben való megmerítkezés. Igen, arról beszélek, amit agyonhallgatunk és titkolunk. Arról, ami a zárt ajtók mögött történik.

Mert például, míg a legtöbb ember, és a jogvédőszervezetek némelyike is elítéli a bántalmazott nőket, akik nem szólnak a hatóságoknak a megveretésük miatt, én becsukom a szám és fogom magam, elmegyek az asszonytársamhoz, lemosom a sebeiket, megölelem őket, sírok velük. Lehet ezért megdobálni engem, hogy mért hagyom… Beszélnek, csak nem értik az életet… Végighallgattad már egy ilyen meggyötört asszony összetett történetét? Kiléptél magadból, hogy megértsd az ő életét? Akkor meg? Néha csak annyit tehetsz, hogy megöleled. Én ezt teszem, te meg úgy lehet, másnap véletlenül találkozol a Nővel, és a keze be van kötve, elhiszed neki, hogy megint elesett, és még meg is fedded, hogy vigyázzon jobban, pedig tudod, hogy nem azért fújja az orrát és törli a könnyeit, mert fáj a keze. Már megint.

Lepel. Erről beszéltem. Le kellene már venni. Legalább egy kicsit.

Az év végén mindig mérlegelünk. Mi történt velünk, a világban, merre haladunk, volt-e értelme a tetteinknek…

Egy dolog miatt vagyok talán a leghálásabb: a képességért, hogy tudok változni. A lehetőségért, hogy változhatok. Nem az a szilárd jellem, aki azt mondja, „én ilyen vagyok s ilyen is maradok”, hanem az, aki belátja, hogy hibázott (és annyi mindent csinálnék sokkal jobban, ha tehetném). Sokan mondják: „nem bánok semmit, mert így lettem az, aki most vagyok”. Francokat! Kellene a „delete” gomb, hogy ne bántsak másokat, hogy jobban csináljam, hogy okosabb legyek, hogy megváltoztassak dolgokat, és mindez nem csak magam miatt.

Na, de van sok „kedves” ember, akik azt szeretnék, hogy folyton belássam a hibáimat, és bocsánatot kérjek mindenért. Őket el kell szomorítanom: nem fogom belátni az el nem követett bűneimet! Mert itt az ideje, hogy öntudatosságra ébredjek, ébredjünk, hogy az eltiport méltóságunkat visszanyerjünk. Szegénység, gyász, bánat, fájdalom ide vagy oda! Fontos, hogy tudjunk belátók lenni, elismerjük a hibáinkat, nagyon figyelni kell, hogy lássuk kik vagyunk, és mivé leszünk, merre haladunk. De nem fogunk bocsánatokat kérni, csak azért, mert ezt a szerepet osztották ránk. Ki fogom nyitni a számat akkor is, ha azt várnák el, hogy hallgassak, bólogassak, és helyeseljek. Könnyebb lenne az életem, ha engednék nekik, ez kétségtelen, de nem teszem meg.

Megszoktam, hogy egyedül vagyok, és már tudom, hogy nem is vagyok olyan egyedül! Éppen úgy, mint a Mátrixban: néhányan tudatra ébredünk, látunk, és a magunk módján segítő kezet nyújtunk, sőt, akár be is mocskoljuk majd magunk. Mi soha nem fogunk beleilleni a „megszokott keretekbe”, és ha véletlenül bele is illesztenének minket, elsőként válunk ki onnan. Mert olyanok vagyunk, akik az utcán töltjük a karácsonyt a hajléktalanokkal, bevérezzük a kezünket, hogy letöröljük azt a másik arcáról, elismerjük, hogy elrontottuk a munkánkat, hogy hibát követtünk el az életünkben, és vállaljuk, hogy nagyon is élünk a pillanatokra kimért örömökkel. Mi vagyunk a tökéletlenek.

Látom a világot. Hogy hörög, alig kap levegőt. Talán krisztusi idők ezek, az idők végei. Nem tudom. De látom benne magam. Én választottam. Emberül fogok élni.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink