BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Származás, mely mindent meghatároz

2014. január 6. | Nótár Ilona

A 12 év rabszolgaság című film margójára

„I don’t want to survive. I want to live!” – Nem túlélni, élni akarok! – mondja Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor), aki mozivásznon mutatja be kényszerű rabszolgaéveinek történetét.

Steve McQueen filmje, a 12 év rabszolgaság igaz történeten alapul, az 1840-es évek Amerikájáról szól, amikor az emberrel próbálják elfeledtetni, hogy volt, van és valaha lehet egy másik, méltósággal teljes élete, ami túlmutat a cukornádültetvényeken, a gyapotföldeken, gazdákon és munkavezetőkön.

Solomon elismert és nagyra becsült hegedűművészként él viszonylagos jómódban az akkori New Yorkban, gyönyörű feleségével és pompás gyermekeivel. Egyébként színes bőrű, ami Északon akkor már kevéssé számít. Cirkuszos cimborák elcsalják, leitatják, és jó pénzért eladják Délen rabszolgának. Egyik nap még frakkban, fehér ingben muzsikál és megtapsolják a játékát, másnap súlyos bilincsekkel ébred és korbácsolják, hogy megtörjék, kiverjék belőle a múltját, amiben (északon) feketeként is szabadon élhetett. Hajóra vetik, hogy az ültetvényekre szállítsák. Nem ő az egyedüli, akit tanult és szabad emberként csapdába csaltak, és az emberkereskedők fogságában ébred.

A film nem finomkodik, nem óvja a néző lelkét. Már az első percekben megmutatja, ahogy a kétgyermekes családanyát elhurcolják, megerőszakolják, és aki szólni merészelt ellene, azt leszúrják. És mikor a hulláját a tengerbe vetik, a társa irigyli, mert ő már megszabadult a kínoktól, amelyek még rá várnak. Ekkor hangzik el a bevezetőben idézett mondat, és így indul a kétórás kínszenvedés, amely arról mesél, a túlélésért hogyan kell lemondani arról az alapvető emberi igényről, ami mindenkinek járna: az ember ne csak túléljen, hanem éljen is.

Két dolog lüktet bennem egész idő alatt. Az első egy fogalom: a determináltság. Ahová születik az ember, az meghatározhatja az egész életét. Ugyanaz az ember Északon megbecsült állampolgár, Délen viszont csak egy igavonó barom, egy koszos nigger. A jelenetek egyharmadánál legszívesebben elfordítottam volna a fejem, annyira fájt látni, ahogyan egy emberből véres húscafat lesz, vagy szétvert mocskos ribanc. A hangok is fájtak. A keservesen sirató, hiteles rabszolgadalok, a meggyötört tekintetek. Az egymás cserbenhagyása és az abszolút érzéketlenség. De kinyitottam a szemem. Látnom kellett, mert ezek vagyunk mi. Az emberek, akik ezt képesek tenni a fajtársainkkal, csak azért, mert valakik azt mondják, így helyes, ezt megteheted.

A második, ami kavargott bennem, hogy az ember milyen végtelenül embertelen. Még az állatok között sincs kegyetlenebb nálunk. A film jól példázza, hogy a környezet mit képes faragni egy humánus, biztos értékrendű egyénből – bőrszínre való tekintet nélkül. Azt is megmutatja, hogy a torzulást maguk az emberek idézik elő – az embertelenségükkel.

Ha ellenséges közegben vagy, nem lesznek barátaid. Csak egy törvény marad: a túlélés mindent felülíró szabálya. Ez pedig becstelenségekre kényszerít, ami egy barátságban elképzelhetetlen. Solomon (az ültetvényen: Platt) csak annak köszönhette az életét, hogy letagadta, tud írni és olvasni, meg annak, hogy ahol lehetett, meghunyászkodott. Szó nélkül tűrte, hogy felakasztják a munkásokat, hogy megerőszakolják, ok nélkül verik a nőket, vagy bohócként ugráltatják őket, és éppen neki kell húznia a talpalávalót, hogy a fehérek szórakozzanak rajtuk, mint a majmokon.

A rendező Steve McQueen, és a forgatókönyvíró John Ridley nem didaktikusan, mégis egyértelműen mutatja be a jellem gyengeségét és megtörhetőségét – legyen az ember fekete vagy éppen fehér bőrű.

Úgy hiszem, a szegénység, a hátrányos helyzet, a fogyatékosság – és a sor folytatható – önmagában senkit nem tesz jobb emberré. Ahhoz a jellem fejlődésén kell keresztülmenni, és egyéni döntések sokasága dönti majd el, hogy valaki emberül él vagy képtelen erre. Emberként létezni mindig tudatos döntések következménye, és ez legtöbbször nem kifizetődő. A filmben ez egyértelműen ki is rajzolódik: a férfi, aki szót emel a nemi erőszak ellen, azonnal halállal lakol. Az első tíz percben „ki lett írva” a sztoriból, nincs tovább története, mintha nem is létezett volna. Pedig csak élni akart, nem csak túlélni. Salomon azért maradt életben, mert belátta, hogy meg kell alkudnia. Be kell hunynia a szemét, süketté, ösztönlénnyé kell válnia, ha élni akar.

A filmnek több, nehezen feledhető részlete volt, annak ellenére, hogy a rendező nem arra törekedett, hogy az érzelmekre hasson. A módszer zseniális: Solomon/Platt, a főszereplő nagyon is racionális, sokszor érzéketlen szemével mutatta a valóságot. Két jelenet mindenképpen érdemes kiemelni: az egyik, amikor Patsey, az ébenfekete afro-amerikai nő fájdalomtól és sebektől eltorzult arccal ránéz Plattre, aki sír. Nem tudni, azért-e, mert fáj neki, hogy a nő mérhetetlen kínokat élt át (és ebben ő is vétkes volt, hiszen megkorbácsolta), vagy azért-e, mert nem tejesítette a nő kérését, és nem ölte meg, hogy ezeket a kínokat már ne kelljen átélnie – legalább a halál adjon neki némi méltóságot. A másik, kiemelésre érdemes jelenet az, amikor Solomon visszatér a családjához, és csak azt hajtogatja nekik sírva: Bocsánatot kérek mindenkitől.

A vetítés közben figyeltem, hogyan reagálnak a látottakra a körülöttem ülők. Nem volt tele a terem, de ez érthető. Középkorúak és érett fiatalok voltak a nézők. Ezekben a jelenetekben szembeköpik a fehér embert, meg a barnát, a sárgát és a feketét. A történelem nem finomkodik.

Amikor a gazda, Edwin Epps (Michael Fassbender) a fehér munkással beszél, aki a rabszolgák pártján állva mondja: Isten előtt mindenki egyforma, Epps azt találja mondani, hogy ez olyan képtelen hasonlat, mintha az embert (értsd a fehér rasszhoz tartozót) egy rózsaszín páviánnal hasonlítanák össze. Ezen néhányan jót nevettek a teremben, és engem mérhetetlen düh öntött el. Kedvem lett volna a képükbe mászni, és azt kiáltani, hogy „Mit nevetsz, te idióta? Mért vicces a mások rasszizmusa, ami miatt még ölnek is?” De nem szóltam. Akkor is csak a fogamat szívtam, amikor megjelent a vásznon a segítőkész emberbarát munkás (mellékszerepben! Brad Pitt), erre valaki kifakadt: „ott a sztár”. Hát ez kit érdekel? Nemcsak azért lettem dühös, mert minden vele játszó színész tényleg hiteles volt, hanem mert életről és halálról szólt a film. Ez nem holmi Tolkien-mese, meg kitalált J. K. Rowling-sztori, ahol bármi megeshet, de majd jönnek a sztárok, és úgyis mindent helyrehoznak.

Amikor vége lett a filmnek, csak néhányan álltak fel azonnal. A legtöbben maradtak a helyükön, és csak ültek néma csendben. Nem beszélgettek, nem pakolásztak. Én sem. Pedig már nem folyt vér, nem volt ütleg, szitkozódás, csak a lefelé futó stáblista.

A történet vége nincsen leforgatva (még így is több mint 130 perces a mozi), de tudjuk, hogy Solomon a rabszolgaság eltörléséért küzdő (abolicionista) mozgalom egyik élharcosa lett. Körbejárta az államokat, hogy elmondja tapasztalatait, majd mindezt könyvben is megírta, Tizenkét év rabszolgaként címmel.

Abból, hogy néhányan maradtak és egy kicsit magukba mélyedtek, arra következtetek, hogy elgondolkodtak. Amit láttak, nem mese. Emberek vagyunk és embereket ölünk. Lenézünk és megalázunk másokat, csak azért, mert azt hisszük, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megesett ez az 1800-as években a rabszolgákkal, a II. világháború alatt a zsidókkal, romákkal, melegekkel és politikai foglyokkal. Minden ok nélkül – de lehet-e bárkinek oka népirtásra? Megtörtént nem is olyan rég (1994-ben!) Ruandában, hogy a hutuk és tuszik ölték egymást halomra.

De sokkal közelebbi példák is vannak a gyilkolásra. Soroljam? Halomra öljük egymást, emberek! Valamilyen ideológiát tolunk a tetteink mellé: Isten akarta, elnyomás miatt, genetikai felsőbbrendűség, faji tisztogatás, jogos önvédelem…

Persze nagyon is értem, miről szól a film. Az emberről, akit meghatároz, hová és kinek születik. Ha például egy gyermek Magyarországon a cigánytelepről jön, eleve determinált a sorsa. Szinte semmi esélye arra, hogy megvalósítsa a meg sem születő álmait. Ugyanúgy, mint ezeknek a rabszolgáknak. Nekik sincs erejük, idejük, lehetőségük álmodni, és ha valaki mégis kiejtené a száján: „vágyom rá”, „akarom”, „képes vagyok”, százan ugranak a fejére, az iskolában, a boltban, a biztonsági őrök közül, a közmunkaprogramból, a munkafelügyelőktől (éppen úgy, mint a gyapotföldeken), hogy azonnal beléjük fojtsák a szót.

Generációk nőnek fel remény nélkül. Ez tragédia. Tudom, miről beszélek. Láttam, hogy sok, szegregált településen élő gyermek válaszolni sem tudott a kérdésemre: „Mit leszel, ha nagy leszel?” Honnan is tudná? Nincsen a lábán cipő, túlságosan fázik ahhoz, hogy másra gondoljon, mint a hidegre, egyébként is, mindaddig senki sem kérdezett tőle ilyesmit, mert a cigányosztályokban ez nem szokás. Értem őket, hiszen egy vagyok közülük.

Vannak városokban, jómódú környéken felnőtt cigányok. Ugyanolyan a bőrük színe, mint a többségé, ugyanolyanok a tradícióik is (vagy éppen ugyanúgy nincsenek nekik). De ha ügyesen megtanítják a gyermekeket hallgatni, járhatnak balettra, külön nyelvórára, és még „ember” is lehet belőlük – a többség szerint. Ugyan elismerik a „szalonrasszista” többségi gyermekek szülei, hogy a kis padtárs cigány, de gyorsan helyre is hozzák a logikai buktatót: ők a „jó cigányok”, befogadhatók. Ezt is ismerem, a „jó cigány” stigmát. Soha ne legyek én jobb cigány, mint a vidéki, lerobbant, önkormányzati, komfort nélküli lakásban élő, nagyon csoró (szegény), de nagyon betegecske, drága jó anyám.

Most mit csináljak?

Észrevettem, hogy a blogjaimban egyre több a kérdés. Nem bánom. Egy zsidó közmondás szerint onnan mérik, mennyire vagy értelmes, hogy milyen kérdéseket teszel fel, nem pedig, hogy milyenek a válaszaid. Tehát mit tegyek mindazzal, amit a világban látok? Felhívom az emberek figyelmét, hogy lássanak. És addig teszem ezt, amíg van fajgyűlölet, és amíg az erőm engedi.

Ugye nem létezik olyan ok, amiért egész népeket lehetne elnyomni, megalázni, legyilkolni? Nincsenek színek és univerzális igazságok. Ember van.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink