BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Nemzeti öntudat

2014. január 11. | Nótár Ilona

Közeledik a választás. Növekszik a cigányok értéke, hiszen mi is szavazunk. Különleges időszak kezdődik: most akár magyaroknak is vallhatjuk magunkat. Nincs cáfolat, csak szavazócédula.

Diplomás, nyelveket beszélő, középosztálybeli polgár vagyok. Igazi magyar – vagy az is lehetnék. Mégis csupán annyira akarok magyar lenni, amennyire a társadalom elfogadja az én drága, barna bőrű, beteg, nagyon szegény, telepi cigány anyámat. Nem szeretnék a „szalonrasszisták” kedvence lenni, miszerint én vagyok a jó és rendes cigány, aki sikeresen beilleszkedett a társadalomba. Vagy, ahogy mostanában sikkesebb mondani: integrálódtam, asszimilálódtam. Számukra az elnevezésbeli különbség egyre megy, mert a lényeg, hogy hasonló vagyok a többséghez. Sokoldalúan képzett lettem, közöttük élek, szép, kommersz ruhákban járok, tanítói székben ülök, tehát hasznára vagyok a társadalomnak, amely cserébe „örökbe fogad” engem és lelkesen mutogat, mint „igazi” új magyart (épp, mint Mária Terézia idején…). Kivételezett és befogadott lehetnék. Senki észre sem venné, hogy más vagyok. Persze, csak ha elhagynám az őseimet, a családomat. (Hány olyan értelmiségi cigányt ismerek, aki úgy nyert sikeres polgári életet, hogy eltagadja cigány múltját, és azt, honnan származik…)

De én az anyámé vagyok. Az én országom ott van, ahol a családom. Azok között, akik egész életemben olyannak láttak, amilyen valójában vagyok. Nekik soha nem kellett bizonygatnom, hogy értékes vagyok, képes és méltó arra, hogy közöttük élhessek. Ők az igazi országom, hiába vagyok jogilag magyar állampolgár. Hiszem, hogy egy ország csak annyira bír egészséges nemzeti öntudattal, amennyire képes befogadni hazája legmegvetettebbjét, legkisebbikét, leggyengébbjét. Amíg nem nézik emberszámba a mozgássérülteket, ahogy arról blogjában Mosolyka is ír, ahol lelövik a cigányokat, vagy emberek halnak éhen, fagynak meg az utcán, vagy éppen nemi identitásukat tagadva kell szinte bujkálniuk sokaknak –szóval, amíg tele az ország ezekkel az igazságtalanságokkal, nem lehetünk erős nemzet.

Mi teheti az embert egy nemzet büszke tagjává? Az, ha ismeri az anyaország nyelvét, kultúráját, történelmét, hagyományait, ismeri és lakja a földet, amit hazájának mond. Mi, cigányok ezt tesszük több száz éve. Kiálltunk a hazánk mellett a szabadságharcban, forradalom idején, háborúkban. 1990-ben Marosvásárhelyen cigányok mentek a magyarok megsegítésére: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” – kiáltottuk. A magyarországi rendszerváltást követően, a romák nagy része – szakmunkás bizonyítvány híján – munkanélkülivé vált, de nem adtuk meg magunk a sorsnak. Kimentünk az utcára dolgozni, hogy azokat a kemény és alantas munkákat elvégezzük, ami a legtöbb ember számára elvégezhetetlennek bizonyult, azért a lehetetlenül kevés pénzért meg még inkább. Építkezés, csatornázás, árokásás, szemétégetés, vasazás, útépítés. Ez a Magyarország és ez a világszép Budapest a mi munkánk miatt (is) ilyen. Csak erről kevesen tudnak, és erről szinte senki nem akar beszélni.

Azt mondják sokan, hogy a romák nem szeretnek dolgozni, pedig máig velünk töltik meg a közmunkaprogramokat. Semmi nem változott. Ami a nem romáknak túl nehéz vagy szégyenteljes, azt a „léhűtő” cigányok köszönettel elvégzik, éhbérért. Kenyérre nem jut nekünk a hó végén, nemhogy álmokat építsünk. Méltóságot mindenkinek, ugye?

Ki a magyar? Ide születtem. A magyar történelmet tanultam. Ennek az országnak fizetem az adót. Itt nevelem a gyermekeimet, és itt dolgozom önkéntesként, hogy hasznára legyek a népemnek, minden tudásommal.

Az identitás egyéni választás kérdése. Nem lehet senkire ráerőszakolni, és nem lehet attól megfosztani senkit sem. Nekem kettős pánt díszíti a homlokom: magyar és cigány, cigány és magyar vagyok. Nem is tudom, melyik inkább. Akkor a legkönnyebb számomra, amikor elutazom itthonról, és a világ csak egy európait lát bennem. Bárki lehetek: olasz, magyar, francia vagy görög. Bárki. Akárki. Ember. Ugyanolyan, mint ők, a többiek. Olyan jó egynek lenni a sok közül. Stigma nélkül. Mert Magyarországon cigánynak lenni – egyáltalán nem könnyű és szinte lehetetlen büszkén vállalni azt, akik vagyunk.

Fiatal lányként annyira büszke voltam a származásomra, hogy elmentem a tüntetésekre, meg a március 15-ei megemlékezésekre is. Bennem volt a forradalmi hevület, a hazaszeretet. Ahogy felnőttem, megértettem, hogy este nem járkálhatok az utcán a cigány barátaimmal, mert leköpdösnek és megvernek. El kellett fogadnom, hogy a legtöbb szórakozóhely és nívós étterem a cigányok elől „zártkörű”, és a munkahely nekünk „betelt”. Rá kellett jönnöm, hogy ebben az országban olykor megölnek minket a származásunk miatt. Valósággá vált, hogy a testvéreim tervet készítettek, ha éjszaka megtámadják őket, ki haljon meg először közülük.

Egyre kevésbé tudok lelkesedni a magyarságom okán. Mert ha az anyámat és a testvéreimet nem fogadják be, akkor én sem tartok a tömeggel. Ha ők nem mehetnek ki biztonságosan és büszkén a nemzeti felvonulásokra, akkor én mit keresnék ott? Engem ölelgessenek a magyarok, de hagyjam, hogy az anyámat kilökik maguk közül?

Egy nemzet csak annyira erős, amennyire képes a legkisebb befogadására.

Sajnos egyre jobban haragszom erre a hazára. Minden embernek joga van boldognak lenni azon a földön, ahová született. Nemre, fajra, nemzetre, bőrszínre, nemi hovatartozásra, politikai és vallási nézetre tekintet nélkül. Senkit nem determinálhatna ezek közül egyik tényező sem.

A cigánynak is csak egyetlen egy élete van. Mi is ugyanúgy szeretjük a gyermekeinket, és a legjobbat szeretnénk adni nekik. Nem nézhetjük némán, hogy reménytelenségben nőjenek fel nemzedékek, több generációs munkanélküliek, a családjaink, akik elfogadják, hogy, átjárhatatlan falak és korlátok veszik körül őket. Az egyetlen életük tele van falakkal. Legyen hatalmon bármilyen színű kormány, évtizedek óta nem változik semmi. Elegem van már abból, hogy szinte állandóan elnézést kell kérnünk, amiért létezünk, és egy-egy ember bűne miatt fizetünk évtizedekig. A bűnnek nincsen színe. Tény: a cigányok többsége közmunkás, éhen halni is kevés pénzért dolgozik, és nem henyél. Élni próbál. De körtelopásért lelövik őket. Másokat meg kitüntetnek, mert ügyesen sikkasztottak milliárdokat. Közhelyeket puffogtatnak, mi meg szemet hunyunk, mintha így lenne helyes.

Engem egyre kevéssé határoz meg a nemzeti öntudat. Inkább az egyéniségeket, individuumokat, élettörténeteket figyelem. Ahogy egyre több emberrel fogok kezet a világban, és cseréljük ki tapasztalatainkat, érzem, hogy nem is az országhatárok közé szorított nemzeti öntudatom határoz meg, hanem az ember mivoltom.

Népszabadság illusztráció

Olyan ország állampolgára szeretnék lenni, amelyik büszke rám, anyámra és a családomra is. Olyannak, amelyik egyenlő lehetőséget teremt számunkra a tanulásban, a munkában, az életben. Ahogy Martin Luther King mondta, nem kuncsoroghatunk folyton befogadásért, jogokat kell követelnünk. Évszázadok óta értékes részei vagyunk ennek az országnak, függetlenül attól, hogy éppen választási év van-e vagy sem.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink