Bogdán Péter blogja

Emberarcú kapitalizmus

2014. január 12. | Bogdán Péter

A Kádár-rendszerben emberarcú szocializmusról beszéltek, de én inkább emberarcú kapitalizmust szeretnék látni. Ugyanis Afrikában is életben akarnak maradni az emberek.

Véletlenül kapcsoltam a napokban egy tévés riportműsorra, amelyben Namíbiát mutatták, az ottani mérhetetlen szegénységet, azt, hogy mennyien éheznek, felnőttek és gyermekek. Persze arról is beszéltek, hogy az éppen uralmon lévő kormány és a nemzetközi szervezetek milyen módon próbálják enyhíteni az afrikai ország polgárainak nyomorát. Ezen el kellett gondolkodnom. Először arra jutottam, hogy az emberiség szenvedése mögött csak az áll, hogy kapitalizmus folyamatait évszázadok óta rosszul tervezik. Aztán észbe kaptam, hogy elavult terminológiára járt az agyam: éppen kapitalizmusban nincs (népgazdasági) tervezés, állami szinten legalábbis.

Ha végiggondoljuk Afrika történelmét, megértjük, hogy a lakossága nemcsak a rossz környezeti adottságok miatt szegény. A szegénységnek oka az is, hogy az újkori gyarmatosítók évszázadokon keresztül ki/lerabolták a kontinenst, sőt az ott élők közül milliókat hurcoltak el rabszolgának. Tehát a feketéknek esélyük sem volt átlépni az európai típusú gazdasági fejlődésbe, majd ennek következményeként a vagyon felhalmozására. A volt gyarmattartók (Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Spanyolország, Franciaország, Olaszország) részéről tehát az lenne a minimum – gondolom –, hogy az afrikai államok adósságának nemcsak egy részét engedik el, hanem az egészet, hiszen az ő mai jólétük jórészt abból fakad, hogy az őseik hogyan kergették bele a máig tartó nyomorba a feketéket.

Az emberiség nyomora mögött mindig megjelenik a pénz, illetve a hiánya. Pedig a pénzt eredetileg arra találtak ki, hogy mérni lehessen, ki milyen mennyiségű, mennyire értékes munkát végzett a közösség, tehát a társadalom számára. De ez a szemlélet figyelmen kívül hagyja, hogy mi történik azokkal, akik a gazdaság szerkezetébe – bármilyen ok miatt – nem férnek bele. Azok esetében, akik eleve nem is találnak munkát, nincs lehetőség megmérni, hogy mennyire értékes a tevékenységük. Nyilván a korai újkor (1600-as évek) gomböntőinek, patkoló kovácsainak, hajóácsainak, vitorlaszabóinak, bocskorkészítőinek munkájára ma nagyon-nagyon korlátozott lenne a kereslet.

A kapitalizmus az egyéni vagy szűkebb csoportérdekre épít. Az ENSZ számos szervezetében jól fizetett munkahelyek tömegét teremtik meg a fekete afrikaiak megsegítésére. Szembeállítom ezzel a saját fantaszta ötletemet: csak az adósságukat kellene eltörölni, továbbá jelentős (anyagi és emberi) segítséggel beindítani a gazdaságukat. Ha anarchista módon gondolkodnék, azt mondanám: úgy tűnik, ez senkinek nem áll érdekében. Jobb, ha kevesebb pénzt csorgatnak a kontinensnek, mert akkor a jól fizető ENSZ-állások is megmaradnak. Ugyanakkor tudom, hogy számos szakosodott szervezet (például a mezőgazdasági, FAO) szakembereket küld a világ számos országába, hogy a helyi helyzetet a már másutt (például Magyarországon) csiszolt szaktudásukkal segítsék.

A világ feltalálta a „fekete bizniszt”. Afrikában nem halnak annyian éhen, mint amennyien az ENSZ segítsége nélkül pusztulnának el. Lehet ezt úgy is felfogni, hogy ezzel az emberiség könnyített a lelkiismeretén. Ugyanakkor viszont az afrikaiakért dolgozók olyan életszínvonalon élnek, amelyet még a mai feketék unokái sem fognak megtapasztalni. Sokat kell gondolkodni, amíg ezt az ember megérti.

Rossz a kapitalizmus jelenlegi formája. Nemcsak azért, mert az egyéni érdekre, vagyis az önzésre épít, hanem azért is, mert éppen megint világgazdasági válság van. Vagyis ha senki nem akarná a saját, érdekeit előtérbe helyezni, a világgazdaság akkor is kiszámíthatatlan jelenségeket produkál. Marx nem mon­dott butaságot a gazdaság mozgásait elemezve, és ez akkor is igaz, ha a magukat marxistának mondók hosszú listáján jórészt olyanok vannak, akik szörnyeteget építettek az elképzeléseiből.

Mielőtt valaki kapásból lekomcsizna, leszögezem: elutasítom a kommunista diktatúrákat, mert embertelenségük – az áldozatok számát tekintve – csak a nácizmushoz és a fasizmushoz mérhető. De elutasítom a kapitalizmust is, mert elriaszt, hogy kizárólag önzésre neveli az embereket. Mindennapi viszonyainkat is megmérgezi a pénzért folytatott küzdelem. Szülő és gyermeke, vagy akár testvérek is kiköthetnek a bíróságon, mert ölre mennek a pénzért. Mert attól függ az életük.

Tudom, hogy leegyszerűsítek. De mindenütt azt látom, mindenkinek azért harcol, hogy minél több pénze legyen. Ez hétmilliárd embert állít csatasorba, akik aztán el- és megtapossák egymást, és a versengés élet-halál harccá válik. Akiknek még esély sem jut, hogy beszálljanak a taposásba, azoknak a csendes, észrevehetetlen éhhalál marad. Legyen szó fekete gyerekről vagy felnőttről. Nem velünk élnek, hanem egy (tőlünk) távoli kontinensen, amelynek hatalmas területein évszázadokkal ezelőtt megállt az idő. Más értékrendet őriz, más mércével mér. Nem is tudósítanak róla mindennap, sem az ott értelmetlenül elpusztult életekről.

Churchill legendás mondása szerint „A demokrácia ugyan nagyon rossz, de még nem találtak fel nála jobbat.” Szerintem viszont jó a demokrácia, és azt sem hiszem, hogy ennél jobbat ki lehetne találni. De tény: a kapitalizmus jelenlegi formája sem jó, és eddig nem találtak ki jobbat nála. Éppen ezért a mi generációnknak el kellene jutnia oda, hogy megreformálja a világ jelenlegi szabályrendszerét. Hogy ehhez a társadalmat, a különböző társadalmakat kellene megváltoztatni, vagy az egyének gondolkodását, bizony én sem tudom, de valószínűleg mind a kettőt.

A Kádár-rendszerben emberarcú szocializmusról beszéltek, én viszont inkább emberarcú kapitalizmust szeretnék látni. Egy olyan demokratikus politikai rendszert, amely nem csúszik át sem államkapitalizmusba (a kommunizmusba), sem pedig a szélsőséges fajüldöző diktatúrába (a nácizmusba). Abban a vágyott kapitalizmusban több lenne a lehetőség a szolidaritásra, és kisebb az esély a gazdasági válságok kialakulására. Afrikának is életben kellene maradnia.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink