BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Hajléktalanok a hidegben

2014. február 3. | Nótár Ilona

Az utcánk végén, a sarki bolt mellett rendszeresen állnak hajléktalanok. Kéregetnek, szédelegnek, üldögélnek, beszélgetnek. Ott töltik az egész napot, majd elmennek aludni valahová. Mindennap találkozom velük, s látom, hogy ezek az emberek évente nem egyet, de hetet öregszenek. Láttam, ahogy egy fiatal, harmincas férfi három év alatt hogyan vált idős emberré. Egy ideje már csak a homályt látom a tekintetében, szinte öntudatlan és meggyötört. Eleinte még tiszta volt az elméje, beszélgettem vele sokat. Akkoriban kihúzta magát, egyenesen járt. Emlékszem, mert igen magas volt a srác. Amikor munkába indultam, odaszaladt és mondta, hogy ő is nemsokára indul, mert megy fürödni a szállóra. Most már nem mond ilyeneket. Lassan meggörbedt a háta, összement kicsit, és a tekintete végleg tompa lett. Szakálla nőtt, betegesen soványra fogyott, fogai kihullottak, haja megnőtt. Most már a szavát sem értem, csak vélem, mit szeretne. Általában pénzt. De azt már nem adok neki, csak ételt és jó szót. Kicsit haragszom rá, mert nem tartott ki, pedig nagyon akartam segíteni neki.

Ismerem a kis csapatot, amelynek tagjai a közeli bolt előtt tanyáznak. Mindennap ott megyek el előttük. Hogyne köszönnék nekik, hogyne beszélgetnék velük. Sajnos, mindig csak röviden, mert állandóan rohanok valahová, de amikor jövök visszafelé, ők észre vesznek, és hazáig kísérnek (az én kérésemre) – legalább addig is beszélgetünk –, én meg felszaladok a lakásba, forróra melegítem a finom főtt ételt, és leviszek nekik két-három adagot. Ők áldást mondanak rám, én viszonzom, s kérem őket, hogy vigyázzanak magukra, legalább aznap éjszaka. Eleinte furán néztek rám, hogy miért fontos nekem éppen az ő sorsuk, de mostanra megszokták az anyáskodásomat, és még ők próbálnak nyugtatni engem, habár tudjuk, hogy mindez csak ámítás, s nem lehetünk biztosak a holnapban.

Amikor vásárolni megyek, megállítanak: „A gyerekek hogy vannak?” – kérdik. Vagy azt mondják: „Várj, várj, el ne menj, hoztam ám a gyerekeknek valamit.” Kotorásznak a táskájukban, és végül a legaljából előkerül a kincs. Valami szemétből kikerült karlánc, esetleg kis, fából faragott madár vagy pörgettyű. Nagyon megköszönöm, és odaadom a nálam lévő kevéske pénzt. Van olyan közülük, aki alkohol (és/vagy egyéb kábítószer) állandó mámorában él, de olyan is, aki mindig józan, olvassa a híreket, folyton zenét hallgat és megmarad a valóság talaján. Elfogadom őket. Lassan, az évek során megismertem kicsit az életüket. Beleláttam a „miértjeikbe”, vagyis abba, hogy önhibáján kívül is kikerülhet az ember az utcára, s a saját elhibázott döntéseink következménye is éppen olyan fájdalmas, és ok nélkül való. Ami a mi számunkra magától értetődő és egyértelmű, az számukra nem is létezik: meleg étel, konyha, szeretettel teli ölelés, tévénézés, internet, kávé az ágyban… Apróságok. Senki nem érdemel hajléktalanságot, és hogy kivert kutyaként kelljen élnie.

Apropó: kutya. Azt a fiatal srácot, akiről mondtam, hogy csak árnyéka egykori józan magának, már senki (még a legtámogatóbb barátja sem) hívja a nevén, csak úgy, hogy „Kutya”. Ez a beceneve. Vagyis már a neve. Az igazit már elfelejtették. Most: Kutya. Nem olyan kutya, aki ugat, hanem olyan, aki az ételért, pénzért kunyerál, a barátai pedig, vagy akik megszánják, odadobnak neki néhány falatot. Ennyire futja belőle.
Ezek az emberek panaszkodnak nekem a mindennapi harcaikról, hogy a másik hajléktalan csoport tagjai látszólag ok nélkül verik el őket. Erősen fenyíti őket az utcamaffia is, elveszik a pénzüket és az értéktárgyaikat. Nem lehetnek igazi barátaik, mert estére mindenki ellenséggé, az éhség és kivetettség okán. Főleg a hajléktalanszállókon igaz ez. A legtöbb esetben a szükség kényszeríti őket a lopásra. Éhesen és fázva a legszentebb eskükre épült barátság is ebül vész el, elég hozzá egyetlen hideg éjszaka.

Tőlem szívesen fogadják a pénzt, talán még nagyobb örömmel a finom, meleg ételeket. Olykor szinte a rendelést is leadják. Így kezdik a kérést: „Lehetne-e, esetleg…?” Hát, hogyne lehetne… Főzöm, kinek csípősen, kinek fűszeresen, kinek füstölt hússal.

Néha mondom a nagyobbik lányomnak, hogy most vigye oda ő nekik a meleg étket. Nem akarja. Fél velük beszélni. Ezt az érvet nem fogadhatom el. Meg kell ismernie az élet ilyen oldalát is, meg kell tanulnia becsülni az életet. Nincs jogunk ítéletet mondani senkire. Nem engedhetjük meg magunknak. Az egyetlen út az elfogadás és a megértés. A gyermekemnek ezt tanítom. Persze megszólal az emberben a józan ész: „És ha ezzel veszélybe sodrod a lányod életét? Annyi gonosz ember van a világon, és a szükség sok mindenre rávihet valakit…” Nem veszélyesebb ez, mint maga az élet. Szeretem a lányomat, mindennél jobban szeretem, de meg kell tanítanom neki az adás képességét, és az előítéletmentes gondolkodást. Bátornak kell lenni, hogy nyisson az emberek felé, akik másként élnek, mint ő. Tudom, hogy ez veszélyes is lehet. De azt hiszem, mindezzel együtt inkább ajándékot adok neki azzal, hogy azt mondom: legyen nyitott és merjen adni.

Mostanában nagyon hideg van. Mínuszokat mutat a hőmérő. Mondom az útszéli barátomnak: „Kérlek, gombolkozz be jobban, vigyázz magadra, te!” Se sál, se sapka rajta. Látom, hogy könnyes a szeme, és az egyik szeme folyamatosan könnyezik, biztosan gyulladt. Megígéri, hogy vigyázni fog magára, de azért megjegyzi: „Tegnap hideg volt. Nagyon hideg.” S érzem a szavain, hogy mennyire fájt minden hidegben töltött perc. Mondom neki, hogy gondoltam rájuk, de közben szégyellem magam, mert eszembe jut, hogy az este én is fáztam itthon, a 19 fokban, még zsörtölődtem is, hogy meg lehet fagyni idebenn… Figyeljünk egymásra! A hajléktalanok is emberek. Jó emberek. Mostanában többükkel is megismerkedtem közelebbről, nemcsak az utcánkbelieket, hanem egy program keretén belül másokat is. Annyi életbölcsességet, tiszta valóságlátást, életszeretetet kevés embernél tapasztaltam, mint náluk, ezt őszintén mondhatom.

Ha csak egy tál meleg étellel tudunk segíteni, az számukra hatalmas dolog. Kabát, sál, sapka, kesztyű. S legfőképp jó szó. Azért különösen hálásak azok, akiknek kevés adatott belőle, de annál több megvetés…

Nemrég karácsony volt. Itthon ünnepeltem a családommal, de a barátiam között voltak, akik inkább kimentek az aluljárókba, és a hajléktalanokkal töltötték a szentestét. Ételt vittek, italt adtak, együtt zenéltek, énekeltek velük. A hozzájuk hasonló embereket ünneplem a szívemben. Sokkal hatásosabb ez, mint a legtöbb felzárkóztató program.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink