BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Tetovált cigány asszony

2014. február 12. | Nótár Ilona

Először azt gondoltam, hogy írok egy esszét a romák tetoválási szokásairól. Néhány éve mélyebben elmerültem ebben a témában, lenne is hozzá szakirodalmam. Végül úgy döntöttem, mégiscsak őszintébb és ember közelibb, ha a saját blogomban a magam tapasztalatait írom le (ha már van), és közben érintem az általánosabb jellemzőket is.

„Nálunk a tetoválás soha nem volt divat” – szokták mondani. De azért mégiscsak szinte minden cigány családban van egy-két férfi, akinek már varrtak valamit a karjára, a mellkasára vagy a hátára. Ezeknek a jeleknek mindig van története, ritkán látni nonfiguratív, „semmi jelentősége” rajzokat. Olyan eseményekre emlékeznek ezekkel (általában kereszt vagy tulajdonnév, szívbe írva), mint az anyák és az apák halála, a gyermek születése. De a nagykorúság jeleként is látható egy-egy grafika (név vagy néhány szimbólum az ujjakon) a karon vagy a mellkason. Szinte mindegyik tetoválás sajátja (mármint a régi idők rajzaira, szövegeire gondolok), hogy nem szalonokban készültek, hanem otthon. A családban volt egy hozzáértő ember, aki kiszuperált lemezjátszóból, kis motorral, meg tűvel összeszerelt eszközzel, hamuval és más vegyszerekkel elkevert tintával vitte a bőrbe az anyagot. Ezek a sok alkohollal meglocsolt események szinte rituálék voltak, melyeket kifejezetten férfiak számára találtak ki. Nagy tisztelet övezte azt az öreget, aki a varratot készítette, és nagy szégyen volt, ha nyafogott vagy bárhogyan kifejezte a fájdalmát az, akit varrtak. A barátai itatták, bátorították, de ha nem viselkedett méltóképpen, nevetség és gúny tárgyává vált, olykor ki is közösítették. Ha a seb begyulladt, hősiesen kellett viselni, és a tetoválós csávó vagy öreg tudta, mit kell kenni rá, hogy mielőbb meggyógyuljon.

A zárt közösség számára jól ismert jelek például a börtönviselt emberek tetkói. A mutatóujj és a hüvelykujj közé rajzolt pöttyök az évek számát jelenthették, ha azt a cigányok látták, biztosak lehetettek, hol járt a messziről jött vendég. A bent elvégzett titkos tetoválások azt is megmutatták, hogy az illetőt milyen bűntettért ítélték el, és hogy bent melyik bandához tartozott. Ezt a kintiek mind értették, de soha nem beszéltek róla, nem kérdeztek felőle. Csak tudomásul vették, és ennek megfelelően helyezték el őket a közösség hierarchiájában.

Tetoválást jóval ritkábban látni nőkön. Ennek legfőbb oka talán az, ami engem is egész életemben vezetett. (S ahogy később tanultam, leginkább az ószövetségi zsidó hagyományokhoz hasonlatos, mint például Eszter története.) A hagyományőrző cigány családokban gyakori az a felfogás, amely szerint a nőnek akkor van a legnagyobb értéke, ha fiatal, szeplőtelen, férfi nem érintette, nincsen rajta semmilyen „csúfság” vagy testi hiányosság, és küllemre formás, ápolt, tiszta. Hosszú haja a legfőbb éke, a hagyományokat ismeri és azokat megtartja, szelíd jellemű és elfogadó. Ebbe a képbe legkevésbé sem fér bele a testet örökre megváltoztató, a bőrbe tűvel vésett tintafolt. Nálunk, romungróknál ezek a szabályok nem voltak ennyire szigorúak, de azért a tetoválás szóba se jöhetett egy nő (főleg nem fiatal nő) számára. Vagy ha igen, az minősítette a viselőjét, és megszabta helyét a közösségben.

A mi közösségünkben szinte mindenre van íratlan szabály. A muzsikusok családjai zárt közösséget alkotnak. Ha például vendégek jönnek hozzánk, mindennek ragyogó rendben kell lennie (sok romához a vendégek bejelentés nélkül érkeznek, ezt tekintik természetesnek, és eléggé „gádzsó” szokásnak tartjuk a sokkal előbbi bejelentkezést), a vendégnek minden kívánságát teljesíteni kell. A minimum, hogy legyen vendégváró étel, ital, kávé. Ha nincs, azonnal neki kell látni a főzésnek, és akár az utolsó falatokból is össze kell hozni valamit, hogy az asztalra kerülhessen. Szégyen, ha az asszonyok sokáig ülnek, és nem tesznek- vesznek, takarítanak, a férfiak óhajait folyton figyelni kell. Mi, nők szigorúan elkülönülünk, és nem maradunk a férfiakkal társalogni. Még a rokon férfiakkal sem beszélgetünk sokáig, mert fiatal férjes asszonyok vagyunk. Nálunk ez így van megszabva.

Mielőtt azt gondolnák a kedves olvasók, hogy ez a viselkedés diszkriminatív a nőkkel szemben, elmondom: számtalanszor tapasztaltam, hogy ezt a nők maguk intézik így. Amikor még fiatal, tudatlan voltam, lett volna igényem arra, hogy egyenjogúan együtt legyünk. De látni kellett volna, hogy a többi nő hogy nézett rám, hallva, mit szeretnék. Már az, hogy annyit tanulok, diplomám van, furává tett a családban, és hogy még hozom ezt az egyenjogúság sztorit is: hát, nem arattam sikert. Emlékszem, már másnap jött a telefon az anyósomnak, hogy nem bírok magammal, mert erőszakosan a férfitársasággal akartam beszélgetni, és nem melegítettem meg ötödszörre is a húst a sütőben, hanem mikróba tettem, mert lusta voltam.

Na, ezt csak azért meséltem el, hogy megértsék, miért nem mondtam el egyetlen léleknek sem, hogy tetoválást akarok. Jelet, stigmát magamra. Esküszöm, hogy nem lázadásból szerettem volna. Úgy éreztem, hogy nekem ez kell. Láttam a tévében ezt a tetoválós sorozatot, Kate-tel, vagy kivel, és csak megerősítette a már régen megfogalmazott vágyat, hogy magamon hordjam a jelet: a gyermekeim ragyogó nevét, a reményt adó és csillogó szavakat, amelyekre, ha ránézek, mindig látni fogom, hogy mik az életem legnagyobb értékei, sikerei, örömei, s hogy miért érdemes mindent végigcsinálni.

A lányaimnak elmondtam a titkot, ahogy mindent megosztok velük. Közöttünk nincs helye sem alakoskodásnak, sem hazudozásnak, csak támogató és megértő szeretetnek. A nagyobbik eléggé kiakadt, a kisebbik, mint mindig, támogatott, hiszen ha engem boldoggá tesz… Hannus is meglágyult irányomban, amikor elmondtam, hogy a tetoválások róluk fognak szólni. Együtt találtuk ki a szimbólumokat. Néhány hónapig (!) nézegettem, ki lenne a legjobb művész, majd végül egy szalonban felvarrattam. Senki nem tudta, senki nem támogatott, nem biztatott, nem is tudott lebeszélni, mert magamban döntöttem el. Egy dologgal kellett számolnom: mindkét tetoválást egyszerre meg kell csinálni, mégpedig a legfájdalmasabb és leglátványosabb helyre, a két karom belső részére. Nem kicsit fájt, de alig szisszentem fel. Gyönyörű lett.

A lányaim apjának évek óta próbáltam mesélni az álmomról, de mindig határozottan és mély megvetéssel hárította el tetoválás témáját. Ahogyan azt a családi öröksége szerint tennie kellett. Napokkal a beavatkozás után vette észre, addig takargattam. Gyűlölte. Ahogy gondoltam, mélységes megvetést kaptam érte, csak sokkal erősebb indulattal és elszántsággal, mint arra számítani lehetett. Szörnyű bűnt követtem el szerinte, mert semmit nem is tehettem volna az engedélye nélkül. Hiszen sok-sok éven át még azt is megmondta, hogy milyen színű legyen a hajam, meddig érjen, és most idáig jutottam…

Szegény, szégyent hoztam rá. Nem tudom szavakkal leírni az olthatatlan haragot. Amit tettem, az ő szemében öncsonkítással ért fel. A családja előtt is szégyellte a tettemet, mert ez azt bizonyította: nem tudott élni a hatalmával, hogy megakadályozzon.

A lányaim egészen másként fogadták. Hanna sírt, mert látta, valaki annyira szereti őt, hogy örökké a testén hordja a nevét. Felülmúlhatatlan érzés. Anyám nagyon-nagyon meglepődött. Elfogadta, de a hét gyermeke közül tőlem várta ezt a legkevésbé. A lánya vagyok, és így is szeret.

Sokkal nagyobb megbotránkozást okozott a tetoválásom, mint amire éveken át felkészültem. A tettem a cigány és nem cigány, értelmiségi világomban is kiverte a biztosítékot. Eleinte könnyen viseltem a megbotránkozó tekinteteket, de most már egyre fárasztóbb, hogy magyarázatot kérnek, hogy kínosan nevetnek, meg inkább elsompolyognak, mert nem tudják hogyan kimondani, mennyire csalódtak bennem.

Nem értem az embereket. Mindenkinek joga úgy bánni a testével, hogy teljesnek és boldognak érezze magát. Elfogadom mások hagyományait, és alkalmazkodom a szokásaikhoz, szertartásaikhoz, viselkedésükhöz, kinézetükhöz (ezt el is várják tőlem), de Emberek! akkor miért nem vagytok legalább ilyen elfogadóak velem szemben is?

Bánom-e, hogy megtettem? Nagy árat fizettem érte. Majd belehaltam, annyit bántottak miatta. De nem! Akartam, fontos a számomra. Sőt: szeretném még kiteljesíteni ezeket a rajzokat, ahogy majd nőnek a lányaim, s már megvan a terve a harmadik szimbólumnak is, ami rám kerül.

Viszont a tetoválások viselése némiképp megváltoztatott. Keményebb lettem: elfogadást kínálok és elfogadást követelek! Nincs vita.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink