Bogdán Péter blogja

Gyula bácsi kálváriája

2014. február 21. | Bogdán Péter

Ez a történet „hatóságilag nem igazolt”. Az elmondottak kizárólag a beteg hozzátartozójának írásos vallomásán, az orvosi zárójelentéseken, rendőrségi jegyzőkönyvön és a halotti bizonyítványon alapulnak.

Ez a történet „hatóságilag nem igazolt”. Az elmondottak kizárólag a beteg hozzátartozójának írásos vallomásán, az orvosi zárójelentéseken, rendőrségi jegyzőkönyvön és a halotti bizonyítványon alapulnak. Az állítások nehezen bizonyíthatók, ezért nem említem a kórház nevét, és a történetben szereplő Gyula bácsinak és Ildikónak is más az eredeti neve. Ugyanakkor fontos információ, hogy a történetben szereplő belgyógyászat, pacemaker ambulancia, endokrinológia ugyanabban a kórházban működik.

Gyula bácsi 2013. június 12-én került a belgyógyászatra, háziorvosi beutalóval. A zárójelentés szerint addigra már két hete dagadtak voltak a lábai, egy hete a vízhajtó adagját is emelni kellett. Ugyanakkor nem köhögött, mellkasi fájdalma nem volt, ami különösen fontos, ugyanis 2011 novemberében pacemakert kapott. Gyula bácsinak a tudata is tiszta volt, amikor felvették a kórházba.

Mégis szükségét érezték, hogy mentővel szállítsák be a sürgősségi osztályra, ahol a lánya, Ildikó szerint reggel tíz és délután kettő között felügyelet nélkül hagyták, magatehetetlenül és étlen-szomjan. Gyula bácsi ebben a négy órában a vízhajtó miatt összevizelte az ingét, az öltönyét, a cipőjét. A belgyógyászaton a cukorbetegsége ellenére is csak vacsorát kapott. Ráadásul a – rendőrségi jegyzőkönyv szerint – a zárral nem rendelkező kórházi fiókjából ellopták a pénztárcáját, amiben a személyes iratai voltak, és hatezer forint.

A nyolcvanöt éves bácsit június 20-án engedték el a kórházból. A zárójelentésében az olvasható, hogy szívelégtelenség lehet a lábszár-ödéma oka, valamint krónikus bronchitist állapítottak meg nála. Ez utóbbi miatt a cukorbetegséget ellensúlyozó terápiát kapott, aminek következtében a keringése a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozottá vált. Egyébként is sok gyógyszert adtak neki, de ami fontos, hogy Renitecet [magas vérnyomásra és a szívműködés gyengülésére adják] és Janumetet [vércukorszint-szabályozó] is felírtak neki. Innentől fogva tragikus felgyorsultak az események. Gyula bácsi július 23-án elkerült a pacemaker ambulanciára, ahol – a kezelőlap szerint – azt állapították meg, hogy a sebe rendben van, a pacemaker kifogástalanul működik, és a keringése is kielégítő a körülményekhez képest. (Ez különösen fontos megállapítás, mert ellentmond a június 20-án írt zárójelentésnek, amely szerint szívelégtelenség okozta Gyula bácsi lábszár-ödémáját.) A gyógyszeres kezelésen nem akartak változtatni, viszont kontroll vizsgálatot írták elő 2014 július végére. Vagyis olyan mértékben rendben találták Gyula bácsi szívműködését, hogy azt feltételezték, egy év múlva minden gond nélkül meg tud jelenni az újabb vizsgálaton.

Egy nap elteltével, július 24-én Gyula bácsi háziorvosa beutalót írt az endokrinológiára, ugyanis véleménye szerint az egyhetes, június 12-től 20-áig tartó kórházi kezelés óta zavartnak tűnt, időnként paranoid tüneteket produkált, és azt vélelmezte, hogy ennek oka a Janumet alkalmazása lehet. Gyula bácsit július 29-én fogadta az endokrinológia, ahol megállapították, hogy a rossz vesefunkció miatt valóban másik gyógyszert kell adni neki. A Trajentát írták fel neki [magas vércukorszint kezelésére], a Diaprel [vércukorszint-csökkentő] társaságában, míg a nyugtalanságra esetenként Tiapridalt [egyes idegrendszeri betegségek kezelésére]. Egy szintén aznap készült gyógyszerszedési útmutató szerint a Renitecet sem kell szednie, mert annak a mellékhatása a zavarodottság. A szakorvos úgy látta, hogy fél év múlva újabb vizsgálatra lesz szükség.

Július 31-én ismételten mentővel vitték kórházba a 85 éves férfit, gyógyszermérgezés gyanújával. A sürgősségi osztály nem rendelt el gyomormosást, mert Gyula bácsi hányt. Áttették őt a belgyógyászatra, Gyula bácsi lánya pedig nyomatékkal felhívta a személyzet figyelmét a két nappal korábbi leletekre, amelyek szerint gyógyszer-összeférhetetlenség volt a korábbi terápiában, tehát legyenek erre is tekintettel.

Ildikó szerint az apja augusztus 1-én haza akart menni. Nem értette, hogy miért pelenkázták be. Augusztus 2. és 4. között (a paranoid skizofréniát kezelő) Haloperidollal és más nyugtatókkal „ütötték ki” az apját, miközben a két kezét lekötözték. Gyula bácsi lánya elmondta, hogy a belgyógyászaton nem vették komolyan a figyelmeztetését, az apja továbbra is ugyanazokat a gyógyszereket kapta, amelyekről pár nappal korábban a kórház másik osztályán megállapították, hogy allergiás rájuk.

Ildikó augusztus 4-én kérte, hogy hozzák vissza az apját olyan tudati állapotba, hogy képesek legyenek egymással beszélni, de a huszonéves osztályos orvos, aki a 32 fokos melegben, a súlyos betegekkel zsúfolt részlegért felelt, azt mondta, hogy erre nem kerülhet sor, mert Gyula bácsi már megkapta a nyugtatókat. Ildikó úgy tudja, hogy augusztus 4-én a két osztályvezető főorvos szabadságon volt, a fiatal doktornő pedig, bár kedvesen válaszolt, de olykor azt mondta, hogy ebben vagy abban a kérdésben inkább megkérdezi valamelyik rutinos kollégáját, mert ő nem tudja a megoldást.

Ildikó természetesen ezt nem hagyta annyiban. Felkeltette az apját, és az – sűrű jajgatások közepette – fel is ismerte őt. Amikor behozták az ebédet, Ildikó megpróbálta megetetni Gyula bácsit, de két falat után már fuldoklott, mint ahogyan a vizet sem bírta meginni a nyugtatók miatti kábultságában. Ildikó megkereste az orvost, és kérte, hogy segítsen, de az közölte, hogy ő most az egész kórházban ügyeletes, és csak a sürgős esetekkel kell foglalkoznia. A nővérek sem voltak hajlandóak segíteni, amikor borotválást kért az apjának, arra hivatkozva, hogy nem értenek hozzá. Aztán amikor Ildikó elővett egy ezrest, mégis akadt olyan nővér, akiről kiderül, hogy tud borotválni, mert ő még tanulta. Mivel a papa nem kapott infúziót, Ildikó még este felvette a kapcsolatot egy másik kórházzal, ahol vállalták, hogy augusztus 6-án át tudnák venni Gyula bácsit.

Augusztus 5-én azonban azért csörgött a mobilja, hogy tudassák vele, Gyula bácsi aznap reggel meghalt.

Ildikó azonnal megkereste a nyaralásból visszatért illetékes orvost, aki elmondta: a halál okáról csak a boncolás után tud nyilatkozni, majd hozzátette: „maradjunk abban, hogy elaludt!”. Az apját elvesztő Ildikó persze felháborodott: levelet írt a kórház főigazgatónőjének, és részletes boncolási jegyzőkönyvet követelt. Azt is fontolgatta, hogy igazságügyi orvos szakértői vizsgálatot kér, de kiderült, hogy az csak a fővárosban van. A holttest hűtése napi 2000 forint, ki kellett volna fizetni az oda-vissza szállítást, és a temetés időpontja bizonytalanná vált volna.

Ildikónak erre nem volt pénze, Gyula bácsit elhamvasztották. A kórházi boncolási jegyzőkönyv nem talált orvosi műhibát, és nem igazolta Ildikónak azt a feltételezését, hogy az apja megfulladt. Ellenben a halotti bizonyítvány rögzítette, hogy azért Gyula bácsinak szívelégtelensége, tágulásos szívtúltengése, általános érelmeszesedése és idült, obstruktív tüdőbetegsége volt. A két héttel korábban, a pacemaker-ambulancia kezelőlapján azt rögzítették, hogy – mint már idéztük – Gyula bácsi sebe rendben van, a pacemaker funkciója kifogástalan, a keringése a lehetőségekhez képest kielégítő, és egy év múlva, 2014 július végén visszavárják kontrollra. Ehhez képest két héttel később a patológiára került…

Gyula bácsi idős volt és beteg, de alighanem más vitte el, nem a szíve. Elronthatták a belgyógyászaton a gyógyszerezését, ugyanis ők maguk írták le, hogy tiszta tudattal fogadták be június 12-én. Július 24-én pedig Gyula bácsi házi orvosa írta le, hogy feltehetőleg a belgyógyászaton beállított gyógyszerek a felelősek az idős férfi zavarodottságáért, paranoid téveszméiért. Az endokrinológiai osztály megerősítette a háziorvos gyanúját, a belgyógyászat mégsem vette figyelembe Ildikó erre vonatkozó figyelmeztetését, és továbbra is a (számára) rossz gyógyszerekkel kezelték. Így nem lehet csodálkozni a Haloperidol bevetésén. Rosszul kiválasztott gyógyszerei zavarodottságot okoztak, tehát megint olyan tablettákat kellett kapnia, amelyek a téveszméket kezelik.

Ha mindezt összeadjuk, az jön ki, hogy Gyula bácsi az erős nyugtatókba halt bele. Azok viselték meg annyira a szívét, hogy leállt. Utólag – és logikusan – végiggondolva nem eggyel több gyógyszer (Haloperidol), hanem kettővel kevesebb (Renitec és Janumet) állította volna helyre őt, és hagyta volna meg az életét.

De ez csak az én spekulációm. A boncolási jegyzőkönyv hideg és steril, és amit felsorolt, bizonyára lehetett Gyula bácsi halálának valódi oka is. De sokkal szebb halála lehetett volna, ha tiszta tudattal és elfáradt testtel valóban csak elalszik, mint így, hogy utolsó napjaira elvették világos tudatát is – még azt sem mondom, hogy lelketlenséggel. Csak sok apró – összességében pedig halálos – figyelmetlenséggel.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink