BeszélgessünkNótár Ilona blogja

A roma női szerepek változása 2.

2014. február 23. | Nótár Ilona

A társadalmi fogadtatás

Emlékszem még, amikor az osztályfőnököm mindenkitől megkérdezte a tanév elején a szülei foglalkozását. Hangosan kellett válaszolni. Már akkor sem értettem, hogy mi szükség erre a meghurcolásra. Még csak szokták az emberek ’93 környékén az új, demokratikus berendezkedést, és ha az állástalanságot már nem is büntették, azért még szigorúan számon tartották a munkanélkülieket. A tanárnő kérdezte:

– Apád mi?

Mondtam, hogy képesített hegesztő. Rém büszke voltam, hogy az apámnak szakmája van, mert emiatt ő tisztességes embernek számított. Milyen rövid ez a szó, hogy hegesztő, mégis megmentett engem, feledtetve a nyomorúságunkat.

– És anyád mi?

– Ő, ő, hát, azt nem tudom. Majd megkérdezem – hebegtem.

Harsány nevetés tört ki az osztályban, bennem meg tombolt a düh, és eldöntöttem, hogy aki nevetni mert rajtam, azt a szünetben úgy felképelem, hogy még az anyja is fájlalni fogja a saját arcát.

– Nem tudod, mi a szakmája az anyádnak? – firtatta a tanár.

– Ő? Hát, ő anya.

– Háztartásbeli – mondta cinikusan, majd a naplója véste a H-t. Ez a megbélyegzés annyit jelentett, hogy az én anyám semmirekellő, haszontalan, aki nem csinál semmit, csak otthon neveli a cigány pulyákat. Pedig tudtam, hogy ez cseppet sem igaz, anyám mindenkinél többet dolgozik. De akkor még ezt nem tudtam (mertem) kimondani, csak az artikulálatlan düh forrt bennem. Eldöntöttem, nem hagyom, hogy az én gyermekeim hasonlót átéljenek. Ők majd kihúzhatják magukat, ha hasonló kérdésekre kell válaszolni az osztályban. Akkor még csak annyit láttam ebből a helyzetből, hogy „csupán” anyának lenni szégyen. Ma már látom, hogy mekkora vállalás és tisztesség főállású anyának lenni.

Akkoriban az én szakképzetlen, tanulatlan, vályogvető, főállású cigány anyámat a környezete lenézte, és nem járt neki megbecsülés. Anyám, ha akart volna, se tudott volna dolgozni, mert annyi teendője volt velünk, és egyébként sem kapott lehetőséget, hogy válasszon, mert sehová nem vették fel. A kezdeti próbálkozásai alapján ez hamar kiderült. Ma már megvan az általános iskolai bizonyítványa, de hiába szeretne munkát vállalni már évek óta (és nem vonná ki magát a legvisszataszítóbb munkáktól sem), még a félhivatalosan működtetett csirketelepre sem veszik fel, se csirkét pucolni, se bontani, se vágni. Mostanra levegőt is alig kap szegény anyám, olyan beteg.

Szóval sok impulzus ért, és ezek arra sarkalltak, hogy tanuljak, hogy „legyen belőlem valaki”, mert akkor majd megbecsül a társadalom, és aktív tagja lehetek a munkavállalók közösségének. Tízszer, meg még egy tucatszor többet kellett bizonyítani, szinte minden esetben és minden helyen, csak a származásom okán. És nőként még nehezebb. Cigány nőként. Kétszeresen nem szabadna annyit tudnom, mint amennyit tudni akartam, és duplán kell megküzdenem a megbecsülésért.

Én mégis imádom, hogy cigány nő vagyok, de hogy miért, arról egy másik blogbejegyzésben írok majd bővebben.

Annak, hogy duplán kell megdolgoznunk mindenért, legalább annyi értelme van, mintha a vörösöknek holnaptól azt kellene tudomásul venniük, hogy a vörös hajuk miatt háromszor annyit kell fizetniük minden szolgáltatásért, mint a többieknek. Vajon a vörösök fellázadnának? Lekevernének egy-egy pofont azoknak, akik ezt az ostoba diszkriminációt kitalálták? Vörös jogvédők lennének belőlük? Vagy inkább fizetnének, mint a katonatiszt? Őket hogyan fogadná a társadalom? Belátná a vörösöket ért igazságtalanságot? Nem tudom, ki hogyan reagálna. Mindenesetre ki kellett találnom, hogyan kezeljem a társadalom erősen frusztráló és degradáló magatartását a származásommal és a nemi identitásommal kapcsolatban.

Dilemma elé kerültem az első szakképesítésem megszerzését követően: vagy vállalom a származásomat, az ezzel együtt járó meghurcolást, harcokat, és értelmiségi roma nő leszek, vagy „csak” képzett nőként próbálok megfelelni a kihívásoknak. Nem kellett volna kifejezetten tagadnom, csak mélyen hallgatni és tűrni, például az általános cigánygyalázást. Megtehettem volna, ugyanis sokszor érzem, hogy a beszédem, a stílusom és a külsőm miatt elképzelhetetlennek tartják, hogy én is „azok” közé tartozom.

A blogbejegyzéseimből mindenki láthatja, hogyan döntöttem. Ha nem így tettem volna, ki tudja, most hol tartanék. Azt látom, hogy az ismerőseim, akik a hallgatást választották, sokkal egyenesebben haladnak a pályájukon. Legtöbbjük azzal menti fel magát, hogy nem tagadják le a származásukat, de nem beszélnek róla, és csak a családjukban élik meg a cigányságukat. Az első regényemben már írtam a gyökértelen (identitását eltagadó) cigány nő boldogtalanságáról, amit az anyagi jólét sem tud ellensúlyozni. Ebből inkább nem kértem. Számomra kissé fura az a cigány (nő), aki fennen hangoztatja, hogy őt soha, de soha nem érte semmilyen atrocitás a származása miatt. Ugyanabban az országban élünk, és nekem még a rasszjegyeim sem olyan erősek, mégis folyton érzem a származásom bélyegét, így biztosan állíthatom, hogy ők is tapasztaltak már hasonlót, de talán nem vettek róla tudomást, vagy elfedték valamilyen könnyed ideológiával, hogy könnyebb legyen elfogadni a származásukkal együtt járó megkülönböztetést. Több ilyen „roma” nőt ismerek.

A következő bejegyzésemben folytatom az élményeim megosztását, és ígérem, lesznek közöttük pozitívak is.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink