Nótár Ilona blogja

A Nő és az ő kacérsága

2014. március 3. | Nótár Ilona

– Akkor most mi van? – sóhajt fel a lány. Majd néhány percnyi néma csend után újra megtölti a sötét nappalit fáradt hangja. S mert egész délelőtt a szobájában ülve csak a csend volt a társa, szinte fájdalmasan csapódott a falaknak a szájából kifutó újabb mondat.

– Tehetséges vagyok. Na.

Nem kellene, hogy rossz érzése legyen. Minek fáj a szíve és minek kutat folyton magában, amikor csak azt, és úgy érzi, amit a helyzet megkíván. De a lány nem tudta magát megnyugtatni, egymást kergették fejében a gondolatok, nem tudott menekülni saját vádjai elől, bár néha csípősen visszavágott, magának.

Aztán hirtelen papírt ragad, és vadul írni kezd, mintha éppen most jutnának eszébe a megmentő gondolatok.

„Nagyra becsült szélhámosok és lókötők!

Szóval az úgy helyes, ha a férfi félrelép, szeretkezik, de a nő az öröknő (no és főleg én!) aztán legyen csak tisztességes és szende szűz, nehogy az általad alkotott kép megsérüljön általam. Nektek szabad élni, nekünk csak szendén nézni?! Most őszintén: sértve érezted magad férfiúi büszkeségedben, ha egy nő arra vetemedik, hogy úgy viselkedjék, mint ti, általában. S ez számotokra dicsőséges és a legtermészetesebb dolog. Én lennék az, aki elcsavarja a mindenféle férfiak fejét? Meg a tiéd? Szegények. Isten engem küldött volna átokul számotokra? Mit tudsz te az életemről, hogy máris skarlátbetűt aggatsz rám, szemérmetlenséggel vádolva? Az igazság pont téged ragad fülön, hogy egy kedves mosoly, egy őszinte segítségnyújtás, egy baráti ölelés máris arra ragadtat, hogy messze túl gondolj, és hálás köszönet helyett vadul álmodozni merj?! Én vagyok a galád csábító?! Ha a titkos álmaitokhoz résnyire ajtót nyitok, engedve, hogy a nő mellett ti férfit játsszatok, maga a bűn vagyok? Én ebben a játékban csak a vesztes oldalon állhatok? Ha teljesítem hőn áhított álmaitokat, és szétosztom magamat közöttetek, akkor is én vagyok a megcsaló, és ha nem fekszem meg a vágyaitoknak, akkor is én vétek. Nem vagyok a csábító szörnyeteg?! Ó, ti szegény ártatlanok!

Szálljatok végre magatokba, és kezdjétek el szégyellni magatokat, hogy egy nő számotokra nem lehet csupán „csak” szép, vonzó, sejtelmes, okos, sokat mondó, szabad, kacér. Ezekből már egy is a szexre való felszólítást jelenti nektek, ugye? Akkor ki is a sekélyes? Fátylat ne vonjak magam köré, hogy meg ne rontsalak benneteket, szende fiúcskákat, férfiakat, embereket, férjeket vagy miket?

Megengedsz egy ártatlan kérdést, ha egyáltalán én tudok olyat? Ha téged kényeztetnélek képzeletbeli érintésekkel, akkor is ilyen szigorú lennél velem? Gondolom megértően fogadtad volna a szolgálatkész „jóságomat”. Képmutató! A kettős mércével méred az igazságodat! Folyton a te értékrended szerint ítélsz meg a másokat – ami ugye etalon –, és meg sem próbálod megérteni, hogy mit érezhet a másik. Hát igen. Mert ez sokkal nehezebb dolog: megérteni. A dolgok mögé nézni, és végre elkezdeni látni a lényeget, nem csak a függöny mögül tekingetni ki sután, azzal ámítva magad, hogy az igazság szent Grálja nálad van.

Fogadjunk, ebből sem értesz semmit. Nem baj. Tudod mit? Tedd el ezt a levelet. Néhány év múlva vedd elő, olvasd el, és akkor meglásd, pironkodni fogsz! Magad miatt. Na, ennyit az én kacérságomról, meg a te tisztánlátásodról.”

Így szólt a levél. Letette a tollat, és mintha kiszakadt volna belőle a fáradt, sápadt fájdalom, nagyot sóhajtott, és egy jót kortyolt az előtte lévő öblös borospohárból.

Kié lehet a Nő, s ki kapjon belőle?

Meg kellett védenie a becsületét, kikérni a rágalmakat. Túl sokat fektetett a tisztességének megóvásába egész életében, mintsem hogy most becsületét bemocskolni hagyja. A tisztességét nem csupán szavakkal védte, hanem a tettekkel is, amiket nem követett el, pedig sokszor, jaj de sokszor megtehette volna.

„Engem nem rágalmazhat meg senki. Nem vehetnek a szájukra az ostobák!”- bólogatott igazat adva magának.

Ő egy díva. Egy igazi nő, de nem kurva.

Otthon, a szobája belsejében, ahol senki nem látta, sötétkék tréningmackóban ülve, egy pohár borral a kezében erősen törte a fejét, hogy mi lehet az igazság mindabból, amit néhány vakmerő által kimondva és számtalanszor gyáván hallgatva, gondoltak róla. Hol a szívéhez kapott, hol meg a fejét fogta. A fejénél a fiúk rágalmait bánta, a szívénél a lányok csúfolmányait űzte magától távol. Mocskolták, hogy gyáva, mert teszi a megszerezhetőt, de közben az „alkalmat” visszautasítja. Mert neki a tétel a beszélgetés lett volna, de másoknak az már a tetemre hívást jelentette, melyhez az előjáték a lány mosollyal fűszerezett „szép napot kívánása” jelentett.

Aljasságnak legfőképpen azt tartotta, hogy egyik-másik nem bánta, ha őt látszólag birtokolta. Lubickoltak kedves mosolyában, fogacskáinak kacér vacogásában, szája harapdálásának látványában és a táncoló ujjainak kedves érintésében, okosságos pösze szavaiban. Szerették, ha táncolt az ajkával, és ha a szavakat nekik formálta, örült a lelkük, hogy hallgatták a szép és mégoly szellemes bestiát. A lány – természetéből fakadóan – igazságos, bájait egyenlő részre szabdalva osztja szét. Egyiket pohár vízzel kínálja, hogy annak szomját oltsa, másiknak – csak kedvességből – fázós vállára kendőként teríti, harmadiktól aggódva kérdi, hogyan enyhíthetné fájdalmait, a negyediket mosolyával lakatja jól a drága lélek. Csak ártatlanul, a semmivel hergeli őket a vágyak csúcsáig. Aztán tovaillan, és még legalább öt férfit bolondít magába az éjjel, nem bánja, hogy számukra az illatát otthagyja. Gondosan figyel rá, hogy olyat adjon, amit mástól ilyen módon nem kaphatnak meg soha, de úgy, hogy mégse legyen adósa senkinek, hisz nem kért kölcsön, és nem is adott semmi tisztességtelent. Semmi olyat, amit ne kínált volna bárkinek jó szándékból, ingyen ajándékul. Persze csak néhánnyal osztotta meg a semmi kegyét (azt az édeset), amit odanyújthatott volna bárkinek, de nem szórta azt csak néhány kiválasztottnak, akik többé nem feledték, és titkon kívánták a lányt. Az emlékezetükbe zárták, a titkos fiókjukba rejtették, és azt kívánták, hogy újra és egy picit még többet, legalább csak egy leheletnyit, érintésnyit kapjanak belőle. A lány ezt sejtette, csak nem vett róla tudomást.

De amazok nem engedik, lázadnak. Csak ő, az egyik láthatja a lány csupasz barna vállát, csak az az egy gyönyörködhet benne. Tiszteletteljesen megérintheti, és titkon tobzódhat a mámorban, de azonnal kendővel fedezi be a lányt, ha más is arra jár. „A másik ne lássa, ne fogja, ne érezze a nőt.” S azt hazudja a törékeny kedvesnek, hogy csak védelmezi a gyengét. Buzgón magyarázza, hogy ő megérti, tudja, értelmezi a lány finom, bonyolult lelkét, de mások, az aljasok félreértik a nyitott gondolkodású, szabados leányt.

A hitetők. Elhitetik, hogy nem bűn, bármit is cselekszik velük, csak cselekedjem sokszor és mélyen és nagyon és forrón, ha lehet. De csak velük. Az ám.

„Ó, mennyire jó is a férfi!” – kiált fel a lány, és csapja az üres borospoharat a falhoz. Az ezer darabban hullt a szőnyeg puha szálaira. A lány mozdulatlan maradt. Még mindig a megnyúlt, hosszú, fáradt árnyékkal nézett farkasszemet. Látni akarta mennyi az idő, de az elredőzött szobában túl sötét volt, hogy kivegye a számokat a kicsi kakukkos órán. Hagyta. Hátrahajolt a kanapén és gondolkodott.

Ki a bűnös és ki lesz az áldozat?

Húzott egyet a borosüvegből. S akkor mi van, ha ez a szabadszellemű bestia arra vetemedik, hogy szabályt megszegve másnak is látni engedi nőiességét, és néha le-leveti a fátylát? Mért van az, hogy a „barátok”, nők és férfiak egy indulattal fogják körbe, és okítják őt a nő tisztességére? Mintha ő nem tudta volna egész életében, hogy mit jelent a tisztaság. Ki hinné már most ezt el neki?

Hangosan oktatta magát, miközben látszólag az üveg címkéjét bogarászta:

„Fogd vissza magad! A kedvességed csak nekem tartogasd! Ne légy olyan nyitott! Ez vakmerőség! Túl sok vagy! Ahol megjelensz, ott mindenki észrevesz!” – megvetőn idézve a „jóakarók” vádjait.

Lassan, ahogy teltek a hónapok szegény árva, aki ártatlan lányból, vérmes nővé érlelődött egyre csak azon morfondírozott, miként lett belőle mindenki cédája. Nem volt ő mindig ilyen. Legtöbbször úgy történt, hogy amikor elment egy helyről, oly észrevétlen maradt, hogy arra se emlékezett senki, valaha ott járt. Hiába találkoztak megannyiszor, ismét a bemutatkozással kellett kezdenie, mert feledhető volt a drága arca. Nem volt rút. Az nem volt soha. Csak csendes és egyszerű, elfogadó, és mindenekelőtt konfliktuskerülő. Egyszersmind embert is kerülő. Magát kereső.

Mára folyton adakoznia kell a mosolyából, meg a saját maga látványából, mert ha akarja, és ha esze ágában sincsen, akkor is elveszik tőle a gyávák, amit a szemükkel elvehetnek.

Nos, hát, ki a bűnt elkövető, és ki az áldozat?

Hirtelen felállt a kanapéról. Megszédült. Kiment a lábából a vér, és a bor egyből a talpáig szaladt. Előre botorkált néhány lépést, megbotlott az árnyékában. A földre rogyott. Szó sem hagyta el a száját, úgy esett el, mintha már tudta volna, hogy ez következik. Szeme sem rebbent, nem ijedt meg, nem jajdult fel, nem nyögött, könnyeket nem hullatott. Meredten nézett előre, a fal fele. Pedig vérzett. Csontig szúrt a tenyerén a törött üvegdarab. Nem szisszent fel, összeszorította a fogát, ott maradt a földön, hagyta, hogy mélyítsen a seben a kezére nehezedő nyomás. Lassan felegyenesedett, felemelte a padlóról a kezét és nézte a keze nyomán maradt vérpatakot. Hagyta, hadd folyjon a pirosló csermely. Felállt. Biztos lépésekkel, de nem sietve haladt a fürdőszoba felé. Vizet engedett a karjára, és kihúzogatta az üvegszilánkokat. Egy pillanatra megtisztította a sebet, de szüntelen küzdött egymással az átlátszó vízsugár és a vérpiros folyó. Később barna cseppeket csepegtetett a sebbe, végül fogott egy fehér törölközőt és beletekerte a kezét. A villanyt továbbra sem kapcsolta fel. A félhomályban intézkedett. Visszament a nappaliba. Nem takarította fel a törött üvegeket, nem törölte fel a száradó vérfoltokat. Elővette kanapé alá rejtett naplóját, lassú mozdulattal fellapozta, és hangosan olvasni kezdett. Néha megállt a felolvasásban, és csak hosszan, nézett előre, a semmibe. Nem sírt, de hullt a könnye. Csak a szája szélén szaladt ki néha a keserves nyögés. Nem törölte le a zivatart az arcáról. Megvárta, míg kicsit kitisztul a szeméből a fátyol, és visszafordult a vershez, mondta az életét szenvtelen, saját ítéletét olvasta hangosan, magára.


S mivel a kezét nem fogta senki,
S a sötétre kegyetlenül lesújtott a fény.
Ébrednie kellett. Muszáj az életre ébredés.
Felemelte a fejét, de már nem ő nézett vissza.
A másik, az árva sír szegény.
Sír, hogy elveszett az élete.
És sír az új felett, mert az már nem ő lehet.
Neki fáj, hogyne fájna, de késő,
Elveszett, a sötét éjszakában!

Eddig bántották, hogy gyáva, meg túl egyszerű a drága. Jelentéktelennek tartották, sokszor nem is értették, hogy hogyan élt eddig ilyen láthatatlanul. „Szolgalelkű, megalkuvó.” – sustorogtak mögötte. Adott mindenkinek, és ezt el is várták tőle. De azt senki nem akarta látni, hogy mennyit szolgál és fáradt. Nem vették észre, hogy igénye lenne „élni”, és nem csak húslevest kavarni, meg felmosó vizet cserélni, és függönyt mosni, vasalni, pelenkát cserélni, és szüntelen nevetni. Estére nem szomorúnak lenni, a gyermekeinek vidámat játszani. Éjszaka fáradtan még egyet mosolyogni, és szelíden hemperegni, szerelmeskedni, boldognak lenni, nevetni. Reggel az ajtó bezárul, az apa útjára tér, a feleség pelenkát cserél, és felteszi főzni a lencsét. Boldogra kínozza magát nap nap után.

S mielőtt a nagy bölcsek, akik e szavakat olvassák, sok igazságot felfedeznének benne, természetesen nem az ő hibájukat felismerve, hanem a lány hibáit ecsetelve – hisz az ő életük kimerítően tökéletes és boldog – a lány beléjük fojtja a szót.

– Nagyokosok! – köpi a szemükbe az igazságot. – Töröljétek le a nyálam az arcotokról!

– Ez az én életem – mondja monoton hangon. – Nem kendőzöm el a mocskos valóságomat. De írtam volna rólad is, kívántam leütni a te bűzös és titkolt életed, csak hiába erőlködtem, nem telt ki az éveid krónikájából a második fejezeted.

Akkor miben áll a Nő boldogsága?

Meg ne merészeld kérdezni, hogy mért nem boldog az életem, amikor minden nap van ételem, meg csini táska a kezemben, és néhány ezer a zsebemben. Öklét rázza a fal felé. Bamba! Neked kisüt a nap reggel, nekem a redőnyt kell lehúzni, hogy lélegezzem. Neked mindig akad egy-két jó falat, nekem legtöbbször egyetlen jó szó sem marad. Nem panaszkodom. Nem érdemled meg ezt sem. Neked sem jár az életem. Vak vagy. Nem látsz, csak nézel reménytelen. Minek az a gyönyörű szép vak szemed, ha csak a fejeden hordod dísznek? Most meg sértve érzed magad, mert senki nem merte megmondani neked, hogy mindez igaz. Ugye hogy ugye? Vaksi.”

A lány nagyot sóhajt a félhomályban: elege van már a szégyenből. A gyávák miatti meghunyászkodásból. Elege van már a hívésből, a mások miatti hitetésből. Elege van már a hűségből, az egyikhez való ragaszkodásból. Elege van már a hallgatásból, az örök meghunyászkodásból. Főleg a szomorúságból, a felesleges bánatgyászból. Hú de elege van a sötét magányból, a jajba hallgatásból, a szája harapdálásából, a kezei tördeléséből, meg a feje széjjelszakadásából, az undorító, szívszaggató állandó lelkifurdalásból.

Elhallgatott. A karján a törölköző átvérzett. Lemosta. Gézzel átkötötte. Jó szorosan.

– Pedig örülnöd kellene, mert mennyi évet éltél a kék bolygón – köpte ki a gézdarabot a szájából, és közben a tükörben magát bámulta – Végre találkozhatsz velem, aki elmondhatom neked.

Legyintett, és eltette a baleseti dobozt. Elfeküdt a kanapén. Talán szunnyadt is kicsit. Ahogy felébredt folytatta bús ábrándjait.

Aztán felélénkült a nő, és élt. Elmosolyodott. Végigment az úton, mindenki megbámulta. Fájdalmasan felnevetett. Nem bolond a nő, tudja jól, hogy folyton megmérik őt, és legtöbbjük szemében éppen jónak találtatik, egy numerára. Ó, ne kapd el a fejed kedves olvasó elpirulva, mintha meglepne, hogy az életben ez annyira nem is ritka, hisz szinte minden interakció végül eme epizódra fut ki. „Méég szerelem?!” – kacag fel undorral a lány. Tudja, hogy sokan azt mondják: a szex a beteljesülése a kapcsolatnak. Ahogy vesszük. Éppenséggel ő egy kétperces szerelem beteljesülésének a tárgyi vágya. Ebben is lett volna katarzis. Meg vágyak netovábbja. Amannál ki tudja, mi a lényeg, itt viszont lehet sejteni, hogy a fenék a legsúlyosabb részlet, nem a drága vak szíve, amely mindig félrevezet. S lássuk be, néha sokkal őszintébben beszél egy hátsórész, mint egy esztelen érvelés.

Mit szeretne az igen tisztelt férfitársadalom?

Tessék kérem eldönteni! Milyen legyen a nő? Merjen hát és okozzon élvezetet? Jó sokat? Vagy legyen ártatlan és méla, várva, hogy valaki leszakajtsa? Míg a férfi számára erény, ha mással is „szépen él”, a lánynak ugyanez a szégyene és a legnagyobb bűne legyen? Ezt szeretné a kedves? Most szóljon, ne legyen néma az ajka! Gyáva!

Fájdalom. Jó lenne érezni, hogy az nem belül szaggat. Amikor a kéz megsérül és végre a fájdalom nem enyhülést hoz a belsőnek, hűs megkönnyebbülést a szív fájdalmának, hanem végre fáj: A KÉZ. Amikor végre ráncos lesz az arc, és összerándul a test a fájdalomtól. Érezni. Volna jó. A lánynak.

Délután kettőt üt az óra, ő lassan feláll, némán eltakarítja a dorbézolása mocskát, hosszú felsőt húz, hogy takarja sebzett tenyerét, hangtalan jár a sötét szobákban.

Mosolyra kínozza a száját. Halálosan boldog.

További cikkek a rovatból
És változunk És változunk
Minden évben összefoglalót készítek az évemről. Ó, ha tudnátok, kedves Olvasók, mennyi minden nem kerül bele az efféle összegzésekbe, amiket közreadok. Még csak pont-pont-pont formájában sem írok le dolgokat. Hogy miért? Önmegtartóztatás – egész jó szöveg ugye? Nem írok le olyan dolgokat, amikről nem érzem, hogy az én történeteimen túlmutatva hasznosak lehetnek mások számára is. Meg hát az én vívódásaim nem tartoznak senkire, a mámorom meg, ki tudja, mire ingerelne másokat...
Idősíkok között
Szeretnék mást mondani. Például azt, hogy jól vagyok, s átmentem a gyász szakaszain, s sikerült az elengedés is, s büszkén élem az életem, mert tudom, hogy Ő velem van, és segít… Hát nem így van.
Női szerepek egy eritreai közösségben Női szerepek egy eritreai közösségben
A cigány nőkről szóló cikksorozatom újabb részekkel bővül. Ahogy találkozom a kulturális és nemzeti sokszínűséggel, felmerül bennem, hogy nem csak a cigány nők számára központi kérdés a kilépés a civil pályára, illetve az eltávolodás a szűken vett családi közösségtől. Érdekes a társadalom reakciója is: vajon fogadókész-e a munkaerőpiac az értelmiségi roma nők érkezésére, vagy még mindig a korábbi a stigmákkal illeti őket? De még ennél is érdekesebb számomra, hogy a szűkebb roma környezet, a családi közeg hogyan reagál a megváltozott viszonyokra. És vajon hogyan hat ez a változás a szerepkörét kitágító nőre és a környezetére más kultúrákban?
Életmenet Életmenet
Azt mondom el, amit én láttam, és nem azt, amit a hírekben olvashattak: ki beszélt, hol, mikor, hova utazik, kinek fejezi ki az elismerését, a részvétét… Erre ott vannak a hírportálok.
Vonat a semmibe Vonat a semmibe
Volt egyszer egy kicsinyke csapat, amelynek tagjai nagy feladatot vállaltak magukra. Azt gondolták, arról fognak beszélni – vagyis táncmozdulatokkal kifejezni –, amiről a legtöbben mélyen hallgatnak, vagy amiről nem is tudnak. Több műfajban jeleskedő szakemberek adták össze a tudásukat, cigány, magyar, zsidó táncosok, énekesek és gyermekek fogtak össze, hogy a holokausztra (= elégetés, teljesen elégő áldozat – a cigányok munka- és megsemmisítő táborokba hurcolása) emlékezzenek.
Kellemes tapasztalat Kellemes tapasztalat
Nemrég Kakucson jártam, az ott élő gyerekeknek tartottam foglalkozást a Tudatos Életre Nevelés Programomból. A település Pest megyében található, sok roma család él ott. Kedves, takaros kis hely, az embernek amolyan „Tiszta udvar, rendes ház” feelingje van, ha végigmegy a főúton. Érdekes, ahogyan a két, valaha külön község összenőtt (1973-tól 1990-ig össze is voltak ragasztva), az út egyik oldala Inárcs, a másik már Kakucs. Nekem mindegy, nekik meg biztos jó így. Ahol a foglalkozást tartottuk, mindenesetre méltó hely a gyerekeknek.
Zenei örökség Zenei örökség
Két lánygyermek. Hasonló korúak. Azonos szülőktől. Egyforma genetikai állománnyal. Egy családban nőttek fel. Mégis teljesen mások.
Születésnapra Születésnapra
Van nálunk egy szokás, afféle hagyomány, ami nem abból fakad, hogy romák vagyunk, csak éppen mi adtuk hozzá a családi örökséghez. Minden évben, a születésnapok alkalmával elmesélem a gyermekeimnek a a világra jövetelük történetét, a legfontosabb mozzanatokat kiemelve. Elég nagyok már, és hallották néhányszor a történetüket, de még most is szinte falják a szavaimat, kérdeznek, nagyon szeretik hallani.
Szülői találkozók Szülői találkozók
Vegyük a következő szituációt: bajok vannak egy általános iskolai osztályban. A szülők közös email-csoportban keresik a megoldást a gyermekeknél felmerülő problémákra, az erkölcsi válságra, a tanárokkal való összeütközésekre.
Mint az anyja, avagy Versenyistálló tempó Mint az anyja, avagy Versenyistálló tempó
Ez a poroszos iskolarendszer folytonos megfelelési kényszert erőltet a gyerekekre, teljesen felesleges ismeretekkel tömi tele az agyukat, arra meg nem képes megtanítani őket, hogy amikor felveszik a telefont, mutatkozzanak be, mielőtt azt mondanák: XY-nal akarok beszélni.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink