BeszélgessünkNótár Ilona blogja

Anya üzemmód

2014. március 8. | Nótár Ilona

Nemrégiben megtámadott minket az influenza. Eddig minden évben beoltattam a gyermekeimet ellene, s nálunk ez bevált: nagyobb „bajságok” nélkül átvészeltünk minden betegséget. Ebben az évben kimaradt az oltás, mert éppen valami kisebb nyavalyájuk volt a lányoknak, s mire észhez kaptam, már ott volt a láz, fejfájás, gyengeség, takonykór, köhögés és a többi. Természetesen én is megkaptam tőlük „ajándékba” a betegséget, talán éppen a szeretettel teli puszikkal. Fájt minden ízületem, még amikor levegőt vettem, akkor is fájlaltam a mellkasom. Amikor pedig nem a leggyengébb állapotomban voltam, gondoztam a beteg gyermekeimet, és vittem őket orvostól orvosig, s igyekeztem megfelelni a kétszáz másik feladatomnak. Naná, hogy nekem esélyem sem volt eljutni szakorvoshoz. Betegség ide vagy oda, főzni kell, rendet rakni kétóránként, fertőtleníteni mindent, ágyneműt cserélni, kutyát gondozni, őutána is takarítani, bevásárolni. „Civilkedni”, vagyis cikket írni, készülni az egyetemre, az előadásaimra, és nem is sorolom tovább, mert még koránt sincs vége a sornak. A legfárasztóbb talán megvívni a mindennapos csatáimat olyan emberekkel, akiket a hátam közepére sem kívánnék, de ők vannak és részei is maradnak az életemnek. Őszinte legyek? Ha nem tiltaná a hitem és a jóérzésem, még átkot is mondanék rájuk (nyugalom, csak csendességet kívánnék nekik, nem valami kígyót-békát), de inkább hagyom, s felsóhajtok: „Főnök, ott fenn, gyorsan mán valamit, ha lehetne…”

A második hét végén már jobban fájt a mellkasom. A harmadik hét elején elkezdtem berekedni, majd nem soká már csak sípolni tudtam beszéd helyett. Úgy ébredtem, hogy nem jött ki hang a torkomon. Például szólok a lányomnak, hogy: „Várj, kérlek!” – de ő megy tovább, mintha nem is szóltam volna, mert igazából nem is szóltam. Hang nélkül – ha nem látnak – nem is létezem.

Nem külön tehetség, valami plusz készség, hanem alapvető képesség hagyott el engem. Fogyatékossággal élő lettem. Éltem már meg hasonlót: egy ideig nem állhattam lábra, aztán mankóval kellett járnom, de az messze nem volt olyan rossz, mint ez. Mintha kicsit megszűntem volna létezni, mert ahol nem voltam jelen, s akivel nem álltam éppen szemben, vagy aki nem tudott a számról olvasni, az csak bámult, nem értette a szavam, nem tudott velem kommunikálni és… Szóval nem is tudom leírni az érzést. Mellőztek, kínos voltam és meg nem értett. Nevetek kínomban: új értelmezése lett számomra a hírhedt halmozottan hátrányos helyzetű szónak (HHH). Cigányként ezt a művileg alkotott kifejezést is megfejeljük, ha még betegek is merünk lenni.

Jó lett volna ezekben a napokban kivonulni a világból, távol menekülni az emberektől, mert amit tapasztaltam, az elkeserített. Persze nem mehettem sehova. A betegeimet ápolnom kellett, a dolgaimat végezni, bevásárolni. Pedig de jó lett volna, ha kicsit engem ápol valaki! Na, de „anya üzemmód” van, és nincs helye panasznak. Sok cigány anyának nagyon is ismerős ez a nehezített pálya, sőt csak ezt az egy utat ismerik. Egyébként meggyőződésem, hogy azért vigyázunk mi, roma nők jobban az egészségünkre, mert a család szinte minden terhe a mi vállunkon nyugszik. Amennyire csak lehet, odafigyelünk a család és a saját életmódunkra, a vitaminpótlási lehetőségekre, a réteges öltözködésre, a megfelelő mennyiségű folyadék bevitelére, a hagyományos gyógyító és megelőző módszerek alkalmazására. Gondunk van a meleg, egészséges ételek elkészítésesére, az alapvető higiéniára, ágyneműcserére, vasalással sterilizálásra, és még sorolhatnám, mi mindenre. Sok esetben szinte gépiesen veszem magamhoz a falatot, töltöm magamba a pohár vizet, nyakamra tekerem a sálat, miközben bekapok egy C500-asat. Szinte megparancsolom magamnak, hogy nem lehetek beteg – két napnál tovább semmiképp –, mert rajtam a család gondja, a civil munkám mellett. Ugye ezzel a dilemmával nem vagyok egyedül, kedves olvasók? Ez a cigány (vagy nem csak cigány) „anya üzemmód” is hozzájárul ahhoz, hogy legtöbbször túl későn kerülünk az orvoshoz. Emlődaganatok, petefészekrák, tüdőbaj… Pedig a korai felismerés szinte megtriplázza a túlélési esélyeket – de a romák szinte egyáltalán nem mennek el a megelőző szűrésekre. Nem hagyunk időt magunkra, inkább otthon gyógyítjuk magunkat, és főleg a szeretetteinkre figyelünk. Asszonyok, anyák, legyetek okosabbak (nálam): irány a szűrővizsgálat!

Persze a férfiaknak is megvan a szerepük a családban: pénzt kell keresni és/vagy el kell végezni a ház körüli fizikai munkát (nem mintha ebből mi kimaradnánk).

Meglepett (és dühített is) az emberek érzéketlensége a beteg mivoltommal szemben. Hihetetlen, mennyire nem veszünk tudomást egymás kínjáról, bajáról. Az orvosnál, a hivatalban elvárták, hogy erőltessem a hangom és beszéljek, még akkor is, ha nincs működő hangszálam. Meg sem próbáltak segíteni: papírt adni, hogy leírjam a bajomat, rámutatni arra, amit talán venni szeretnék, nyújtani a kitöltendő kérdőívet. Mintha élvezték volna a szenvedésemet. Pedig ezt megérteni nem atomfizika. Úgy hívják: empátia.

Az ismerősök eljátszották, hogy „hű de jó fejek”, és a káromra bohóckodtak, gúnyoltak, hogy mennyire silány, nyögésnek tűnő hangfoszlányok jönnek ki a számból beszéd helyett. Roppant viccesnek találták a kínlódásom. Egy darabig vicces is lehet, de hang nélkül élni és erőlködni, hogy megértsenek, már nem jó poén. Ki lehet próbálni kicsit másként. Tessék bekötni a szemeket, és induljon a móka! Két teljes napig megy a játék, utána visszajelzéseket várok.

S azok az idióta és érzéketlen kérdések, kijelentések! „Akkor most a férjed biztos örül. Akkor most csend és béke van otthon, ugye?” Biztosan magukból indulnak ki. Mire fel ez az elmebeteg gondolkodás, hogy a feleség, háziasszony vagy anya nem lehet más, csak házisárkány és kiabáló szörnyeteg? Akinek, ha elmegy a hangja, vagyis elveszíti az alapvető képességét a kommunikációra, az mindenkinek csak nyereség. Persze az nem merül fel senkiben, hogy emiatt esetleg az anyasárkány (ilyenkor nem anyatigris) segítségre szorul, vagy hogy bizonyos feladatok alól felmentést kellene kapnia. Ez az opció kizárva, és ezen még csak nem is viccelődik senki, mert a munkát el kell végeznie valakinek. S olyan szépen elfogadjuk a tényt, hogy ezekre a feladatokra azért még betegen is a „házisárkányok” a legalkalmasabbak.

Apropó, nők napja van. Lehet minket ünnepelni.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink