VideókZenés-táncos

Vérprofizmus több szólamban – Vörös Tamás cimbalmos

2014. március 31. | Balog Zsolt

Vörös Tamás olyan könnyedséggel, és vérprofi pontossággal játszik a milliónyi húrból álló cimbalmon, ami nagyon nagy ritkaság. Bár a hegedű volt a legelső hangszere, mégsem az lett az igazi, de az első találkozás a cimbalommal egyértelmű és mindent eldöntő volt számára.

Rengeteg gyakorlással teli munkaóra után, és sok zenekari tapasztalatot követően ma a Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes cimbalmosa. Bár rendkívül értékesnek tartja ezt a műfajt, már ő sem szándékozik hangszert adni a gyereke kezébe…

Annak idején a hegedű volt az első hangszer, amivel próbálkoztam, s be kell vallanom, nagyon nem szerettem. Igazából édesapám erőltette, aki szintén zenész volt, prímás. Aztán mit ad Isten, édesapám egyik muzsikus kollégája révén megismerkedtem a cimbalommal, és az szerelem volt első látásra. Onnantól kezdve nem akartam mást hangszert.

Komoly zeneértők szerint nagyon odavágja az embert a cimbalom. Te hogyan élted át?
Az ilyenkor szokásos tűzpróbán én is átestem, úgy mondják, be kellett törnöm a hangszert. Nagyon nehéz például a klasszikus zenei darabokat megoldani cimbalmon, hiszen a zeneszerző nem gondolt (nem is gondolhatott) szegény cimbalmosra. Általában a zongorakottából kell kiválasztani a cimbalomhoz legjobban illeszkedő szólamokat, s eljátszani úgy, hogy az aztán ne lógjon ki.

Neked tehát neked mindenki megmozdulására kell figyelned a zenekarból?
Igen, lehet így mondani. De hát azért vagyunk itt próbákon, hogy gyakoroljunk, és a lehető legtöbbet hozzuk ki magukból. A kiválasztott darabhoz a leginkább kapcsolódjon a mi elképzelésünk, s ebben a cimbalomnak is legyen helye. Többfelé kell figyelnem, több mindenhez kell alkalmazkodnom, de nem bánom. Azért is választottam ezt a hangszert, mert szeretek megfelelni a kihívásoknak, s mivel elégíteném ki jobban ezt a vágyamat, ha nem a cimbalommal.

A magyar zenészek lehetőségeiről szóló negatívumokkal Dunát lehetne rekeszteni. Neked mégis szép karriert sikerült befutnod. Összefoglalnád, hogy jutottál el idáig?
1996-ban kerültem be a Rajkó Zenekarba, mint vidékről jött kisgyerek. Tizenegy éves voltam akkor, és mivel Székesfehérvár mellől jöttem, a fővárosban kollégiumban laktam egy mostani zenésztársammal közös szobában. Büszkén mondhatjuk, hogy azóta mi vagyunk az utolsó két ember, aki kollégistaként bent maradt a zenekarban. Itthon megfordultam éttermi zenekarokban és különböző helyeken, játszottam mindenféle zenét, cigányzenét is például, de a legtöbb időt a Rajkó Zenekarban töltöttem.

Gyorsan hozzátenném, hogy sokan kezdik felismerni a magyar cigányzene értékét, s mindent megtesznek azért, hogy újra visszakerüljön méltó helyére. Mennyi ennek az esélye?
Szörnyen nehéz kérdés, nem szívesen bocsátkoznék jóslatokba. Tapasztalataim alapján azt szűrtem le ugyanis, hogy valahol szeretik ezt, kíváncsiak is a magyar cigányzenére, de másrészt meg szégyellik, például a fiatalok. Meg kell menteni, helye van a magyar kultúrában, ez idáig rendben van, csak legyen mit megmenteni. A legtöbb zenészcsaládban, ha hangszert is adnak a gyerekek kezébe, legtöbbször a klasszikus műfajok felé terelik, és a cigányzene az utolsó, ami szóba jöhet. Kétségkívül pedig értékálló hungarikum a cigányzene, s minden értékmentő kezdeményezés hasznos és jó.

Szerinted általatok közelebb kerülnek a nem feltétlenül zeneértő emberek a zenéhez?
Elképzelhetőnek tartom, hogy a jövőben minél több emberhez eljutunk a zenénk által, s természetesen a hétköznapi emberekhez. Mivel nem a zenekritikusoknak, a többi zenésztársunknak, hanem elsősorban a nagyközönségnek játszunk, az ők életébe szeretnénk a zenénkkel valami pluszt vinni. Nem mellesleg több irányba szeretnénk elindulni, hogy ne skatulyázzanak be minket. Hogy világos legyen: nem holmi összeverődött, az otthonról hozott zenei hagyományokat játszó emberek, hanem képzett zenészek vagyunk, akik gyakorlatilag bármit képesek eljátszani és széles műfaji skálán mozognak. Szerintem ez a fő cél.