BeszélgessünkNili blogja

Kovács Ilona fájó emlékére

2014. május 15. | Nótár Ilona

Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.

Nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk. Volt egy hosszabb időszak, amikor nem is igazán beszéltünk. Néhány éve ismét egymásra találtunk a családommal, s főként vele. Soha nem tapasztaltam ennyire közel magamhoz, de úgy, hogy közben nem bizalmaskodtam vele. Soha ezelőtt, sem ezután, pedig nagyon vágyott rá. De szó nélkül elfogadta a döntésemet, s boldog volt attól, hogy támogathat, elfogadhat, ölelhet, szerethet. Szófoszlányokból próbálta összerakni az életem. Gyakran mondtam mostanában neki: „Anya, minket egybekovácsolt a szenvedés.”

Ahogy érettebb lettem, egyre inkább láttam az élete igazi oldalát, a döntései okát, a mindennapi vállalásait és főleg a lemondásokat, a fájdalmakat, a magányát, gyászát. A küzdelmét a mindennapi megélhetésért, a gyermekeiért, a hitért, hogy ne vesszen el, és az életért, hogy bírja még: miattunk bírja még kicsit. Kezdtem megérteni a kínját. És elkezdett megváltozni bennem a róla alkotott kép: már nem arra gondoltam, hogy mennyi mindent elrontott, hanem, hogy mennyire erős. Ennyi viszontagság és háborúság, végveszély, nincstelenség és vihar között képes élni, megélni és jót sugározni mindenki felé.

Ezúttal a telefonban különösen sokáig beszélgettünk. Vitatkoztunk is.

– Egyszer végre írhatnál rólam egy olyan cikket, ahol leírod, mennyit szenvedtem azért, hogy te tanulhass, hogy én ezt menyire akartam, és szenvedtem, de támogattalak.

– Én ezt mindig le is írtam, de te folyton csak a rosszat láttad benne! – vitáztam vele.

– Hát igen, Leírtad, hogy húsz évesen ettél először banánt, az olyan jó dolog, mondhatom.

– Nem azt írtam! Azt írtam tizenhat voltam, és nem egy banánt, hanem egy egész fürtöt ettem meg csak én egyedül. És az igaz is volt! Bennem ez nagyon mélyen megmaradt, azért írtam le. S nem azt mondtam, hogy a te hibád! – ekkor már kiabáltam.

Végre kezdtem érezni, hogy mennyire bántotta őt minden sorom, amiben leírtam, hogy mennyit szenvedtem a szegénység és a diszkrimináció miatt. Bántotta, mert nem tudott megvédeni mindezektől. Én meg még ki is teregettem, hogy ő miben nem tudott számomra teljességet nyújtani. Elmondtam a szegénységünk rútságát. A helyzetünk szégyenét… Szégyellte a szavaimat.

– Jól van lányom, nem azért hívtalak, hogy vitatkozzak veled. Csak szeretlek, és érdekel, mi van veled.

Most is ő engedett. Visszaszelídültem, ismét beszélgetni kezdtünk.

Butákat mondott: hogy neki már nagyon kevés ideje van hátra. S hogy ki fogja őt majd eltemetni? És hogy nagy fájdalmai vannak, alig bírja már. Megint leszidtam. Mondtam: ki tudja, ő vagy én megyek el előbb, még versenybe is szállhatunk, olyan sok ideje lehet…

Kérdezett a lányaimról. Félszavak. Megértette az életemet, s a határaimat. Sajnált. Büszke is volt rám. Készült hozzám a jövő héten, amikorra már a könyvem is meglesz.

Másnap, ahogy mindig, hosszú órák óta ültem a gépem előtt, és dolgoztam. Csengett a telefon. Ismeretlen és érthetetlen szavak. Valami olyan, hogy baj van, meg anyád, meg újraélesztés.

Idegösszeroppanás, észvesztés. Hívások, még vagy tucat: ugye ez most vicc vagy tévedés? Csak szófoszlányokat hallottam, lerakták a telefont. Ordítás, nyálcsorgás, artikulálatlan szavak, földön fetrengés, vonaglás. Épp betoppant a nagylányom. Velem ordított a fájdalmam láttán. Megnyugtatott, hogy a kutya sem vonyít, sőt ő papánál is érezte, amikor jött a baj, s most semmit nem érez, úgyhogy minden okés. Hittem neki. Leborultunk, sírva imádkoztunk. Vagy egy óra is így telt el. Kértem a lányomat, hívja megint őket. Nekem nem volt már erőm hallani a végső választ. Ugyanis negyven perc múlt el az újraélesztés után…

Hanna arca eltorzult. Letette a telefont. Megfogta a kezem, csak sírt, nem mondott semmit. Én eszeveszetten tomboltam, hogy itt mindenki hazudik és becsapnak, és azonnal mennem kell, mert én majd beszélek vele, és szólok neki, hogy ezt fejezze be…

Aztán megpróbáltam letörölni a könnyeimet, bocsánatot kértem Hannától mindazért, amit látnia kellett. Szigorúan nézett rám:

– Soha többet ne halljak tőled ilyet! Természetes hogy fáj, s természetes, hogy én itt vagyok veled. Akkor ijednék meg, ha nem fájna. Veled vagyok.

Felhívtam a barátnőmet. Senki más nem vette fel a hívásomat, csak ő. Viszont ő otthagyta a munkáját, és öt perc alatt nálunk volt. Összekapart. Hannával együtt kisütötték az előkészített húst, engem nyugtattak. Vártam apjukat, hogy hazaérjen végre, s mehessek Hozzá.

+++

Hideg volt az áldott keze. Fel volt puffadva az arca, s akkor volt a hasa, amilyet még soha nem láttam. Pedig feküdt. Láttam rajta, hogy elsimultak a ráncai, de azt is, hogy annyit szenvedett még abban az utolsó két órában is szegény. Be volt takarva, pamutzokni a lábán, kedvenc papucsa. Lila színű ruhában volt, mert az a kedvence. A száján a kedvenc piros rúzsa.

Ráborultam. Sírva énekeltem neki, a fülébe súgtam, tetőtől a talpáig csókoltam. Hat testvér fogta körül, mindenki fogta egy-egy testrészét, úgy zokogtunk felette. Hívtuk vissza az életbe. Én üvöltöttem, imádkoztam és énekeltem egyszerre. Semmi válasz.

Elvitték. Még utoljára imádkoztam érte, ráborulva, hogy Isten adjon neki végre békességet, nyugalmat és fájdalom nélküli boldogságot.

Aztán összeestem. Összekapartak.

Most pedig leírom az igazat az anyámról. Előbb kellett volna. Sokkal előbb.

Igazi cigányasszony, hét gyerekkel. Egész életében szenvedett, szünet nélkül.

Mindenki szerette őt, nem volt ellensége, mert ő is szeretett mindenkit. Nem tudott haragudni senkire, és mindenkinek meg tudott bocsátani. Még nekem is. Elfogadta a keménységemet, s mindig ott volt mellettem, ha kértem – de csak annyira, amennyire engedtem.

Tizenhat éves kora óta dolgozott, kemény fizikai munkát. Vályogvető volt, gyárakban dolgozott, napi 8-10 órát is, utána főzött, sütött, gyermekeket nevelt. Egy rövid ideig a Cigány Önkormányzatban is szerepet vállalt. Habár felnőtt korában fejezte be az általános iskoláit, de méltósággal és a legjobb eredménnyel. Mindenki tudta, hogy kiváló elme, nagyszerű gondolkodó, és hatalmas szíve van. Minden barátunk tegezte, és azt mondta a „leszakadt, kitaszított” szegényeknek, hogy hívják őt anyának. És úgy is viselkedett velük. Úgy is halt meg, hogy volt egy nyolcadik nevelt fia. S valóban: úgy szerette is.

Apám ütötte-verte. Később elváltak. Anyám minket megtartott magának, tisztességgel felnevelt és támogatott minket, ahogy csak tudott. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre büszkébb rám.

Hamar beteg lett: szív, máj, tüdő, epe, bél, méhnyak. A halál évekig a feje fölött körözött, de anyám nem adta meg magát.

Lelkileg egyre fáradtabb lett, s az egyébként csodaszép, fekete hajú, vékony, sudár nőből egy hajlott hátú, betegesen puffadt hasú, nagyon beteg asszony árnyéka lett, akit mindenki csak imádni tudott – kórházon belül és a családjánál, barátainál, mert ez volt életének két meghatározó helye az utóbbi években: a kórház meg a gyermekei, barátai otthona.

A telefonban úgy búcsúztunk el, ahogy mindig:

– Nagyon szeretlek anyukám!

– Nagyon szeretlek kislányom, vigyázz magadra!

Amikor végleg itthagyott minket, mind a hat testvérem ott volt, csak én nem.

A pénztárcájában egyetlen kép volt eltéve: az enyém. Mindegyikünket egyformán szerette, de nekem különös helyet hagyott a szívében. Tudta, hogy egyedül vagyok a világban, a család meg körülötte él, így miattam jobban aggódott, talán mindig látnia kellett a képen, hogy jól vagyok.

Előbb kellett volna megírnom ezt a cikket. Anyámról. Aki szeretett. Aki mindent megtett értem. Aki mindig és mindenkinek megbocsájtott. Aki, ha kellett, mindenki anyja volt. Aki nem tervezte, hogy aznap rohama lesz, és nem tud jönni hozzám a következő héten.

Anyámnak nem sok öröm jutott földi életében. Talán Isten is megelégelte azt a sok nehézséget, ami rajta van, s a kebelébe fogadta. Én még nem tudom ezt elfogadni, mert én teljesen árván maradtam nélküle, de hiszem, hogy neki most jó. Jobb, mint eddig volt. Nincsenek fájdalmai.

Anyukám, remélem erre a cikkre büszke vagy. Ilyet szerettél volna? Az igazat írtam, semmit nem kellett hozzátennem. Mert jó vagy, voltál és leszel. És én szüntelen szeretlek, szerettelek, és te viszont engemet. Hét gyermeked gyászol, nem hagyjuk elveszni az emlékedet.

Próbálom megbocsátani, hogy itt hagytál. Pedig próbáltál jelezni. Hívtál telefonon, egy nappal előbb. Csak nem tudtam, hogy az a hívás volt AZ a hívás. Már értem.

Köszönöm, hogy te lettél az anyukám.

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Női szerepek a hithű zsidó közösségekben Női szerepek a hithű zsidó közösségekben
Kérdéseimre Steiner Noémi válaszolt. Gyermekkora óta szerves része a zsidó közösségnek, az évek során ifjúsági vezető lett, aki jelenleg a kisebbek identitásnevelésében segít.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink