BeszélgessünkNili blogja

Szertartások a halál után egy cigány családban

2014. május 17. | Nótár Ilona

Szertartások a halál után egy cigány családban

Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.

A búcsúzás szertartása, fontossága

Akit elvisznek tőled, utoljára még látnod kell, ez felbecsülhetetlen fontosságú. Én pesti vagyok, anyám vidéken élt. Már vagy két órája várt rám az a bizonyos kocsi, ami el akarta vinni anyámat. Mondtam, ha elviszik, mielőtt odamennék, készítsenek két helyet, mert előttük teszem magam vérbe, mert anyámmal nekem beszélnivalóm van. Sürgősen. Tizenkét éves korunkban, amikor anyám súlyos idegösszeomlást kapott, és én meg Brigi tesóm képesek voltunk megtanítani újra írni és olvasni, mert mindent elfelejtett. Szentül hittem, hogy most ismét sikerül meggyőznöm őt, hogy fel kell ébrednie, és menni fog… Minden próbálkozásom – és próbálkozásunk a hat testvéremmel együtt – sikertelen volt. Mégis azt éreztem, ha ez nem lehet meg az életemben: az utolsó beszélgetés, az utolsó próbálkozás, a búcsúzás, az érintés, a ráborulás, a csókok, az olyan vétek lett volna, amivel élni sem lehet.

Feltétlenül fontos volt, hogy mielőtt elviszik egy idegen és sivár, hideg helyre, imát mondjak rá, védelmet kérjek a testére és a lelkére. Békét, megnyugvást és fájdalom nélküliséget.

Felkészítés az elszállításra

Rózsaszín pamutzokni volt rajta, mint az örök gyerekeken, jó meleg, mert érszűkülete volt, s mindig fázott a lába. A kedvenc papucsot adták rá a testvéreim. Szépen ki is lakkozták a körmeit. Kifestették a száját, elrendezték a szép haját, lila ruhát adtak rá, mire odaértem. De jó, hogy nem voltam ott, s mindezt nem nekem kellett csinálni. Nem lett volna erőm hozzá, azt hiszem. Már csak az ismerős mosolya, a nevetése hiányzott, meg ahogy mondja, amikor meglát: „Szia, lányom!”

Testvériség

Hogy ott volt mind a hat testvérem, az nekem mindent jelentett. Kértem, fogjuk meg egymás kezét, úgy imádkozzunk, úgy kiabáljunk, hátha meghall minket – ő vagy Isten – és felébred. Fogták a kezem, kiabáltak és velem sírtak. Sokan voltak a házunknál, mire odaértem, mert hamar híre szaladt a faluban a tragédiának. Kívülről nézték a hét testvér kínlódását, és segítettek, ahol tudtak, ahogy mertek. Engem összeszedtek a sárból, Marit bevezették, Renit az ura szorította, Józsi mellett a barátja állt. De senki nem mondta meg, mit tegyünk. Hagyták, hogy tegyük, amit a szívünk diktál. Amit tennünk kellett.

A családi szervezés

Anyám nagyon szeretette a vejeit, akik igen derék, nagyon jó és dolgos emberek, akik a családjukért tűzbe mennének. Főleg a két fiatalabb lánynak az uraira gondolok. Közülük az egyik lett a temetés szervezője. Mindenki egyből el is fogadta, én is, hát hogyne, hiszen anyámat úgy szeretette, mintha a sajátja lenne, a testvéremet imádja mint egy istennőt, a lányát meg vigyázza, mint egy angyalt.

Átmentünk anyám házába. A falak puszták, meszeletlenek, füstösek. Hideg volt még akkor, fát gyűjtöttek begyújtani. Nincs linóleum, csak egy kis helyen, a többi beton. Anyámnak nem rég szereztem új bútorokat, azzal volt berendezve a lakáskája. Volt benne fotel is, szék is. Hoztak mások is, amire ülni lehetett. Villany nem volt. Félhomály van, mert az ajtó be van deszkázva, az ablakokon sötétítő rongyok. Ültünk. Meg kellett beszélni, mi legyen. Engem már lenyugtatóztak. Tudtam ülni egy helyben. Reni, a húgom mondta, anyu mit és hogyan akart: ő már tudta, úgy látszik, vele megbeszélte. Könnyen lehet, hisz mind egy faluban laktak, így anyám okosan, szépen elrendezett mindent.

Először is kell zenész: anyám ehhez ragaszkodott, a kedvenc nótái listáját is elmondta a testvéremnek. Koporsó kell, szó se lehet hamvasztásról. Reni ragaszkodott, hogy nyitott legyen a fejénél, hogy kapjon levegőt, nehogy megfúljon. Anyám színe a lila volt, így lila kellett melléje. Ha más nem, lila virágok. Lila öngyújtó. Én mondtam: legyen minden szép, egyszerű, ahogy anyám akarná. Ebben mindenki egyet értett. A férfiak (minden vő) elment a temetkezési vállalkozóhoz, hogy megbeszéljék, mi mennyibe kerül. Ezt a lányaim apja tanácsolta, mert neki volt ebben a legnagyobb gyakorlata, hiszen annak idején ő szervezte a saját apja búcsúztatását is.

Kegytárgyak

Mi asszonyok, nők, nagyobb gyerekek (de szigorúan csak a vér szerinti család!) leültünk a sötétbe megbeszélni, mit tegyünk anyu mellé, hogy a túlvilágon jobb legyen neki. „Sodorni kell cigit, mert anyu a rendeset utálta” – mondták. Ebben igazuk volt. Lila legyen az öngyújtó. Pénzt mindenképp oda kell tenni neki. Andi, a legidősebb felvetette, hogy tegyünk oda egy családi fotót, de Reni a húgom elhárította, hogy az átkot hoz mindenkire. Viszont ki kell nyomtatni a legszebb fotóját, ami a virrasztás alatt végig kinn lesz a házban meg a koporsón. Ezt rám bízták. „Szó se lehet róla, hogy kibetonozzák a sírhelyet, anyut nem lehet börtönbe zárni” – egyeztünk meg. Ajánlottam, hogy a kedvenc lila virágaiból tegyünk mellé, annak biztos örülne. Szegfűnek leginkább. Ezzel is mindenki egyet értett.

Különben a házon, ami anyué volt, egy szem vita sem volt. Azé lesz, akinek anyu akarta. A legkisebb fiáé. És ez így van jól. Én csak a két legkedvesebb ruháját hoztam el magammal. Azzal alszom, s varratok belőle valamit, ami mindig a közelemben lehet. Kis darab, amit szeretett.

Virrasztás

Ősrégi hagyomány, nálunk máig nagyon fontos. Evidens, hogy már az első nap jöttek gyászolni. Felkészültünk a vendégekre. Mindenhol gyertyákat gyújtottunk, hogy jelezzük mindenkinek, hogy anyám elment, megidézzük a szellemét, marasztaljuk még kicsit, és ezzel is kifejezzük, hogy örökké emlékszünk rá. A gyertya lángja pillanatra sem aludhat el. Mindig újat gyújtunk, amíg a virrasztás tart. Kétféle ital lehetett volna: vodka és sör. Anyám csak azokat szerette. De a testvéreim szerint ezt sem lehet, mert senki ne jöjjön ide dorbézolni, úgyhogy anyámnak csináltunk egy kegyhelyet, kitettük a vodkáját, a kedvenc sörét, a fotóját, teleraktuk gyertyával, és elhelyeztük a nappali középpontjában. A legkedvesebb képéből minden szobába tettünk egyet.

A búcsúbeszédet együtt írtuk meg. Én fogalmaztam, de a testvéreimnek (mind a hatnak) hallania kellett, s ha egyet értettek, csak azután írtam le. Minden passzust így beszéltünk meg, és semmiben, egyáltalán semmiben nem volt vita. Pedig különbözőek vagyunk. Más élet, más felfogás. De ezekben a dolgokban valahogy egyet tudtunk érteni.

Szokás feketében lenni. Mindenki úgy jön. A testvéreim később nem fognak feketében járni, ezt előre megmondták, mert szerintük a gyász belül van. Ők könnyebben vannak, otthon élik meg a fájdalmukat. Én tanítok, dolgozom, kutatok, vizsgázom – nekem fontos, hogy magamon hordjam a gyászom. Egyelőre rajtam lesz fekete. Anyámért.

A haját senki nem nyíratta le, ahogy egyeseknél szokás. Nem kívánta tőlünk anyám. Csak azt mondta: „Lányom mindig legyél szép, igényes. Te egy tanult nő vagy, adj magadra.” Úgyhogy a temetésen anyám kedve szerint öltözöm fel, ahogy illik. Most mind olyanok vagyunk, mint az élő múmiák. A felismerhetetlenségig elgyötört az arcunk. Én magam sem ismerem meg, hogy a félhomályban összekuporodott kicsi lény éppen melyik testvérem. Az egyik. Aki sirat. Ennyit látok. A másik én vagyok.

A közeli rokonok feladata és a mienk volt, hogy kiszolgáljuk a vendégeket. Mindenki ismert mindenkit. Én ismertem persze a legkevésbé őket, mert nem laktam velük. A fájdalom és a meggyötört arcom miatt még a rokonaim sem ismertek meg. Szendvicsek, üdítők, kávé, víz. Ezeket kínáltuk folyton. Kályhával fűtöttük a három helyiséget, így emitt melegebb, máshol hidegebb és füstösebb volt a lakás. Én a betegségem (krónikus arcüreggyulladás szövődménye) miatt már rég nem éreztem, sem a cigifüst, sem a kályhafüst szagát, így talán engem zavart legkevésbé. A férjek ugyanúgy segítették meggyötört feleségeiket, minket, mint a rokonok. Mi, testvérek néha egymásba csimpaszkodtunk, úgy sírtunk, vagy csak néztünk a semmibe, vagy elvonultunk, a földön zokogtunk, vagy nyilvánosan sirattuk anyánkat.

Képes lettem volna megölni, aki örömöt vagy zenét hoz a házba. Táncot, nevetést, játékot, életet. Mindennap, ahogy a gyermekeim apja levitt autóval, néma volt a kocsi, pedig máskor mindig szól a zene, most meg szóba sem jött, hogy bekapcsoljuk. Visszafelé, éjszaka még csendesebb volt minden, csak a sírás hangjai hallatszottak. Nem csitulnak a kínok.

Másnapra megjöttek a távolabbi rokonok és barátok is. Régebben hallottam, hogy a virrasztásokon (és ezt magam is tapasztaltam máshol) nevetgélnek, felidézik a jó emlékeket, és mosolyognak az elhunyt cserfességén és nagyszerű dolgain.

Nálunk mindenhol sötét van, legalábbis félhomály. Nem direkt. Világítás alig van, néhány lámpa lóg a zsinórón. Csak a nyögés hangjai mindenhol, meg a bénító siralomcsend. Hajnali egykor a másik szobából hallottam valami meséről, sztoriról, de mi, testvérek összeroskadva, külön-külön, mint a hamuhalmok. Néha egybecsimpaszkodtunk.

Kávét, cigit, szendvicset? – kérdezgetik az erősebb lelkű testvéreim.

Szégyenszemre én akkor is dolgozom a gépemen, ez ad valami plusz fényt. Anyámról írok, Most mindent le akarok írni, hogy el ne vesszen semmi, mert mindent őrizni akarok belőle, amit itt hagyott. Mielőtt eltemetik, meg kell jelennie a cikknek, hogy lássa, mennyire becsültem őt. Amikor kész volt, elolvastattam a testvéreimmel is.. Ők nem beszélgetősek, nem kitárulkozósak, nem mutattak semmit. Annyit mondtak: Jó.

Dolgoztam. Ott is. Anyám emlékére csináltam a felolvasó estemet is, mert ott lesz, és látnia kell, hogyan sikerült. Mert ő mindig hitt bennem. Ott lesz ő is, az első sorban.

Itt nincs mosoly. Ha szólnak hozzám, beszélnem kellene, másról is, anyámról is, de csak a testvéreimmel tudok lenni. Meg egyedül. Kínálunk másokat itallal, étellel, de bennem semmi nem járt, mióta itt hagyott, s nem is tudom, mikor leszek képes arra, hogy éljek, nélküle és akár egy falatot vegyek magamhoz. A nyugtató és fájdalomcsillapító itt olyan, mint a víz. Folyton rohama van valakinek a gyász miatt. Nekem minden nap. Nem érzem magam túl erős jellemnek. Mondják is: „Szedd össze magad, a gyermekeid…” Semmit nem értenek. Én akartam neki adni még néhány évnyi békét és nyugalmat. Lassan 25 éve tanulok, hogy megvehessem anyámnak a nyugalmas életet. Én is, a testvéreim is akarták, de nem adtunk neki szinte semmit, amit érdemelt volna.

Folyamatosan érezhető volt bizonyos feszültség. Sokan jöttek, de olyanok is, akikre a testvéreim haragudtak, mert valaha bántották anyámat. A lánytestvéreim igazi anyatigrisek, ugranak és cafatokra szednek bárkit, főleg az anyjukért. Kipattant az első vita, egy korty ital nélkül is. Hál’ Istennek, a testvéreim képesek voltak elhárítani. Nekem ehhez sem volt erőm: kívülről láttam mindent, és minden olyan idegen volt, még az is, ami előttem zajlott le.

Költségek

Sanyi (Reni ura), mindent kiszámolt. Minden testvérem, akik a legnagyobb szegénységben és nélkülözésben él, elővette a nem létező tartalékait, százfele szalajtották a rokonokat kölcsönért. Mindenki annyit hozott, amennyit tudott, és senki nem hányta a másik szemére, hogy te mért csak ennyit. Mindenki hozta, gyűjtötte, kérte, adta. Én is vittem a rám eső részt, és még amennyit csak tudtam. Vásároltam a virrasztásra, ami kell, grafikussal csináltattam anyámról képet, keretbe tettem. Anyám kívánsága mindig az volt, hogy legyen egy közös képünk a családról. Sajnos ez nem valósult meg, és részben miattam is. Most összegyűjtöttem egy éjszaka alatt a fotókat, egy montázst készíttettem, amin rajta van minden családtagja, akit szeretett. Ebből hetet csináltattam, mindenkinek egyet. Még a koszorút is Sanyi intézte. A családi koszorú lila és szív alakú lesz, ahogy anyám szerette volna. Az enyém szegfűből lesz elkészítve, telis tele színes virágokkal.

Temetés

Nem viszem a lányaimat. Egyik testvérem sem hozza a gyermekeit. Nem azért, mert tiltja a szokás. Nálunk az elbúcsúzásnak nagyon komoly hagyománya és szertartása van, de mind féltünk, hogy amit a gyermekek ott látnának a saját anyjukból, az talán örökre megbetegítené a lelküket. Szépen felöltöztem, ahogy ígértem, megcsináltam a hajam, és egy fekete, horgolt-csipke ruhát vettem fel. Azt akartam, hogy anyám lássa, olyan vagyok, amilyennek elvárja tőlem. Amikor felkeltem, erőt éreztem magamban, hogy végig tudom majd csinálni.

Elsőnek értem a ravatalozóhoz. Nagyon hideg volt a drágám. Letörölték a rúzst a szájáról, és az arcpirosítót is. Nem volt megbontva a teste. Nem engedtük. Legyen csak úgy, ahogy élt. Gyorsan megigazítottam őt. Közben odatettem a megírt levelemet a szívéhez közel, ebben elmondtam, hogy még mielőtt végleg elvinnék tőlem, teljesítettem utolsó kívánságát, és megírtam, ki is volt ő valójában, s mennyit segített nekem. Megírtam, hogy sokan együtt éreztek velem és vele, és sokan becsülik őt, és siratják, hogy nem lehet velünk.

Megjöttek a testvéreim. A pénzt a párnája alá tették, mert mindig oda szokta dugni. A töltött cigit, meg a lila gyújtót mellé rakták, a takarója alá. Hálóinget, ruhát is hoztunk neki, szépen kimosva, kivasalva. Lila szegfűt és virágokat tettem mellé, elrendeztem a haját, berúzsoztam a száját, kipirosítottam az arcát.

Néhányan leestünk a lábunkról a fájdalomtól, de nagyon igyekeztünk erőseknek lenni. Sokan voltak. A zenészek, hegedűs, bőgős, brácsás, jaj, nagyon szépen, szívből és tisztán játszották anyám nótáit, szívből búcsúztatták anyámat. Minden lánytestvérem mellett ott állt a férje, a fiú testvéreim mellett meg mi voltunk. Én ültem, mert nem bírtam megállni a lábamon. A pap szép beszédet mondott, nem sietett, tisztelettel beszélt anyámról. Felolvasta a búcsúbeszédet, amit én fogalmaztam, de együtt írtunk a testvéreimmel.

Végül eljöttek a távoli rokonok is. Milliónyi virág került a sírja tetejére, olyanok, amiket anyu nagyon szeretett. Ő minden virágot szeretett. Minden egyre szürreálisabbá vált, egyre kevésbé tűnt valóságosnak. Csak úgy tudtam elfogadni a valóságot, hogy egyre távolabb kerültem a történésektől, s idegenként szemléltem mindazt, ami történik velem, velünk.

Amikor anyámat már teljesen betakarta a föld, csak a virágok látszottak, leborultam elé, a kedvenc virágaihoz. Néhány unokatestvérem csatlakozott, és hangosan imát mondtunk. Nagyon jól esett.

Aztán haza mentem, mert a testvéreim anyámmal akartak még maradni, de éreztem rajtuk, hogy egyedül, és most nélkülem. Én majd holnap leszek vele. Kell a magány. Mindenkinek.

Mi így búcsúztattuk el 56 éves anyámat, Kovács Ilonát, aki túl keveset élt boldogan, és túl korán ment el.

„Mind versenyt futunk a halállal. Az is fut, aki elhiszi, hogy áll. S a Sötétség előzékeny: engedi, hogy elhaladjunk mellette, ki tudja hát, ki ér be előbb a »célba«.”

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Női szerepek a hithű zsidó közösségekben Női szerepek a hithű zsidó közösségekben
Kérdéseimre Steiner Noémi válaszolt. Gyermekkora óta szerves része a zsidó közösségnek, az évek során ifjúsági vezető lett, aki jelenleg a kisebbek identitásnevelésében segít.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink