Nótár Ilona blogja

Idősíkok között

2014. július 21. | Nótár Ilona

Megrekedtem. Az egyik a »Volt«, a másik a »Nem tudtam bizonyítani« időszak.

Szeretnék mást mondani. Például azt, hogy jól vagyok, s átmentem a gyász szakaszain, s sikerült az elengedés is, s büszkén élem az életem, mert tudom, hogy Ő velem van, és segít… Hát nem így van.

Hívtak ma is, hogy menjek a tévébe, „romaügyi szakértőként” (mert ez manapság olyan trendi elnevezés, mindjárt el is hányom magam), hogy szót emeljek a vidéki cigányokat ért vádak miatt. Nem vállaltam. Most nem tudok másokért felelni.

Annyi dolgom lenne, amivel tartozom, de mit tegyek: elveszett az idő. Nincsenek napok. Órák sincsenek, hónap sincs, meg év és évszakok se. Cselekvés van, meg feladat, amit meg kell tenni most, vagy kicsit később, egyszer csak. Megteszem, amikor a muszáj kényszerít. Olykor menni kell, meg jönni fog valaki, ha kell, és már meg kéne lenni, mert hív a feladat, és tenni kell, csapkod a muszáj. Megteszem.

Munkaterápia. Nehéz. De jó. Pedagógusként, tanárként, trénerként – tehát a felvett szerepeimben – fegyelmezem magam (a legtöbbet kell adnom magamból, mert ez az Embereknek nyújtandó szolgálat, és az kötelez) működöm, megfékezem a bennem kongó valóságot, de aztán (és közben): nem lát senki. Eltűnök. Egyedül szenvedek, elvesztve az idő fonalát, megrekedve dimenziók között. Jajgatok.

Mind süket.

A lányom a minap elrejtette a fekete kendőimet. Ne kendőzzem el a fejemet, így ne mutassam vele magamat. Nem érti a bánatom, és szégyelli, aki most vagyok. Hagyjam már a gyász színeit! – kiabál, miközben én hisztérikusan kérem, hogy segítsenek, mert én a kendő nélkül nem tudok emberek közé menni.

Másképp nem lehet. Nem akarok. A mózesi törvényekben is elkülönültek a gyászolók, akik ruháikat megszaggatva siratták a szeretteiket, éhen és szomjan elvonulva siratták, aki elveszett. Mások voltak. Mint a menstruáló tisztátalanok, úgy vonultak el külön házakba.

Az oláh cigányoknál a nők, akik büszkén hordták legszebb ékességüket, a hajukat vágják le. A férfiak nem borotválkoznak, amíg nincs meg a temetés. A gyász a külső jegyekben is kifejeződik.

Tisztátalan vagyok, a hagyományt követem. Más ez? Nem tudom. Egy belső kényszert követek, és nem engedem el. Nem engedem el magam. Meddig illik ez? A fájdalom nem illem dolga.

Fel kellene venni az életemnek erővel elrángatott fonalát. Hogyan? Ha a fekete a gyászt jelenti, ami anyámhoz köt, akkor az még kell nekem. Nem engedem el! Elkendőzöm a fejem, gyászba öltöztetem a testem – a lelkem úgyis abban van. Ha nem tenném, nem is tudnék megfelelni egyéb szerepeimnek sem. Mert nem akarok, de nem tudok elszakadni tőle, és ugyanúgy élni, mint előtte. Nem. Úgy nem. Akként. Most nem. Még nem. Az nem lehet. Kizárt.

Amikor a családomhoz megyek, itthon mindenkinek azt mondom: Megyek anyámhoz. Tényleg hozzá megyek. Nekem az a hely, az a község, az ott élő emberek, ugyan mit jelenthetnének anyám nélkül? Ritkábban megyek a temetőbe, mint a többi testvérem. Ők beosztva mennek: reggel, délután, estve. A nyugodalma helyén most gyönyörű kertecske van, fehér kerítéssel körbezárva. Szép festett pad is van eleibe rakva, mert folyton ül ott valaki. Ne legyen egyedül sokat.

A nővérem kimegy, kiviszi a kedvenc zenéit, s a földre teszi, hozzá közel. Cigit gyújt neki is, magának is. Érkezéskor, távozáskor megcsókolgatja a keresztjét.

Azt mondta Mari, a nővérem, hogy anyu pénztárcájába csak az én képem volt a hetünk közül. Mari elsőnek oda akarta adni nekem a képet, de azt gondolta, ha ennyire fontos volt anyámnak, hogy mindig vele legyek, nem veszi el tőle. Végleg vele hagy engem a tárcájában. Adtak neki pénzt, meg mindent, amire szüksége lehet. Meg az én fényképemet.

Nagyon sok cigány jár a temetőbe. Az örkényiben főleg sokat látok. Kihalnak a fiatal asszonyok, mintha vén satrafák lennének, betegen, göthösen halnak el, egyből a fiatal uruk után, akik szívbajban, tüdővészben meg agyérgörcsben hirtelen mennek el, mind hatvan éven alul.

Csóró öreggé vénült fiatal gyermekeik egymást váltva járnak a közcsaphoz, hogy vizet hordjanak, a szüleik sírjának virágait locsolják.

Idők között rekedtem. S anyám nélkül nem megyek tovább. Mindannyian alagutakon megyünk át, néha persze virágos réteken, de soha nem leszünk ugyanazok, túl már a megélt tapasztalatokon. Én sem lehetek ugyanolyan. Ez megrémiszt. Most még inkább látom, mi folyik köröttem. Megkeményedek. Mert jóért rosszal fizettek nekem. S annyi éve már, hogy hagytam magam. Látom, és nem felejthetem. Sajnos.

Idősíkok között rekedtem. Bárcsak ne aludna Isten, hogy lássa, mi történik itt.

További cikkek a rovatból
És változunk És változunk
Minden évben összefoglalót készítek az évemről. Ó, ha tudnátok, kedves Olvasók, mennyi minden nem kerül bele az efféle összegzésekbe, amiket közreadok. Még csak pont-pont-pont formájában sem írok le dolgokat. Hogy miért? Önmegtartóztatás – egész jó szöveg ugye? Nem írok le olyan dolgokat, amikről nem érzem, hogy az én történeteimen túlmutatva hasznosak lehetnek mások számára is. Meg hát az én vívódásaim nem tartoznak senkire, a mámorom meg, ki tudja, mire ingerelne másokat...
Női szerepek egy eritreai közösségben Női szerepek egy eritreai közösségben
A cigány nőkről szóló cikksorozatom újabb részekkel bővül. Ahogy találkozom a kulturális és nemzeti sokszínűséggel, felmerül bennem, hogy nem csak a cigány nők számára központi kérdés a kilépés a civil pályára, illetve az eltávolodás a szűken vett családi közösségtől. Érdekes a társadalom reakciója is: vajon fogadókész-e a munkaerőpiac az értelmiségi roma nők érkezésére, vagy még mindig a korábbi a stigmákkal illeti őket? De még ennél is érdekesebb számomra, hogy a szűkebb roma környezet, a családi közeg hogyan reagál a megváltozott viszonyokra. És vajon hogyan hat ez a változás a szerepkörét kitágító nőre és a környezetére más kultúrákban?
Életmenet Életmenet
Azt mondom el, amit én láttam, és nem azt, amit a hírekben olvashattak: ki beszélt, hol, mikor, hova utazik, kinek fejezi ki az elismerését, a részvétét… Erre ott vannak a hírportálok.
Vonat a semmibe Vonat a semmibe
Volt egyszer egy kicsinyke csapat, amelynek tagjai nagy feladatot vállaltak magukra. Azt gondolták, arról fognak beszélni – vagyis táncmozdulatokkal kifejezni –, amiről a legtöbben mélyen hallgatnak, vagy amiről nem is tudnak. Több műfajban jeleskedő szakemberek adták össze a tudásukat, cigány, magyar, zsidó táncosok, énekesek és gyermekek fogtak össze, hogy a holokausztra (= elégetés, teljesen elégő áldozat – a cigányok munka- és megsemmisítő táborokba hurcolása) emlékezzenek.
Kellemes tapasztalat Kellemes tapasztalat
Nemrég Kakucson jártam, az ott élő gyerekeknek tartottam foglalkozást a Tudatos Életre Nevelés Programomból. A település Pest megyében található, sok roma család él ott. Kedves, takaros kis hely, az embernek amolyan „Tiszta udvar, rendes ház” feelingje van, ha végigmegy a főúton. Érdekes, ahogyan a két, valaha külön község összenőtt (1973-tól 1990-ig össze is voltak ragasztva), az út egyik oldala Inárcs, a másik már Kakucs. Nekem mindegy, nekik meg biztos jó így. Ahol a foglalkozást tartottuk, mindenesetre méltó hely a gyerekeknek.
Zenei örökség Zenei örökség
Két lánygyermek. Hasonló korúak. Azonos szülőktől. Egyforma genetikai állománnyal. Egy családban nőttek fel. Mégis teljesen mások.
Születésnapra Születésnapra
Van nálunk egy szokás, afféle hagyomány, ami nem abból fakad, hogy romák vagyunk, csak éppen mi adtuk hozzá a családi örökséghez. Minden évben, a születésnapok alkalmával elmesélem a gyermekeimnek a a világra jövetelük történetét, a legfontosabb mozzanatokat kiemelve. Elég nagyok már, és hallották néhányszor a történetüket, de még most is szinte falják a szavaimat, kérdeznek, nagyon szeretik hallani.
Szülői találkozók Szülői találkozók
Vegyük a következő szituációt: bajok vannak egy általános iskolai osztályban. A szülők közös email-csoportban keresik a megoldást a gyermekeknél felmerülő problémákra, az erkölcsi válságra, a tanárokkal való összeütközésekre.
Mint az anyja, avagy Versenyistálló tempó Mint az anyja, avagy Versenyistálló tempó
Ez a poroszos iskolarendszer folytonos megfelelési kényszert erőltet a gyerekekre, teljesen felesleges ismeretekkel tömi tele az agyukat, arra meg nem képes megtanítani őket, hogy amikor felveszik a telefont, mutatkozzanak be, mielőtt azt mondanák: XY-nal akarok beszélni.
Apának mindig igaza van Apának mindig igaza van
Gyakran szoktam mondani félviccesen a barátainknak, hogy én nem tudom Hannukámat úgy megvédeni (apával szemben sem), hogy ne engem állítson félre.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink