Idősíkok között

Megrekedtem. Az egyik a »Volt«, a másik a »Nem tudtam bizonyítani« időszak.

Szeretnék mást mondani. Például azt, hogy jól vagyok, s átmentem a gyász szakaszain, s sikerült az elengedés is, s büszkén élem az életem, mert tudom, hogy Ő velem van, és segít… Hát nem így van.

Hívtak ma is, hogy menjek a tévébe, „romaügyi szakértőként” (mert ez manapság olyan trendi elnevezés, mindjárt el is hányom magam), hogy szót emeljek a vidéki cigányokat ért vádak miatt. Nem vállaltam. Most nem tudok másokért felelni.

Annyi dolgom lenne, amivel tartozom, de mit tegyek: elveszett az idő. Nincsenek napok. Órák sincsenek, hónap sincs, meg év és évszakok se. Cselekvés van, meg feladat, amit meg kell tenni most, vagy kicsit később, egyszer csak. Megteszem, amikor a muszáj kényszerít. Olykor menni kell, meg jönni fog valaki, ha kell, és már meg kéne lenni, mert hív a feladat, és tenni kell, csapkod a muszáj. Megteszem.

Munkaterápia. Nehéz. De jó. Pedagógusként, tanárként, trénerként – tehát a felvett szerepeimben – fegyelmezem magam (a legtöbbet kell adnom magamból, mert ez az Embereknek nyújtandó szolgálat, és az kötelez) működöm, megfékezem a bennem kongó valóságot, de aztán (és közben): nem lát senki. Eltűnök. Egyedül szenvedek, elvesztve az idő fonalát, megrekedve dimenziók között. Jajgatok.

Mind süket.

A lányom a minap elrejtette a fekete kendőimet. Ne kendőzzem el a fejemet, így ne mutassam vele magamat. Nem érti a bánatom, és szégyelli, aki most vagyok. Hagyjam már a gyász színeit! – kiabál, miközben én hisztérikusan kérem, hogy segítsenek, mert én a kendő nélkül nem tudok emberek közé menni.

Másképp nem lehet. Nem akarok. A mózesi törvényekben is elkülönültek a gyászolók, akik ruháikat megszaggatva siratták a szeretteiket, éhen és szomjan elvonulva siratták, aki elveszett. Mások voltak. Mint a menstruáló tisztátalanok, úgy vonultak el külön házakba.

Az oláh cigányoknál a nők, akik büszkén hordták legszebb ékességüket, a hajukat vágják le. A férfiak nem borotválkoznak, amíg nincs meg a temetés. A gyász a külső jegyekben is kifejeződik.

Tisztátalan vagyok, a hagyományt követem. Más ez? Nem tudom. Egy belső kényszert követek, és nem engedem el. Nem engedem el magam. Meddig illik ez? A fájdalom nem illem dolga.

Fel kellene venni az életemnek erővel elrángatott fonalát. Hogyan? Ha a fekete a gyászt jelenti, ami anyámhoz köt, akkor az még kell nekem. Nem engedem el! Elkendőzöm a fejem, gyászba öltöztetem a testem – a lelkem úgyis abban van. Ha nem tenném, nem is tudnék megfelelni egyéb szerepeimnek sem. Mert nem akarok, de nem tudok elszakadni tőle, és ugyanúgy élni, mint előtte. Nem. Úgy nem. Akként. Most nem. Még nem. Az nem lehet. Kizárt.

Amikor a családomhoz megyek, itthon mindenkinek azt mondom: Megyek anyámhoz. Tényleg hozzá megyek. Nekem az a hely, az a község, az ott élő emberek, ugyan mit jelenthetnének anyám nélkül? Ritkábban megyek a temetőbe, mint a többi testvérem. Ők beosztva mennek: reggel, délután, estve. A nyugodalma helyén most gyönyörű kertecske van, fehér kerítéssel körbezárva. Szép festett pad is van eleibe rakva, mert folyton ül ott valaki. Ne legyen egyedül sokat.

A nővérem kimegy, kiviszi a kedvenc zenéit, s a földre teszi, hozzá közel. Cigit gyújt neki is, magának is. Érkezéskor, távozáskor megcsókolgatja a keresztjét.

Azt mondta Mari, a nővérem, hogy anyu pénztárcájába csak az én képem volt a hetünk közül. Mari elsőnek oda akarta adni nekem a képet, de azt gondolta, ha ennyire fontos volt anyámnak, hogy mindig vele legyek, nem veszi el tőle. Végleg vele hagy engem a tárcájában. Adtak neki pénzt, meg mindent, amire szüksége lehet. Meg az én fényképemet.

Nagyon sok cigány jár a temetőbe. Az örkényiben főleg sokat látok. Kihalnak a fiatal asszonyok, mintha vén satrafák lennének, betegen, göthösen halnak el, egyből a fiatal uruk után, akik szívbajban, tüdővészben meg agyérgörcsben hirtelen mennek el, mind hatvan éven alul.

Csóró öreggé vénült fiatal gyermekeik egymást váltva járnak a közcsaphoz, hogy vizet hordjanak, a szüleik sírjának virágait locsolják.

Idők között rekedtem. S anyám nélkül nem megyek tovább. Mindannyian alagutakon megyünk át, néha persze virágos réteken, de soha nem leszünk ugyanazok, túl már a megélt tapasztalatokon. Én sem lehetek ugyanolyan. Ez megrémiszt. Most még inkább látom, mi folyik köröttem. Megkeményedek. Mert jóért rosszal fizettek nekem. S annyi éve már, hogy hagytam magam. Látom, és nem felejthetem. Sajnos.

Idősíkok között rekedtem. Bárcsak ne aludna Isten, hogy lássa, mi történik itt.