Egy kisvárdi jány

Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.

Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.

Muzsikus családból származott, de az élet nem adta meg neki a lehetőséget, hogy megtanuljon írni és olvasni is. Sok mindent meg lehet tanulni, de tudjuk, hogy vannak közöttünk olyanok is, akik mindenféle előképzettség nélkül, intelligenciával születtek. Anyósom ez utóbbi emberek közé tartozott.

Horváth Gyuláné, Tóth Margit – mert így írták a papírokba – úgy élt le 67 évet, hogy az írás és olvasás hiánya a legcsekélyebb mértékben sem akadályozta meg abban, hogy az emberi erőt meghaladó szenvedéseket, akadályokat legyűrje, pedig jutott neki belőle bőven. Életéből majdnem ötven évet töltött el orvosok kezei között. Életveszélyes műtétek sora jutott ki neki, megbirkózott velük. Három leánynak adott életet – a legkisebb két diplomát tudott megszerezni, míg ő állt a háttérben. Végigdolgozta az életét, kamaszkorától a földeken, aztán takarítónőként az iskolákban, gyárakban, vagy árusként a budapesti piacokon.

Két leánya súlyos betegségekkel született. Miközben őt magát állandóan a halál riogatta, még akkor is az életüket igyekezett menteni, amikor az orvosok látták, hogy minden hiába, a gyermek már haldoklik.

Szerető feleség volt, szerető anya, aki végtelen odaadással egyengette a gyermekei útját a boldog házasság felé. Akár egy született úrinő, úgy tisztelte meg minden körülmények között a vejeit, unokáinak pedig a védangyala volt. Bárhol élt és tevékenykedett, hihetetlenül kifinomult modorral, udvariassággal nyerte meg magának az embereket. Remekül ráérzett arra, hogyan tudja eszközök nélkül is elfogadtatni magát. Nyitott könyv volt számára minden ember. Pontosan értette, hogy ki miért és mitől szenved. Ennek a tudásnak a birtokában találta meg a gyógyírt – szeretettel, odaadással – a legkínzóbb emberi fájdalmakra is.

Nekem az életéből hat közös év jutott. Örökké úgy fogok rá emlékezni, mint megváltómra, mert felnevelte számomra azt a diplomás roma lányt, aki bearanyozta az életemet, s aki – követve az édesanyja erkölcsi értékrendjét – olyan boldogságban részesített, amelyről nyomorúságos gyermekkoromban álmodni sem mertem.

Anyósom a napokban halt meg. Cukorbeteg volt, ízületi gyulladásai miatt mozgáskorlátozott. De átesett agyi infarktuson, de még szív- és veseelégtelenségben is szenvedett. A halála előtti napon az orvosi ügyeleten azt mondták, hogy nincs különösebb baja. Azért fullad, mert megfázott. Aztán egy nappal később mellettem és a szerelmem mellett vesztette el az öntudatát az autóban, miközben őrületes sebességgel rohantunk a mentőállomásra.

Hiába próbáltam szabaddá tenni a légútját, a mentősök hiába intubálták, hiába alkalmaztak szívmasszázst, már nem tudtak rajta segíteni. A víz megfojtotta, a szíve megállt, már nem volt visszaút. Halálának híre Szabolcsban is megmozgatta az embereket. Napok óta emberek sokasága gyűlik össze a virrasztáson, mert mindannyian tudjuk, hogy egy hatalmas, szerető szív távozott el körünkből.

Az én anyósom olyan ember volt, aki tetteivel boldoggá tett, és ez az érzés megmarad a halálomig. Nem csak a szerelmemet köszönhetem neki, de az édesanyám életét is. Mert amikor ő volt a halálán, ő fuldoklott a víztől, az anyósom érezte meg azonnal, hogy utaznunk kell hozzá, s elküldte a sajátjából a szükséges, életmentő gyógyszereket is.

Az édesanyámat a víz nem ölte meg. Az anyósomat igen. Nem tudok ezen változtatni, de azt tudom, hogy halálomig szeretni fogom őt.