Caramel, aki a Fővárosi Cigány Önkormányzat (FCÖ) jószolgálati nagykövete is, néhány dal után arra hívta fel a figyelmet, hogy egy apró szabálysértés vagy kisebb bűntett is nagy büntetéssel járhat együtt, mely meghatározhatja az érintettek egész későbbi életét. Caramel szerint a családnak kell megtenni az első lépéseket, mert a biztonságos családi háttér védelmet nyújt a fiatalok számára.

Oláh László rendőr őrnagy, a rendezvény kitalálója nagyon fontosnak tartja, hogy találkozzanak a fiatalokkal. Elmesélte a kerületben szerzett pozitív tapasztalatait. Előfordult, hogy a diákok a kollégáit keresték meg, ha iskolai bajokba keveredtek. Így történhetett meg, hogy az elmúlt napokban egy iskolai konfliktus nem eltávolítással ért véget, hanem az érintett kapott egy újabb esélyt.

szólj hozzá: Caramel a bűnmegelőzés mellett

The music is in our blood – this stereotyped belief about the Roma was discussed in the latest thematic event of Roma Visual Laboratory at the DocuArt Film Centre. The evening focused on the music section of the Roma culture. Prior to the discussion, parts of Tony Gatlif movies Swing and Latcho Drom and fragments of video reports on Roma musicians by Sosinet.hu, website of the Center for Independent Journalism were shown.

Andrea Pócsik, an organizer of the event said: “Last year we watched documentaries related to the Roma as well, which were analysed mainly with the participation of social scientists, experts, and movie professionals. This year we have tried to comply such materials – not always whole documentaries –, but some kind of compositions or online materials, in which the self-portrayal of the Roma people has a greater emphasis. For instance, the video films of Sosinet can nuance such portrayal much better, not only because they give voice to representatives of many music genres, but also because when shooting these films, the music genre and playing are being placed in the relevant social environment. It is frequently discussed how these video films impact their audience and also they have very diverse social connotations. I believe the importance of these films is how they describe these musical activities and how the society welcomes or sometimes rejects them. They can provide a more detailed and nuanced image.”

Asking Andrea Pócsik to what extent she can use the video films of Sosinet, she replied: “At media analysis lectures, for instance. It is an excellent example how one can act differently from the mainstream media and create the type of image of the Hungarian Roma which other media outlets lack totally.

The music is in our blood – this is a typical stereotype about the Roma. Klára Farkas, who was the organizer of this programme, created a compilation, partly from Latcho Drom and Swing, movies of Tony Gatlif, and a larger, more emphasized part of it was from musical themed video films and musicians’ portraits of Sosinet.

Klára Farkas said that „it is not easy to find internet foras, where exclusively Roma music or at least short videos about Roma musicians can be found, thus we were very happy to discover the films of Sosinet provided via Videa channel”.

Upon asking Mária Bodgán whether music was in the blood of the Roma, she replied: “no, I think that music is not in our blood, that is for sure. I guess this question was rather provocative. It was nicely told to the audience why this stereotype was not true. Of course we ended up at discussing major issues like racism, stereotypes, Gypsies, and hardly talking about music, but after all we turned back to it. Gypsy and music – this is the most typical image among the non-Gypsies about the Gypsies. Apart from this, the first thought is that they are criminals – they steal, cheat, and lie. Here basically we had an informal discussion about these issues and how these contradictions can be solved in society. In the end we also discussed how even movies like these can be used.”

„I frequently read Sosinet. I am actually a fan. Because it is popular and increasingly popular, I use it in my lectures, for instance. I present it as a community site, and I always watch the videos and I learn a great deal from them. For instance I did not know that in Kesztyűgyár (“Glove factory”, a community house), there is a rap reunion every first Friday of the month, where new rap talents can present themselves. I learn a lot from these films, and they make me think. At the same time they are cheerful, especially the musical parts of these rappers. But I saw a rather tragic story, how a really outstanding restaurant Gypsy music band, who wanted to go to Berlin, Germany, but they failed. I think about Sosinet video films that it would be worth telling more about these situations.”

A 2HA (olvasd: két-hektár) szőlőbirtok és pincészet borásza és tulajdonosa Török Csaba jogosan nevezhető reformernek. Ugyanis a terület karakteres, egyedi ásványos jellegét olyan fajtákon keresztül mutatja be, melyek egyáltalán nem volt eddig megszokottak a borvidéken. A szakmabeliek közül eleinte sokan értelmezhetetlennek találták ideológiáját és hozzáállását a borkészítéshez. Borai azonban beszélnek helyette, szépen visszatükrözik a termőtájat, emellett fajtajelleges, tömör, vastag szerkezetű, mégis elegáns, világszínvonalú élményborok.

2001-ben az akkor még csak borkedvelő Török Csaba Veronában járt. A gyönyörű városban olyan élményt nyújtott neki egy Brunello di Montalcino bor kóstolása, ami megihlette. Mondhatni: ez a momentum adta az első lökést, hogy belevágjon a pincészet rengeteg lemondással és még több munkával járó megvalósításába. A különleges fajtát a Szent György-hegyre álmodta, melyet az ásványos karakterű olaszrizling fellegváraként ismernek. Néhány évvel később, akkor még hobbiborászként vágott neki a borkészítésnek. Első bora, a kiemelkedően jó, 2003-as évjáratból való kékfrankos annyira jól sikerül, hogy további komolyabb célokat tűzött ki maga elé. Még ebben az évben telepített 300 tőke Sangiovesét a Szent György-hegyen, ezzel a lépéssel közelebb került legfőbb álmához. 2005-ben ízlelhette meg, hogy mit is alkotott. A bor olyannyira szépnek és egyedinek bizonyult, hogy mai napig a nagyszemű Sangioveséből préseli a pincészet csúcsborát.

Borait 2007-ben engedte ki a piac viharába, azóta is minden évben „homeopátiás mennyiségben”. A hozamkorlátozással szinte betegesen alacsony szintre nyomta le a tőkék terhelését, de a cél teljesül. A szuperérett alapanyagokat tökéletesen kiegészíti a termőtáj egyedisége, és az eddig megszokottól teljesen eltérő dimenzióban mutatják be a borvidéket. Ezzel a hozzáállással még az olyan gyengébb években is, mint amilyen 2010 volt, gyönyörű és karakteres borokat alkot. Jelenleg a pincészet választéka: Olaszrizling, Pinot gris, Cabernet franc, Merlot, Syrah, valamint a Tabunello névre keresztelt csúcsbor.

Hamarosan újra ellátogatunk a pincészethez, hogy a kiemelkedőnek tartott 2011-es év hordómintáiról beszámoljunk. Tapasztalatainkat addig is itt összegezzük a 2HA és Török Csaba most forgalomban lévő borairól.

Olaszrizling, 2009. Mély, aranysárga színvilág, hömpölygő sűrűség, szépen tapad a pohár falára, vastag alapanyag. Illata sokrétű, leginkább mediterrán aromavilág, citrusos, banános illatok, a hordóból érkező vaníliás füstösséggel. Ízében rendkívül sok energia, egész szájat betöltő nagy test, sok-sok szépen megaszalódott gyümölccsel és feszes szerkezettel.

Cabernet franc, 2009. Színvilága mély rubin, mely a lila különböző árnyalataiban játszik. Illata komplex, málnalekvár, kakaó, ribizli, ehhez járul a hordó fűszeressége. Zamatában megtaláljuk a gazdag, érett gyümölcsöket, méghozzá nagy koncentrációban. Vastag anyag, de rendkívül egyensúlyos, vibráló, élénk savakkal. Szép, mély, telt, összetett és hosszú bor.

Tabunello, 2009. A pincészet zászlósbora. Mediterrán hangulatú, meleg tónusú illatokkal nyit: aszalt gyümölcsök, banán, évjáratos nemes kávé. Ennek a tételnek is szép a komplexitása, jó az egyensúlya, szájbetöltő, tömény és vastag alapanyag, ugyanakkor elegáns és sokrétű. Kellemes, a borvidékre jellemző ásványosság teszi feszessé az érett gyümölcsöket. Hosszú utóízében az érett málna és a tejcsokoládé aromái. (Neve a tabu és a Brunello szavakból született, abból kiindulva, hogy a Brunello használata másutt tabu. Hát nem.)

A fajta, melynek nemcsak ezer neve, de ezer arca is van hazánkban. A könnyű, karcsú, ropogós tételektől kezdve, át a végtelenül ásványos karakterű „kövek levein”, egészen a sűrű, robosztus, vastag borokig. Ezek sok-sok árnyalatát produkálja a fajta borvidékeinken, és azon belül a különböző dűlőkben. Sokan az egyik legjobb kiugrási pontnak tartják, mivel tehetséges borászaink rendre egyedi és világszínvonalú borokat alkotnak a kékfrankosból, amelyek hazai és nemzetközi megmérettetéseken kitűnő eredményeket érnek el.

Nemrégiben ellátogattunk a pesti belvárosi Gerbeaud Házban tartott Kékfrankos napra. Nemcsak az tette színessé az alkalmat, hogy a kiállító borászok különböző ideológiával mutatták be vidékeik, dűlőik kékfrankosait, hanem a kora délután tartott mesterkurzusok és előadások révén igazán megismerhettük a fajtát. Szó volt múltról, jövőképről és arról, hogy miért is tudunk egyedülálló borokat bemutatni a fajtából.

A mesterkurzust Osváth Istvánnal, a Veritas borkereskedés tanácsadójával foglaltuk össze, mivel neki széleskörű rálátása van a piaci igényekre, és ez a fajta szempontjából lényegesen meghatározza az útkeresést.

A mesterkurzusra üvegmennyezetű teremben került sor, s ez lehetővé tette a természetes fénynél való tesztelést. Dr. Pók Tamás kezdte meg a kurzust, a fajta rövid ismertetésével, kiemelve a dűlők sajátosságainak visszatükrözését, ami kulcsot ad az egyedi és megismételhetetlen bor megalkotásához. Franz Weninger folytatta, elemezve a fajta különböző területeinek talajösszetételét, ezeknek művelésmódját, a mineralitási elméleteket. Ő is az egyik legfontosabb pontként említette meg a dűlőre szabott művelésmódot és hozzáállást, mert az teszi lehetővé, hogy szép évjáratokban a fajtajelleg mellett be tudja mutatni a dűlő karakterét a fogyasztó számára. Kaló Imre zárta az előadásokat, az előzőknél kevésbé tudományosan. Beszélt emberről, borról, istenről, aki lehetővé tette ezt a csodát, a bort az emberiség számára. Az előadását követő tapsvihar az egész mesterkurzusnak is szólt.

Az előadásokat követően a kiállító borászok tételei révén ismerkedhettünk tovább a fajtával. Közben Osváth Istvánt kérdeztem a viharos piacról, a fogyasztói igényekről. Elmondta, hogy egyre többen keresik az egyedi borokat. Kezdenek népszerűbbé válni a karcsú szerkezetű, koncentrált, ásványos, gyümölcsös és elegáns kékfrankosok, ahol az italban nem a hordó és a túlérett alapanyag dominál, hanem a fajtajelleg és a termőtáj sajátosságai.

A beszélgetést a gyöngyöspatai Losonci Bálinttal folytattam, a mátrai borvidék nagy reménységével. Bálint is rendkívül fontosnak tartja a dűlőjelleg megmutatását, melyet – tapasztalata szerint – csak komoly energia- és időráfordítással lehet elérni. A hozamokat a tőke igényeire kell szabni, a fejlődést minden részletét végigkövetve. A tapasztalatokat évről évre kell összesíteni, csak úgy lehet jobbat és karaktereset alkotni. Kérdeztem az európai uniós támogatásokról a fiatal mátrai borászt, vajon mennyire tudják jól felhasználni. Losonci tapasztalatai szerint az EU-s támogatás valóban jelentős mértékű, azonban érthetetlennek tartja, hogy miért csak egy-két terület élvezi. „Az Alföld rengeteg támogatást kap, az EU-s pénzek legnagyobb része oda kerül. Azoknak, akik a jövőben döntést hoznak erről, sokkal arányosabban kellene elosztaniuk ezeket az összegeket.” A szétszórtabban elosztott támogatás globális előremozdulást tenne lehetővé, és Losonci úgy látja, általa nagyot fejlődhetnének a kisebb borvidékek értékes területei is.

Kaló Júlia, Losonci Bálint és Posta Péter is megerősítették a tapasztalatot, hogy az új generáció, a fiatal borászok egyre inkább támogatják egymást. Közös megmozdulásokon vesznek részt, és példamutató összefogásuk előrevetíti a magyar borkultúra szebb jövőképét. Mindenesetre a fiatalok és a már tapasztalt borászok tökéletesen egyetértenek abban, hogy nagyon fontos küldetés mindegyik borvidék számára a dűlők karaktereinek bemutatása.

Kóstolási jegyzetünkben röviden bemutatjuk az esemény legérdekesebb tételeit, és említést teszünk egy nemrég megrendezett kékfrankos teszt első három helyezettjéről is.

Rubintos kékfrankos vertikális 2006–2011 – Szecskő Tamás, Gyöngyöspata. Fajtajelleges, ásványos karakterű, finom elegáns tétel mindegyik. Az évjárat sajátosságait érdekesen visszatükröző borok. Az évjáratokban előrehaladva megfigyelhető az egyre koncentráltabb gyümölcsösség, a 09 kivételesen koncentrált tétel. A 11-es pedig nagy ígéret, nagy potenciállal.

Kékfrankos, 2009. – Kaló Imre, Szomolya (Egri borvidék). Kaló Imre a természetesség nagykövete, esze ágában nincs körzővel-vonalzóval készíteni a bort. A 09-es szuper-érett alapanyag, a bort nagy részben töppedt szőlőből készítették, és igazi egyéniség lett belőle, 16% fölötti alkohollal, 15 gramm maradékcukorral és haraphatóan nagy, vastag testtel. Mély rubin szín, áradó, a fél termet betöltő érett gyümölcsös illatkavalkád. Ízében zamatos, hallatlanul gyümölcsös, rétegezett és esszenciális, nem követve trendeket és elvárásokat, hanem bemutatva az évjárat és a terroir duóját, mely 2009-ben Kalóéknál ilyen volt…

Kékfrankos, 2009. – Posta borház, Szekszárd. A Posta fivérek nagy tehetséggel készítik boraikat, hamar a honi borfogyasztó közönség egyik kedvenccé váltak. Ezzel a tételükkel remekül képviselték Szekszárdot és a fajtát is. Játékos, izgalmas bort kóstolhattunk tőlük most. Színe közepesen mély rubin, lilás, kékes árnyalatokkal. Finom gyümölcsös, koncentrált zamatokkal, kerek, ásványos és gyümölcsös ízekkel, szekszárdias hangulattal.

Gereg kékfrankos, 2009. – Losonci Bálint, Gyöngyöspata. Komoly alapanyagról van szó, mely rendkívül feszes szerkezetű, a karcsúbb fajtából való, de emellett eszméletlen koncentrációjú, mintha Losonci az egész gyöngyöspatai Gereg-dűlőt belecsavarta volna a palackba. A kövek leve ez a bor, hogy Kovács Antal örökös sommelier magyar bajnokot idézzem.

Kékfrankos, 2006. Eged-Hegy. – Demeter pincészet, Eger. Mély lilás színek. Illatában a bontás után óráról órára újat mutat. Kökénylekváros, telt, füstös, vaníliás illatokkal nyit, ásványos, nemes dohányos és gyümölcsös. Ízében a kökény visszatér, lendületes, friss és markáns. Feszes szerkezetű, koncentrált és tartalmas. Levegőztetéssel egyre több gyümölcsöt és mineralitást mutat, érdemes sokáig a karaffában pihentetni fogyasztás előtt. Összességében még mindig nagyon fiatalos, nagy potenciálú gyöngyszem az egri Nagy-Eged-hegyről.

Kékfrankos, 2007. – Matias Pincészet, Villány. Mély rubin színvilág, áradó, újvilágira hajazó stílus, hömpölygő sűrűség, hatalmas beltartalom. Intenzív illatok, kávé, kakaó, némi kókuszosság keveredik aszaltmeggyel, a háttérben némi bőrösséggel. Ízében is sűrű, feketecsokoládés zamatokkal, kifinomult fanyarsággal és érett gyümölcsökkel.

Kékfrankos válogatás, 2009. – Merfelsz Pince, Szekszárd. Fiatalos, mély bíbor színvilág, lilás széli színekkel. Ornamentikájában vastag gyümölcsösség, leginkább érett, aszalt áfonya, szeder. Nagy testű, Merfelszesen édes érintésű, lágy karakterű nedű, szép díszítéssel koncentrált gyümölcsösséggel, játékos, szekszárdias, mégis nagyléptékű és elegáns. Tetszetős bor.

Vadászi

– Mi volt a célotok a korábbi klubbal, és változott-e az elmúlt idő alatt az elképzelés?

– Az alapkoncepció szerint ez a szervezet közvetített volna ki embereket a politikába, közéletbe, tudományos életbe. Gyűjtőszervezetként, egymást támogatva biztos hátteret adott volna, hogy az értékes roma szakemberek ne vesszenek el. A szervezet adta volna a hátteret, alapanyagot, paripát, fegyvert, szakmai műhelyt a munkához. A feladat ma is ugyanaz, a célok talán még fontosabbak. Ideje lenne már magával a kommunikációs eszközökkel foglalkozni, egységes arculatot kialakítania a roma társadalomnak. Tudom, hogy sokfélék vagyunk, különböző helyekről jövünk, különböző az értékrendünk. Mindezek tudatában azt mondom, hogy a roma értelmiségnek óriási szerepe van abban, hogy a közéletben, a politikában egységes üzenetként fogalmazza meg a szándékait és a különböző szinteken is ezt az üzenetet közvetítse. Ki kellene találni, hogy például egy tárgyalás során mit közvetítsünk egységesen. A színfalak mögött lehet különböző a véleményünk, de fontos, hogy amikor kell, egységesen tudjunk fellépni. Megállapodni, hogy milyen hangsúllyal, hogyan és miért mondod azt a három mondatot. Ha ez nem jön össze, akkor ugyanaz lesz, mint eddig is: semmi.

– Miért nem tudtátok akkor sikerre vinni ezt a törekvést?

– Sokan voltunk benne, akik nem értettünk egyet. Sok ember, sok elképzelés.

– Nem félsz, hogy ez ismét előfordulhat?

– Akkor túl sokan voltunk. Most túl kevesen. Valahol a kettő között lenne érdemes megkeresni az egyensúlyt. Olyan emberek kellenek, akik hasonlóan gondolkodnak és hasonlóan akarnak cselekedni.

– Hogyan valósulhat meg ez a kommunikációra épülő szakmai csoport?

– Én kreatív, gondolkodó embernek tartom magamat, de eddig valahogy nem váltak valóra a témával kapcsolatos elképzeléseim. Kellene egy olyan kommunikációs modell, csatorna, terv, amivel össze lehetne kapcsolni az ügyeinket. Azt látom, a közösségi oldalakon a vita elindul például Zsigmond királytól, és rengeteg idő megy el, mire eljutnak a holokausztig meg a rendszerváltozásig. Miközben csak egy jól megfogalmazott mondatot kellene mondani. Kommunikációs szakemberek állnak mindenütt, akik tudják, hogy melyik mondatot mikor és hogyan kell elmondani. Ez nem újdonság, csak ideje lenne nekünk is alkalmazni mindezt.

– Próbáltál együtt dolgozni a többi most éledező cigány mozgalommal, a civil kezdeményezésekkel?

– Nem. Mert nem kerestek.

– És te megkerested őket?

– Én sem. Az én fejemben más van, nem feltétlenül egy szervezet, vagy egy roma politikus, vagy egy hálózat. Mindegyiknek más a célja, más irányban halad. Én például a Zsigó Jenő-féle 25 pontot túl hosszú listának tartom. Egyszerűsíteni kellene. A felére, vagy mondjuk a negyedére kellene csökkenteni. Ha egy ország a forradalom idején meg tudta csinálni, hogy tizenkét pontba sűríti a követeléseit, talán nekünk is sikerülhetne a cigányok panaszait, kívánalmait összefoglalni. Félre ne értsd, a lista szükséges és fontos dolgokat tartalmaz, lehetne még negyvenet vagy ötvenet is hozzáírni. De lehet, hogy össze kéne sűríteni, és csökkenteni a szöveget a hatásosság érdekében

– Ha jól értem, pont arra keresed a választ, hogyan kellene ezeket a tartalmakat a társadalom számára megjeleníteni?

– Igen. Meg kellene határozni, hogy ki fogja ezeket a tartalmakat kommunikálni, és milyen szinten. Embereket látok a tévében, akik vég nélkül beszélnek. Meg kellene tanítani nekik, hogy egyetlen percük van arra, hogy elmondják a mondanivalójukat. Az összes többi, amit öt percben elbeszélnek, el fog úszni. De érdemes olyan apróságokra is odafigyelni, mint például egy tévéinterjúban, ha állunk, a zakót begomboljuk, vagy hogyan tartod a lábad, egyes témákban nő vagy férfi nyilatkozzon, milyen legyen a háttér, amit mondunk azzal ráerősítsünk-e a sztereotípiákra vagy sem, hol a csapda a kérdésben stb. Kellene egy olyan stáb, amelyik bírja ezeknek az embereknek a bizalmát, és hozza ezeket az értékeket. Nekik kellene visszacsatolással végezni a kommunikációs szakfeladatokat. Ez átlendíthetné a romákat a holtponton. Azt látom, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év vezetői ezzel nem foglalkoztak. Nem tartották eléggé fontosnak. A roma kommunikátoroknak, újságíróknak óriási felelősségük van, óriási lehetőség van bennük, de a roma vezetők, közéleti emberek még ezt nem akarják észrevenni. Pedig ezeket az embereket előre kellene tolni.

– A fiatal roma értelmiségnek milyen szerepe lehet ebben?

– Nagyon fontos lenne, hogy fiatalok ilyen szinten is megjelenjenek. A fiatalok nagyon okosak, de csalódottak. Talán ezért is maradnak távol ettől a témától. Látják, hogy mi zajlik, de nem akarnak, nem tudnak részt venni a döntésekben, a feladatokban. A világ nem kíváncsi rájuk, hogy ők mit gondolnak egy ügyről. Ha őszintén, bizalommal és tisztelettel szólítanák meg őket, akkor – szerintem – nyitottak lennének. Ugyanakkor megértem azokat is, akiknek van két diplomájuk, két nyelvismeretük, és nem akarnak a roma problémával foglalkozni, mert eleve nem tudják, hol kapcsolódjanak be, másrészt sokan, ha megtehetik, máshol keresik a boldogulásukat.

– Neked is van diplomád: kommunikáció szakon végeztél. Munkahelyed is van. Jelenleg egy alapítványnál dolgozol, amely a hátrányos helyzetű gyerekek jogaiért küzd. Arról beszélsz, hogy tenni kéne a romák egyenjogúságáért. Miért tartod ezt ennyire fontosnak?

– Mert sok és súlyos problémánk van. Fontos, hogy legyen itt valami változás. Fontos, mert a mi gyermekeink jövőjét mi építjük. Az én kislányom jövője is ezen múlik. Beleszorultunk egy ketrecfélébe, amiből ki kellene törni. Ezt egyesek integrációnak nevezik, néha másnak, de szükség lenne arra, hogy kitörjünk. Ehhez lehetőségekre van szükségünk, hogy változtatni tudjunk az életszínvonalunkon, hogy legyen befolyásunk a társadalom ügyeire is… Nem várhatjuk a többségi társadalomtól, hogy ők kitaláljanak minket, meghatározzák, hogy mi kik vagyunk, hogyan kell kinéznünk, milyen logót használjunk, hogyan beszéljünk, hogyan kommunikáljunk, milyen képet adjunk magunkról. Ezt nekünk kell kialakítani.

– Remélsz felhatalmazást a romáktól a munkádra?

– Mindenhol úgy megy ez, hogyha egy-két ember tesz valami jó dolgot, akkor a többitől kapsz támogatást, és legitimitást a munkádra. Ha ez tetszik az embereknek, a közösségnek, akkor mögénk fognak állni.

– Függetlenek tudtok lenni majd a politikától?

– Senki nem tud független lenni, ugyanis sehol sincs függetlenség. Függünk a családunktól, a barátainktól, a közegtől, a közösségtől, a megyétől, aztán pártállástól, vallási meggyőződéstől… A lényeg, hogy amit kommunikálsz, az hiteles legyen, újszerű, hatásos és végre változást idézzen elő.

– A kultúra és az identitáserősítés lehet-e a feladata egy ilyen csoportnak?

– Szerintem nem. Azt gondolom, hogy például ezt a jelenlegi roma önkormányzati rendszer sem tudja megtenni, pedig alapfeladatai között szerepel. Tizennyolc évi munkája során megerősítette bárhogyan a kulturális közösséget? Nem hiszem. Szerintem erre a családban van a válasz. A családban fontos az identitás erősítése. Ha az én gyermekemet az anyja meg tudja tanítani a cigány nyelvre, az jó, de ha nem, akkor helyette semmilyen intézménynek nem fog sikerülni.

– Akkor kinek lennétek a prókátorai? Hiszen ha nincsen saját kultúrájú nép, akkor kikért álltok ki? Egyáltalán: minek a romákért külön kiállni?

– Ez bonyolult kérdés. Eleve többféle csoport, többféle identitás van. Én, aki nem vagyok oláh cigány, nem beszélem a nyelvet, ebből a szemszögből nincsenek roma hagyományaim – más szemszögből viszont van pl. a zene révén, de ezektől függetlenül is romának, cigánynak tartom magam. Egyfelől mert én annak tartom magam, másfelől mert a környezetem is annak tart. Fontos a kultúra, főleg azoknak, akik ezt gyakorolják, ahol van valamiféle tradíció.  De erre a kérdésre nem lehet egyszerűen válaszolni. Az identitás: választás kérdése is. Egy döntés is. Eldöntöttem, hogy én ehhez a kisebbséghez tartozom, ez az életem része, a személyiségem része. Nem beszélem a nyelvet és nem táncolok cigányul, klaviatúrát használok és számítógépet, de attól én még cigány vagyok. Sokféle identitásunk van. És ezek az identitások változhatnak is. Sőt változniuk kell. Meg kell felelnie a modern kornak. A változásra szükség van. Nekünk, romáknak föl kellene fognunk, hogy változnunk kell. És ehhez jó kommunikációs eszközöket kell használnunk.

Pár héttel ezelőtt a következő sorokat tettem közzé a Facebookos adatlapomon. „Az emberiség történelme egyben az egyének közösségi szintre emelt egoizmustörténete, amelyből kiderül, hogy ki mennyire féltette az életét, mennyire ijedt meg a haláltól, s a félelmét mennyire tudta uralni, vagy ha nem tudta, akkor az erejével, hatalmával visszaélve képes volt-e megalázni, jogfosztani, legyilkolni azt az egyént vagy közösséget, amelytől az életét félteni vélte (érdekes tanulság még: a hivatásos rettegők mindig csak céloznak arra, hogy egy egyén és közösség milyen tulajdonsága problematikus, de azt nem mondják, hogy a bűnbakképzés mögött az van, hogy stigmatizálással emberi közösségeket akarnak kizárni a közös vagyonhoz való hozzáférés jogköréből azért, hogy nekik több maradjon).” Ha az akkori gondolatokhoz hozzáteszem, hogy a mindennapok politikája egyben a történelemnek a tankönyvekben lezárt , de a napilapokban és az interneten rögzített folytatása, akkor talán érdekesebb az, hogy miket gondolok Gyöngyöspatáról, a Jobbikról, Juhász Oszkárról, és egyáltalán arról a politikai viharról, amely a három név kapcsán mindenkinek az eszébe jut.

Az a hercehurca, ami az egoista új nyilasok, és az évszázadokon át sokszor meggyötört, alig emancipált romák között – most Gyöngyöspata kapcsán – folyik, számomra a Miskolci Egyetemen indult. Egyetemista éveimben a Jobbik ott is rendkívül erősen bontogatta a szárnyait. Pár embernek már akkoriban jeleztem, hogy valami nem stimmel Észak-Magyarország fővárosában. Túlságosan erős a MIÉP meg a Jobbik. Volt olyan barátom, aki úgy gondolta, hogy rémeket látok, mert a mérsékelt, szalon-rasszista pártok veszélyesebbek. Akkoriban az érvelése logikusnak tűnt, meg is nyugtatott. Ma viszont úgy gondolom, hogy akkoriban mégsem trafáltam túlságosan mellé.

Egyszer egy Jobbik-szimpatizáns, történelem szakos leendő értelmiségivel, aki véletlenül éppen Gyöngyös térségéhez kötődött, politikai vitába keveredtünk a romákról. Míg élek, nem felejtem el, hogy a Jobbik még nem is volt bejegyzett párt, amikor a leendő tanár kolléga valami ilyesmit mondott: „Komolyan azt hiszed, hogy megint koncentrációs táborokat építünk nektek? Az túl sokba kerül. Negyvennyolc óra alatt lelövünk vagy tízezer cigányt. És ha akkor sem maradtok veszteg, akkor két hét alatt kiirtunk mindnyájatokat. Ugyanis lehet, hogy a NATO szétbombáz minket, de legalább nélkületek építjük újra az országot.”

Ez volt az a pont, amikor befejeztük a társalgást, mert úgy éreztük, nem kellene háborús stratégiákat egyeztetni azért, hogy eldöntsük, ki is fog előbb meghalni egy etnikai háborúban. A Jobbikot időközben bejegyezték, párt lett. Ma már nem a történelem szakos kollégától, hanem az ATV-ből hallok olyasmiket, hogy a szélsőségesek már 2011-ben azt gondolták, hogy fel kell készülni a romák elleni polgárháborúra, mert egyértelmű, hogy lesz. Majd akkor kell lecsapni, ha elég erősek lesznek, mert az a fránya USA túlságosan erős, és túlságosan hamar ideérnének. Remélem is, hiszen a Miskolci Egyetem kollégiumában lezajlott beszélgetés azért vált realitássá, mert a párt részt vesz a jogalkotásban. Már nemcsak fontolgatják a polgárháborút, hanem véghez is akarják vinni egy olyan neonáci forgatókönyv szerint, amely nem csak a zsidókra és a romákra figyel, hanem a rendfenntartó erőkre és az USÁ-ra is. Vagyis készen áll a pontos, hideg fejjel kigondolt katonai stratégia. Hiszen mi másnak lehet minősíteni, ha azt latolgatják, hogy meg lehet-e akadályozni a repülők felszállását. Vagy minek lehetne nevezni azt a fajta gondolatmenetet, amely szerint ma még gyengék vagyunk, lenyomnának minket, de ha elegen leszünk, és elegendő technikával rendelkezünk, akkor viszont le kell csapni?

Persze, elég gyorsan kiderült, hogy olyan beszélgetés hangzott el Juhász Oszkár és a partnerei között, amiről éppen Juhász Oszkár nem tud. Aztán a nemzetbiztonsági vizsgálódás lehetőségének felvetése után hirtelen az is kiderült, hogy mégis beszélgettek, de csak blöff volt. Mert igazából a Jobbik nem akar polgárháborút, sőt éppen a Jobbik az a párt, amely képes leszerelni a legkeményebb nácikat. Eközben persze nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a www.atv.hu 2012. április 19-i cikke szerint a Jobbik polgármestere nekiment a „buzi” újságíróknak, amiért azok a szájába adták, hogy „az a cigány genetikailag sérült, hibás, aki akar dolgozni, mert szerintem egy se akar dolgozni”. És ezt a mondatot nem a teljes elhatárolódás követte, hanem ez: „Az egy dolog, hogy ez körülbelül 80-90 százalékukra igaz”, sőt a hivatkozott írás „végső soron arra hívta fel harcostársai figyelmét, hogy rasszizmus vádjával akár börtönbe is lehet kerülni, ezért beperli a Magyar Hírlapot”. Vajon ezek után a nácik leszerelésére vonatkozó védekezést mennyire lehet komolyan venni?

Miért ne gondolhatnám azt, hogy a Jobbik és Juhász Oszkár ma még nem érzi magát annyira erősnek, hogy a „zsideszes” karhatalmat lenyomja, és bizony, félnek a börtöntől, ezért elkezdtek sunyítani? Ugyanis a másik verzió az lenne, hogy hazai és nemzetközi nyomásra még a jobbikosok is moderálják magukat, és a nácizmustól visszalépnek a fasizmus irányába. Csakhogy ez a sztori szerintem még a 78. magyar népmesének se menne el. Főként úgy, hogy kiderült, a jobbikosok nem mondtak igazat, amikor azt állították, hogy Juhász Oszkár feljelentést tett a polgárháborús szervezkedők ellen. Tudniillik Eszes Tamás ellen tett, a rendőrség viszont nem tud olyan dokumentumot felmutatni, amely konkrétan említené a polgárháborús uszítást.

Én mint dolgozni akaró – tehát genetikailag sérült (!) – roma értelmiségi, magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár, újságíró, heteken belük doktorjelölt tehát üzenek a Jobbiknak. Üzenem, hogy a sérült gének egy roma értelmiségit nem akadályoznak meg a tudás megszerzésében, a gondolkodásban, a folyamatok szintetizálásában, elemzésében. Tömörebben szólva: mi, roma értelmiségiek is nyitott szemmel járunk. Nem most léptünk le a falvédőről. Nem is igazán értem, hogy a polgárháború hívei miért félnek a jelenlegi hatalomtól? Sosem volt még akkora hátszelük, mint amit a most regnáló párttól kapnak. Kell annál nagyobb megerősítés, mint hogy egy parlamenti bizottság vizsgálgatta Richard Field és a romák meg a jogvédők „hazudozásait”? Vagy kell annál barátibb üzenet, mint hogy nincsen veszély, és minden rendben van? Maximum az MSZP és a Jobbik csatázik. Nagyon meglepődnék, ha a Jobbik szimpatizánsait is begyűjteni akaró Fidesznek jutott volna eszébe nemzetbiztonsági kérdést csinálni egy nemzetbiztonsági kérdésből…

Az autokratákat nyilván nem izgatja az állami rend megdöntése éppen akkor, amikor maguk is azt döntögetik. Miért lepődnék meg azon, ha a hasonló a hasonlónak örül? És hogy ezek a gondolatok hogyan illeszthetőek bele a jelen írást felvezető, a történelem üzenetét taglaló világszemléletembe? Elég annyit mondani, hogy ha valaki ma az interneten rákeres a parlamenti politikusok vagyonnyilatkozatára, akkor kiderül, egy neonáci pártot vezető, történelem szakos értelmiségi csúfosan szegény a kollégáihoz képest. Elég annyit mondani, hogy ez a pénzért való hajsza az oka, hogy Juhász Oszkárban még mindig töretlen a bizalma a Jobbiknak? Vonzerejét az adja, hogy tökéletesen alkalmas a Jobbik szavazatszerző reklámarcának. Ezek a voksok, persze, később pénzre válthatók. Hozzáférésre az állami költségvetéshez.

Ezáltal végre gazdagodik az a csúfosan szegény „Tudjukki” is, akinek nem mondjuk ki a nevét. Leginkább azért, mert ha véletlenül ránk talál, akkor nehogy azt mondja – J. K. Rowlings és az élet után szabadon –, hogy a sárvérűek, köztük Hermione, abbahagyhatnák a hisztit, mert Hermione nemcsak a halálfalók által üldözött sárvérű, hanem a Roxfort megbecsült tagja.

Hermione akkor hisztizik, ha oka van rá. Különösen akkor, ha annak eredményeként a dementorok a halálfalókat is bezárják az Azkabanba.



Hazaértem Párizsból. A visszaindulás előtt bementem a Francia Eszperantó Szövetségbe, ahol találkoztam egy nyolcvan év körüli, latin-görög-francia szakos nyelvtanárnővel, aki mellesleg perfekt eszperantó is, és akinek algériai férje arab-francia szakos értelmiségiként egyetemi tanár volt Algériában, amíg ott éltek. Legnagyobb megdöbbenésemre az idős hölgy azt mondta, hogy a francia állam az eszperantó nyelvet még annyira sem támogatja, mint Magyarország. Náluk például nem lehet érettségizni belőle, ezért számukra különösen fontos a magyar mozgalom. Ugyanakkor megerősítette azt a tapasztalatomat is, hogy a francia televíziók valóban nem, vagy csak alig foglalkoznak a magyarországi viszonyokkal. Azt mondta, az értesüléseiket leginkább a Le Monde-ból szerzik hazánkról, míg a romák helyzetével csak azért vannak tisztában, mert az eszperantó használata, tanítása okán járják Közép-Európát, és megfordulnak Budapesten és Pozsonyban, még román nyelvterületeken is. Ugyanakkor még így sincsenek teljesen képben. Ugyanis azt a kérdést kaptam, hogy történnek-e atrocitások a romákkal szemben. A hölgy mélységesen megdöbbent, amikor Csorba Robi halála szóba került, mert a francia sajtóból semmi sem jutott el – legalábbis hozzájuk – a romagyilkosságokról.

,Amikor arról kérdeztem az idős nyelvtanárnőt, tudják-e, hogy diktatúra épül Magyarországon, megdöbbentő volt reakciója. Ugyanis azt válaszolta: igen, és őszintén reméli, hogy hazánk lesz az egyetlen diktatúra, mert szerinte ugyanez másutt is megtörténhet. De egyébként is, Európának elege van a magyarokból. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy a romák a franciáktól nem fognak segítséget kapni, mert náluk is nyílik a társadalmi olló. Aki nagyon gazdag, azt nem érdekli a magyar cigányok sorsa, az csak ül a pénzén. A franciák szegényei viszont ugyanúgy nyomorognak, mint a mieink, ezért nem azon gondolkoznak, hogy hogyan tudnának nekünk segíteni.

Magáról annyit árult el tanárnő, hogy számukra is rendkívül nehéz a megélhetés, Algéria ugyanis nem folyósítja a férjének a nyugdíjat, ezért ő egyedül a családfenntartó. Csak azért van szociális lakásuk, mert a feketék lakta területekre franciák nem akartak beköltözni, ő viszont, mint antirasszista értelmiségi elfogadta a felajánlott ingatlant. De még így is havi 700 eurót (210 ezer forintot) kell fizetnie a Párizs külvárosában található, a belvárostól egy órára fekvő otthonáért.

Egyébként a francia eszperantó szervezet helyzete is nehéz. Titkárnőjük örményországi menekült, több nyelvet beszél, korábban tudós kutató volt. Itt csak félállásban lehet alkalmazott, négy órát pedig ingyen dolgozik, és még a félhavi bérét is alig tudják kifizetni. Tovább ront a helyzetén, hogy a francia állam őt, mint menekültet kötelezi arra, hogy – noha a testvére Párizsban él – külön lakással rendelkezzen, és ne költözzön egyetlen rokonához sem. Ezek után kíváncsiságból átfutottam az eladó ingatlanok árait. Egy 32 négyzetméteres lakás 140 ezer euró (azaz 42 millió forint), míg egy 120 négyzetméteres, jó állapotú bérházban, átlagos kerületben: 1,138 millió (azaz magyar pénzben kb. 341 millió).

Persze, ha már az idős tanárnővel beszélgettünk a feketékről, érdemes hozzáfűzni ezt-azt. Korábban a fekete negyedben is laktam, láttam az iskolában az interkulturális pedagógiai órákat. Hát most belevetettem magam a fekete közösségbe. Nem lepett meg, hogy a frankofón afrikaiak ugyanolyan heterogének, mint mi. Rengeteg képzett és képzetlen ember van közöttük, a társadalmi ranglétra különböző fokain állnak, ugyanakkor jobb a gazdasági státusuk, mint a mienk, noha a francia társadalmon belül ők is háttérbe szorítottak.

Afrikaiak vezetik az éjjeli buszokat, a taxikat a Gare du Nord (Északi pályaudvar) és a Gare de l’Est (Keleti pályaudvar) környékén. Sokan találnak munkát a szolgáltatási szektorban: például egy-egy utcában 8-10 fodrászüzlet is van, és a hajfestékes dobozokon, reklámokon – legnagyobb örömömre – fekete modellek pózolnak. (Nem tudom, nálunk mikor fognak feltűnni a hajfestékeken roma modellek, de remélem, még megérem.) Szembeszökő, hogy amerre jártam, az összes kuncsaft is fekete.

Hamar ráakadtam egy feketék által üzemeltetett gyorsbüfére is, ahol addig sosem látott ételcsodák voltak. Gondoltam, ha már úgy is ennyire vonzanak, kipróbálom. Ugyanis a fehérek igyekeztek messze elkerülni a helyet, mert egy csomó fekete nő és férfi állt a sorban. Mit mondhatok? Mindenki meglepődött. A feketék azon, hogy beálltam közéjük, én meg azon, hogy ők meglepődtek. Hosszú percekig bámultak a vásárlók, az eladókat kiverte a hideg veríték. Akkor döbbentem rá, hogy nekik én nem diszkriminált roma vagyok, hanem egy elnyomó fehérbőrű, europid a sok negrid között. (Még magamnak is gyanús lettem…) Meg is kérdezték, hogy elfogadom-e az árat, amit a vörös rizsért meg az algériai fűszerekkel megszórt sült csirkéért kérnek. Nyilván azért, mert nincstelen fehér voltam a szemükben. Esetleg azt hitték, lenézem őket, és azt feltételezem, hogy mindent olcsóbban adnak. Az igai okot sosem fogom megtudni, viszont most már értem, mire gondolt az ismert roma jogvédő, aki azt mondta: amikor Dél-Afrikában pisztolyt fogtak rá és kirabolták, akkor ő volt a fehér.

Nagyon meglepett az is, hogy a huszonéves franciák egyetlen értelmes angol mondatot sem tudnak kinyögni. De a buszmegállóban egy hatvanéves fekete férfi előzékenyen segít, és kiselőadást tart nekem a világ első számú nyelvén a párizsi tömegközlekedési rendszer és a Charles de Gaulle reptér komplikált összeköttetéséről. A munkaügyi központokban is csak franciául beszélnek. Így az angollal az embernek még esélye sincs arra, hogy kommunikáljon az ott dolgozókkal, pláne hogy munkát kapjon. Párizsban csak két nemzetközi szervezetnél lehet angol nyelven is dolgozni, és állítólag egész Franciaországban egyetlen olyan weboldal működik, amely angolul kínál munkát, persze azzal a kiegészítéssel, hogy mindenütt szükséges a francia is. A franciák esetében nemcsak egyszerű nacionalizmusról van szó, amikor nem hajlandóak megszólalni angolul, hanem arról is, hogy olyan világhatalomnak képzelik magukat, amely a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében a demokráciát hirdeti és terjeszti. Ennek a filozófiának szerves része, hogy akkor lesz valaki egyenlő a másikkal, ha azonközben perfekt francia is. Az állam a nyelvi asszimilációt a forradalmi baloldalisággal látja igazoltnak, és nem a nacionalizmus miatt. Ezért nem is értik a franciák, miért nevezik őket nacionalistának.

Persze ennek a gondolkodásmódnak súlyos következményei csapódnak le az európai romákon. Egyrészt, a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében uniformizálni akarnak mindent, ahogyan annak idején a Szovjetunió és a kommunizmus próbálta. Azaz – követve a kommunisták alapállását –azt mondják ők is, hogy egyenlőnek kell lenned, akkor is, ha belegebedsz, mert különbözőség márpedig nincs. Ugyanúgy, ahogy az MSZMP 1961-es határozata kimondta, hogy cigány kultúra nincs, cigányok nincsenek, csak szociális problématenger. Ennek megfelelően Franciaországban nincsen kisebbségpolitika. Helyette várospolitika van, amelynek része, hogy a gettókat, az alacsonyabb szociális státuszuk miatt hatalmas dotációval pozitívan diszkriminálják. (Mondjuk, ez még tetszik is nekem, csak az asszimiláló autokratizmus nem, mert szerintem ezt az egyenlősdit lehetne játszani multi- és interkulturálisan is.)

Párizsban jöttem rá, hogy valószínűleg a francia identitás felszámolása lenne, ha belemennének az etnikai alapú támogatásokba. Viszont – ha ez így megy tovább – Magyarországon és a környező országokban sem lehet majd érvényesíteni uniós szintű, etnikai alapú, pozitív diszkriminációt. Ami nyilván hátrányos nekünk, mert nem jutunk plusz pénzekhez, de ha a szociális jelleget emeljük ki, akkor nyerünk, mert a nem romákat is megtámogatják. Ez nem csak az életszínvonal közös emelkedését jelenti, hanem a rasszizmus letörését is.

Szóval jó is a francia modell, meg nem is. Azért nem jó, mert az etnikai alapú kvótarendszer – az USÁ-tól eltérően – nem következik az állam filozófiájából. Ugyanakkor az állam a szociális problémákat tényleg nem önti le rasszista, kulturális mázzal, azaz nem etnicizálja őket. Ez demokratikus viszonyokat eredményez, mert – származástól függetlenül – mindenkinek lehetősége lesz az előrejutásra. A látszat álságos leple azonban előbb-utóbb lehull, mert kiderül, hogy ennek az ára a kényszerű asszimiláció, igaz most nem a kommunizmus, hanem a már említett szabadság, egyenlőség, testvériség nevében.

Rendkívüli módon izgatott párizsi tartózkodásom során, hogyan reagálnak arra, hogy a Háárec minősítése szerint a toulouse-i vérengzés ellenére is Magyarország a legantiszemitább állam, míg Franciaország „csak” a negyedik. Azt a választ kaptam, hogy valóban erős az antiszemitizmus a franciáknál is, de ott az embereknek eszébe sem jut a zsidó világhatalom mítosza. Ugyanis a franciáknak általában nem a zsidó értelmiségiekkel van bajuk, hanem Izrael Palesztina-politikájával. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Franciaország „csak” a negyedik az antiszemita országok sorában, míg Magyarország az első.

Amióta Párizsból hazatértem, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vörösmarty Mihály 1836-ban írta a Szózatot, 1855-ben halt meg, míg Adolf Hitler 1889-ben született. A költő nem tudhatta, hogy jön még két világháború, és az egyikben megölik a zsidóként igazán magyar Radnóti Miklóst. Azt sem tudhatta, hogy 2012-ben romaként sem lehet majd igazán magyar bárki is ebben az országban, mert lesz egy új nyilas tömeg, amely azt mondja, hogy ahogyan Radnóti Miklóst fejbe kellett lőni, velünk is ezt kellene tenni. Megint tömegek vannak, akik a „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar” – felszólítást, Vörösmarty eredeti szándékától eltérően, náci jelszóként értelmezik. Nem gondolják, hogy ez a föld a roma magyarok bölcsője is legyen, nem gondolják, hogy ennek a földnek minket is ápolnia és eltakarnia kell, maximum azt, hogy a sírunk legyen, de csak ott és akkor, amikor az új nyilasok elrendelik a statáriális kivégzésünket. Lehetőleg minél előbb.

Párizsból hazatérve úgy érzem, nem igaz, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számomra hely”, mert bizony van. Nem is egy, hanem sok, és emberségesebbek, mint itt. Még akkor is, ha francia nyelvtudás nélkül Párizsba költözni egyet jelent a kirekesztődéssel, nincstelenséggel. Ott egy hajléktalan zavartalanul alhat legalább a metrókban, mert nem viszik börtönbe. Likvidálás helyett megelégszenek az asszimilálásunkkal, és ismét csak nem a kommunizmus, hanem a szabadság, egyenlőség, testvériség, jegyében. Ami nem igazán áldásos állapot, de az ember legalább életben marad.

Gimnazista koromban elhittem Vörösmarty Mihálynak, hogy: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.” Momentán azt gondolom, hogy csak akkor kell maradnom, ha áld a sors keze, mert ha áldás helyett állandóan ver, sőt likvidálni akar, akkor – nehéz kimondani, de – végképp nem kell itt élni. Meghalni meg még annyira sem. Miért ne lehetnék megbecsült professzor a világ akármelyik angolszász, frankofón vagy német egyetemén, ahelyett, hogy idegenszívű parazitaként kezeljen egy új nyilas, ha úgy tetszik, gyilkos szívű réteg. Ez csak azért kap erőre, mert a velük egyet nem értő tömeg mélyen hallgat, és hagy minket a vágóhídra menni. Vagyis a csendes tömeg ugyanolyan bűnös, mint az új nácik. Egy jottányival sem kisebb a felelősségük. Mert ölni nem csak aktívan lehet. Lehet passzívan is. Márpedig „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ezt nem én írtam, hanem Babits Mihály, mégpedig Hitler uralmának ötödik évében (1938), a Jónás könyve című briliáns alkotásában.

Akik ezek után azt gondolják, hogy nem vagyok igazán magyar, mert Ady szellemében bírálom a hazámat, azoknak a jegyzetemet úgy összegzem, hogy tulajdonképpen nem is én vitázok, hanem Vörösmarty és Babits.

Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.

„Mi volt a kártyádon?” – kérdezem a fiatal kamaszt. „Tizennégy éves, cigánytáncot jól ismerő fiú, aki hisz magában és a tehetségében.”
Ennyi. Még azt sem tudjuk meg a sorskártyából, mellette állnak-e a szülei, támogatják-e. (Egyáltalán nem biztos, ha a bentlakásos iskolai környezetet vesszük alapul.) De a hit önmagában és a tehetségében adhat elég lendületet, hogy rövid távon elvigye a sikeres cél felé.
A foglalkozás végén sokan közelebb jöttek: „Nekem egyébként pont az a sorsom – mondja egyik is, másik is –, amit a kártyán felolvastam.”
Utolsónak Dávid lép hozzám. Megölel, amit én egyébként mindenkitől szívesen veszek, s azt mondja: „Kérhetek tőled valamit? – s válaszra nem várva folytatja – Kérlek, gyere jövő héten is.”
Megyek. Akkor majd azzal a kérdéssel fogunk eljátszani: „Hogyan érhetek el a célomig?”

Holokauszt. Biztos vagyok benne, hogy olvasóink közül sokan (a magyarság történelmi intelligenciájára utalok, nem személyeskedem) nem tudják, mit is jelent ez a szó. Pedig, ha valamit, akkor ezt érdemes megjegyezni. Egy életre. Főleg ezekben az időkben. A Septuaginta – vagyis a héber Biblia legrégebbi ismert görög fordítása – szerint teljes elégést jelent, a héber kifejezés árnyalja a mondanivalót: teljesen elégő áldozatra utal.

Ha a mára átalakult jelentését olvassuk: zsidók félig vagy teljesen holt tetemének elégését, és annak szörnyű bűzét jelenti. Mert iszonyatos, elviselhetetlen, orrfacsaró, hányásra ingerlő az a bűz…

Porrajmos. Balkáni dialektusban, lovari nyelvjárásban elnyeletést, elpusztítást jelent. Ezzel nevezték meg a második világháború idején a cigányok kiirtását. „Jaj, Istenem, minek kell megismerni ilyen szavakat?”

„Mert muszáj” –mondom magamnak. Holtra dolgoztatva, éjszakánként mocsokban fekve, éhezéstől, betegségektől, tífusztól verten születtek ezek a kifejezések, az égő holttestektől bűzös meleg nyári és didergető téli éjszakákon. Mondanám: emlékezni kell, hogy ne történjen meg még egyszer. Mintha ez, önmagában csak ez – segítene.

Az elmúlt napokban, hetekben a gyávaság némaságának élményét tapasztaltam meg, ami szinte meggyőzött: eljöhet még a kor, amikor ez a némaság gyilkosságok ezreinek végrehajtását szülheti. A szörnyű bűn megfoganásához elég csak annyi, hogy másként merünk gondolkodni, vagy akaratunkon kívül másoknak születünk, más a politikai hozzáállásunk, s mit tudom én, még mi lehet indíték a gyilkolásra, amelyet elkövetni a kivégzők jogosnak hisznek…

Csak azzal ne jöjjön nekem senki, hogy ez még egyszer nem történhet meg. Mert az régen volt, meg már más világ van, és senki nem engedné meg, mert a demokrácia, bla-bla… Én még beszélgettem ám a Porrajmost túlélő cigányasszonnyal. Nem tűnt túúúúl távolinak a története. Inkább közelinek…

Ismerem – sajnos – az emberi lélek képességét a megalkuvásra. Tudod-e hányan szólnak a hatalom ellen? Ketten is alig. Néhányan hitvány módon mosakodnak, az összes többi meg csak hallgatni mer, és képes lenne sokakat akár a halálba is engedni. Ha nem nő fel egy értelmes, szólni merészelő cigány generáció, van mitől félnünk. Attól tartok.

A holokausztra, a porrajmosra emlékezünk ezekben a napokban, és muszáj emlékezünk, hogy legyünk majd elegen, akik merünk szólni. S ha minket elégetnének is (elsőként), teljesen égő áldozatul, támadjanak újak helyettünk, hogy a gyermekeinknek ne kelljen égnie.

Nem utópisztikus történet, nem fantasy, nem rémmese, amiről beszélni merészelek. Bárcsak az lenne. A cigány embernek mindig figyelni kell. Nemrég volt, hogy tizenhét embert öltek meg csupán azért, mert cigányok voltak. Igen, csupán a származásuk miatt. Emlékezzetek, cigányok! Emlékezzetek, magyarok! Ne feledjétek, zsidók!

Nem vagytok bűnösök. Nem követettek el semmi gonoszságot. Az élet mindenkinek alapvető joga, aki a Föld nevű kegyetlen és csodás bolygóra született. Az élet érték és nem érdem. De a gyermekeink csak akkor örökölhetik tőlünk ezt a jogot, ha mi megszólalunk. Helyettük is, mellettük, értük. Ne legyetek gyávák. Szóljatok az élethez fűződő jogaitokért!

A múlt miatt. Az elődeinkért, akiknek teljesen égő áldozati füstje még most is csavarja az orrunkat. Kell hogy érezze, akinek családja, népe odaveszett.

Kegyelem, hogy mi élünk. Szólnunk kell, hogy a gyermekeink élhessenek.

A Goethe Intézet, valamint Constanza Macras és társulata, a DorkyPark által megálmodott előadás 17 különböző életkorú magyar, szlovák és cseh roma művésszel (zenészekkel, táncosokkal és énekesekkel), valamint a társulat öt profi táncosával együttműködésben jön létre.

A budapesti próbaidőszak után a csapat Contanza Macras berlini stúdiójába, majd Bécsbe utazik. A darab bemutatója májusban lesz a Bécsi Ünnepi Heteken. Rá egy hónapra a produkció Magyarországon is látható lesz a Trafóban.

szólj hozzá: Káosz és multikultúra a színpa