Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.

– Most maga igazából mit csinál nálunk?
– Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk.
– De mit fogunk csinálni?
– Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!

Senki nem vár a vasútnál. Húszpercnyi felesleges várakozás a tűző napon meggyőzött, hogy jobb, ha nem várok fogadóbizottságra. Egy tizenhat év körüli srác ötpercenként megjelenik a kopott biciklijével, és egyre rámenősebben fejezi ki, hogy nagyon bejövök neki. Mondom neki: „Héj, fiú, idősebbeket tanítok, mint te!” – nem nagyon értette.

Tessék csak nevetni. A partvonalról igen könnyű nevetni. De csak hamar beletörne a foga a sok tapasztalt öregnek, ha a problémát nem csupán kívülről szemlélné nagy okosan elhessegetve, hanem belülről, a fiatalokkal megélve alakítaná a valóságot. Csak éppen így bekoszolódik az ember, meg el is esik néha…

Ez az egész terv annak a meggyőződésemnek a következménye, hogy minden embernek joga van álmodni! Főleg minden gyereknek. Bár evidens elvárásnak tűnik, nem mindenkinek adatik meg. Mert akinek cipő nincs a lábán, hogy iskolába menjen, aki a gettón vagy a telepen túlra nem merte kitenni a lábát, hogy a Mekdönciben kólát igyon az osztálytársaival, az álmodni sem mer. Nem tud.

A romák körében a bábaság intézménye tovább élt, mint a többségi társadalomban, hiszen utazó, vándorló népcsoportként nem állt mindig rendelkezésükre az orvosi segítség. Sok esetben meg sem tudták fizetni, vagy nem látták őket szívesen a város belső részein, nem tudták hogyan bevinni a szülő nőt…

Történt egy csúnya balesetem, a „fehérruhás istenek” segítségére szorultam. Egy kis időre páciens lettem.
Mire a szakorvos elé kerültem a bajommal, már nagyjából sejtettem, hogy műteni kell sérült lábamat. Én inkább amiatt aggódtam…

Egyetlen titok nyomja csupán a lelkét: a származása. Mert ezt szigorúan titkolnia kell az újdonsült kollégái előtt. Eleinte tartott attól, hogy ha ránéznek, egyből kiderül, hiszen szüleitől örökölte szép barna bőrét, fekete haját, a tipikus rasszjegyeket…

Máté 2009-ben a 24. héten koraszülöttként jött a napvilágra, alig több, mint fél kilóval. Édesanyja a szülést megelőzően többször panaszkodott vérzésre, de csak kúpot írtak fel számára és hazaküldték.

- Jó reggelt! – cammogok a szülészeti osztály adminisztrációs pultjához még kabátban, civil ruhában, immár a harmadik éves gyakorlatomon. Hárman állnak ott, az egyikük köszön, a többiek csak felém bólintanak. Nem várhatok ennél többet tőlük.