Szinte egyöntetű a vélemény a facebookon: ha történetesen nem cigány lett volna a Costa Concordián életét vesztő Fehér Sándor, akkor most hősnek tartanák Magyarországon. Tény, hogy keveset írnak róla, és arról alig tudhat az átlagos magyar médiafogyasztó, hogy a katasztrófa kellős közepén Sándor síró gyermekeknek segített felvenni a mentőmellényt.

Nem akarok emellett elmenni úgy, hogy feledésbe merülő emlékképpé halványuljon. Mert tudom, hogy amit a napokban kaptam, az igazi, kristálytiszta érték. Tudom, hogy itt kezdődik az őszinteség, és itt fejeződik be az odaadó szeretet is.

A sosinet két újságírója szeretett volna bejutni a népszerű fővárosi szórakozóhelyre, ám ezt a szolgálatban lévő két biztonsági őr megakadályozta. Mint kiderült, rosszul tették.

A Kócos című film forgatásán találkoztunk először. Megfogott, ahogyan a múltról beszélt. Az ’56-os eseményeket úgy elevenítette meg, mint még soha senki. Írt, rendezett és szeretett. 68 éves volt.

Én soha nem leszek hajléktalan. – mondtam anyámnak még tizenévesen. Felháborodtam azon, hogy valaki elfogadja, hogy az utca az otthona, nincs fürdőhelye, tűzhelye, menhelye, egyáltalán: helye a nagy világban vagy a pici hazájában.

Kedveljük önt, és azért, hogy nem szólalt még fel a romák érdekében az elmúlt fociszezonban, csak meleg köszönetemet tudom kifejezni. Ezt vártuk öntől, és meg is kaptuk. Ez helyes gyakorlat, nem lenne célszerű, ha eltérne tőle.

Önök szoktak újévi fogadalmat tenni? Én most tettem. Többet is.
Van egy gyönyörű, arannyal díszített cirádás könyvem, ebbe minden évben egyetlen egyszer írok, az év utolsó napján.

Annak ellenére sem tudtunk nemet mondani a zsákbamacskát áruló, jótékonykodó kislánynak, hogy nem volt túl sok pénz a zsebünkben. Ez csak természetes. Vagy mégsem?

Mit szólna ehhez a névadó, vagy épp az alapító? És mit szóljunk mi? Felháborodhatunk, tiltakozhatunk, vagy éppen tehetünk rá magasról. De miért is lepődünk meg mindig mindenen, és mikor indulunk el végre egy másik úton?

Alig tudok elolvasni pár mondatot, érzem, szúrós tekintet szegeződik rám. Felpillantok – éppen az önmegvalósítás útján járnék a könyvben –, egy hölgy méreget. A nagy hideg ellenére a 30 körüli nőnek csak egy pulóverből, és egy melegítőből áll az öltözete, hosszú szőkésbarna haja nem csak szélfútta módon kócos. Rám meredő tekintete ijesztő, zavaros, szinte keresi a bajt.